Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-25 / 21. szám
EGYSZER ITTAM ROSSZ BORT dig 6 kunyerálja el. Ha meg hívom be, hogy elég volt a játékból, visszaszól, hogy addig nem jön, amíg nem sütök neki krumplit zsírban. Hát lehetek én rossz apa? Tessék már megmondani! Az, hogy néha van nálunk perpatvar?! Melyik családban nincs? Csak nekem nagyobb a hangom és a tenyerem, és a szomszédok azt hiszik, már megint részegen öljük egymást. Mert az asszony sem veti ám meg a jó bort. Én nem válogatok. Egyszer ittam rossz bort, az is petróleum volt. Délutánra a tikkasztó hőségben ugyancsak megszomjaztam. Két beszélgetés közt a folyosón érdeklődtem, hol lehet itt a közelben inni valamit. Az egyik gondozott készségesen felajánlotta: lekísér a kocsmába. — Hogy hova?! — Jöjjön csak, majd meglátja. — Megörültem, hogy most bejutok a nagyfai titkos ivóba. Csalódottan láttam már messziről, nem titkos hely ez: vagy százan álltak előtte, tucatjával pedig a söntésnél. Az egész kísértetiesen hasonlít egy külvárosi talponállóra. A magas asztaloknál a vendégek egyik kezükkel fejüket támasztják, a másikkal poharukat szorongatják. A pohárban narancsital. Ez a mai ajánlat, három forintért. Kísérőm magyaráz: — Ügy megy itt minden, mint a kocsmában. Az ember összeverődik egy társasággal, körbeáll egy asztalt, és mindig más fizeti a kört. Egy délután néha tíz-tizenkét üdítőitalt is meg szoktam inni. A főnökség nem nézi jó szemmel ezt a büfét, pedig szükségünk van rá. Legalább egy kicsit otthon érezzük magukat. A 31 éves P. Zoltánt a büfében ismertem meg. Éppen „narancsléivó cimboráinak” tartott kiselőadást a hegesztés fortélyairól, amikor megszólítottam. — Szüleim hároméves koromban elváltak. Először anyámmal maradtam, aztán, amikor kamaszodni kezdtem, apám új családjába kerültem. Nem voltam otthon igazán sem anyámnál, sem apámnál. Alig vártam, hogy találjak magamnak egy lányt, aki hajlandó hozzám feleségül jönni. Húszéves múltam, amikor megesküdtünk Zsuzsával. Albérletbe költöztünk. Sok pénzünk nem volt, de különösebb gondunk sem. Egészen addig, amíg meg nem született a fiúnk. A régi albérletből el kellett jönnünk. Egy másikat, egy drágábbat kerestünk, ahová gyerekkel is befogadtak bennünket. Pontosabban csak a feleségemet meg a fiamat, mert engem közben behívtak katonának. Sajnáltam nagyon otthagyni őket. Szépen elbúcsúztunk. Közben a feleségem viccesen megjegyezte, hogy ugye, nem kívánom tőle, hogy távolíéteroben apáca módjára éljen. Persze, hogy nem — mondtam könynyedén —, hiszen én sem szerzetesrendbe vonulok. Amikor fél év múlva szabadságra érkeztem haza, az utcán mindenki megfordult utánam, es összesúgtak a hátam mögött az emberek. Alighogy átöltöztem, jött az első férfi, aztán a második. A feleségemet keresték. Nem szaporítom a szót: pár napos szabadságom alatt kiderült, hogy feleségem tényleg nem élt apácaként, egyszerre három házibarátot is tartott. Nagyon bántott ez a dolog, főleg az, hogy az egész környék rajtam röhög. Elhatároztam, nem teszem be többet a lábam a feleségemhez. Megkerestem a régi haverokat. Eleinte óvatosan iszogattam velük, aztán annyit cukkoltak, hogy megmutattam, én sem vagyok gyengébb egyiküknél sem. Anyám — mert hozzá költöztem — ahányszor berúgtam, anynyiszor csinálta velem a cirkuszt. Igaza volt neki is, de nekem senkim sem volt a haverokon kívül. Nélkülük kivert kutyának éreztem magam. A barátságnak persze ára volt: többnyire én fizettem. Lassan kiismertek a liaverok. Tudták, hogy ha iszom, akkor számolatlanul szórom a pénzt. Azt meg elfelejtettem rendre, hogy kinek mennyit adtam. Nem is kaptam vissza a kölcsönt soha. Kivéve egy alkalommal. Egy este egy számomra vadidegen srác becsöngetett hozzánk, és engem keresett. Ezer forintot hozott, amit állítólag egy hónappal korábban én adtam kölcsön neki egy kocsmában. Majdnem elsírtam magam, úgy meghatódtam. Sajnos, a nőkkel nem tudtam új, komoly kapcsolatot létesíteni. Azt hiszem azért, mert minden nőre haragudtam a feleségem miatt. Aztán anyám unszolására ráálltam, hogy elvonókúrára menjek. Jártam be becsületesen a kórházba ambuláns kezelésre, (is a haverkodásbam szünetet tartottam. Hat hétig simán ment minden. Egyik este azonban elfogyott a cigarettám, és vesztemre a közeli presszóba mentem be, hogy vegyek egy dobozzal. Gondolhatja, hogy azonnal mellém szegődött egy haver. Amikor bezárt a presszó, átmentünk a borozóba, a záróra után onnan a kocsmába. A környékünkön olyan ütemben nyitnaik-zárnak a szórakozóhelyek, hogy ha valaki akar, reggel 9-től másnap hajnalig ihat folyamatosan. Rosszul végződött ez az ivászat. A srácok mesélték, egyszer csak hanyatt vágtam magam a sétányon, és már aludtam is. Kórházba vittek. Az orvosok szerint kis híján elpatkoltam. Na, mindegy! Most itt vagyok, anyám közbenjárására. Talán ezzel lezárul az a tíz év, amíg lumpenként éltem. Bízok benne, hogy könnyen leszokok az italról, hiszen én nem is voltam igazi alkoholista. Ismerek olyan embereket a régi munkahelyemről, akik addig nem kezdenek dolgozni, amíg két deci pálinkát be nem dobtak. Nem is tudnak dolgozni, hiszen ha nem ihatnak, remeg a kezük és az egész testük. Én viszont csak fröccsöt ittam, abból sem sokat, és még nem voltam remegős. Más kérdés, hogy nem bírom az italt. Végül ismét az igazgató fő'orvos szobájában: ezúttal a gyógyítómunka eredményéről kérdezem öt. — A kötelező kezelés nálunk általában két évig tart, de ha a gondozott magatartása kifogástalan, akár egy évvel is lecsökkenhet. Ezután két év utógondozás következik, amelyet már nem mi, hanem a helyi alkoholbeteg-gondozók végzik. Mindenesetre azért vannak visszajelzéseink Ezek szerint betegeink 20 százaléka válik, legalábbis a következő 2 évre, absztinenssé. 24—25 százalékuk továbbra is fogyasz. szeszes italt, de csak olyan mértékben, hogy ez nem okoz gondot életében, beilleszkedésében. Eredményként könyveljük el azt is, hogy két év múltával gondozottaink 70 százalékának állandó, a kikerüléstől folyamatosan megtartott munkaviszonya van. Ehhez tudnia kell, hogy az érkezők több mint 50 százaléka egyáltalán nem rendelkezik munkaviszonnyal. Jobb eredményeket is elérhetnénk módszereinkkel, ha nem kényszerelvonásról lenne szó. Sajátos helyzetben vagyunk: gondozottaink egy részét még hónapok múltával sem sikerült meggyőznünk arról, hogy italozási szokása betegség, és ő maga alkoholista. Lényegesen könnyebb a dolguk azoknak az intézeteknek, ahova önként — vagy legalábbis enyhe házastársi, családi presszió hatására — jelentkeznek a betegek. Nagyfa esetében a társadalom előítéletével is számolnunk kell. Ez megnehezíti gondozottaink visszailleszkedését a kinti életbe. Jó lenne, ha a család és közösség minden idegenkedés nélkül fogadná volt betegeinket. A gyógyult alkoholista nem megvetést, hanem biztatást, támogatást érdemel. Ehhez a szaporodó községi, városi, üzemi alkoholellenes kluboktól várunk még több .segítséget. ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA FOTÓ: HORVATH DAVID 12