Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-10-11 / 20. szám

Balogh Edgár 80. születésnapjára

A történészprofesszor és publicista, a határon kívüli, és az egyetemes magyar irodalom jelentős képviselője egész életében kisebbségi volt és maradt. A kelet-középeurópai történelemnek kezdettől azokon a tájain és olyan pillanataiban munkálkodott, ahol és amikor gyakorta elmosódtak a határok vereség és győzelem, siker és bukás között.

Szebeni szász apa és magyar édesanya gyermekeként Temesvárott született, Pozsonyban végzett magyar reálgimnáziumot és Prágában kezdte meg német egyetemi tanulmányait. Kezdeményezője és vezetője volt a csehszlovákiai magyar ifjúság haladó mozgalmának, a Sarlónak. Tizenhat évesen publikálta első cikkét Losoncon, huszonegy évesen első tanulmányát Budapesten. 1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, visszatért szülőföldjére, Erdélybe, ahol Kolozsvárott és Brassóban folytatta újságírói, közéleti munkáját. Könyveket adott ki, lapokat szerkesztett, később tanár, majd rektor volt a Bolyai Tudományegyetemen. A koncepciós perek áldozataként több évet töltött börtönben. Később bekapcsolódik az újraindított Korunk szerkesztésébe, a publicisztika egyetemi oktatásába, forrás- és dokumentumértékű kötetek összeállítási munkáiba, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon irányításába.

Balogh Edgár elkötelezettje a Duna-völgyi együttélés eszméjének. Realista gondolkodó, aki a nemzetiségek híd-szerepének kiteljesedéséért munkálkodik.

(Zika)

K

öszöntő sorok az író társtól

A Hét próbában érzékletesen mondta el, mit jelentett számára a megismerkedés a kisebbségi magyar valósággal, amely bizony más volt, bonyolultabb és kedvesebb, mint amelyet az eredendően több nemzetiségű Pozsony belvárosában, a Kórház utca táján látnia adatott. S ugyancsak ott vall arról is, miként fedezte föl e kisalföldi sár- és porváros fiataljaiban — bennünk — a lappangva érlelődő feszültséget, a felszín felé törő indulatot . . . Arról azonban csak mi adhatunk számot — s alkalomszerűen, íme, számot is kell adnunk —, hogy mit eredményezett a mi akkori életünkben, majd további sorsunkban is e szellemérlelő, távlatbővítő, jellemformáló találkozás Balogh Edgárral.

Könnyűszerrel meggyőzött bennünket s mi készségesen hagytuk meggyőzni magunkat, hogy kisebbségiekként csak a műveltség, szellem és erkölcs többletével vihetjük valamire. Találkozásunk és barátkozásunk nélkül a lélek izzása hamuba halt volna, a kínkeservesen szerzett ismeretek — lelkiismeret híján — szakmai érvényesülés esetén is, terméketlen talajban senyvedhettek volna.

Sokan vagyunk (s főleg — sajnos — voltunk) e hazában s nyilván még többen Erdélyben és Szlovákiában, akiknek az élete annak folytán váltott irányt, hogy szerencséjük szoros vagy akárcsak alkalmi kapcsolatba hozta Balogh Edgárral.

Balogh Edgár személye és mozgalmi munkája olyként őrződött meg a kortársak tudatában és emlékezetében, mint aki „követ törve”, vagyis a hétköznapok apró munkáját végezve, másokat is

erre buzdítva „katedrálist épített”: mindig a nagy célt, népünk sorsának jobbítását s más népekkel a testvériesülést látta maga előtt — ahhoz igazította cselekvését.

Ilku Pállal meg másokkal is gyakran beszélgettünk arról, hogy e kivételes hatású szervezőnek nem lett volna-e kötelessége szélesebb területen működni?

Erdély és a második nemzetiségi sors nem fojtja-e le a lángot, amely kedvezőbb föltételek közt inkább lehetne éltető erejű? Ilku úgy tájékoztatott, hogy ez ügyben ismételten történtek üzenetváltások Balogh Edgárral: mindig eredménytelenül. Ö következetesen a nemzetiségi sorsot választotta. Amióta nagy néha — pár évente egyszer — megint összejövünk, s időnként levelet is váltunk, arról győződöm meg, hogy valószínűleg mégis neki volt igaza. Hiába mozgatják az Erdélyből különböző korokban és különböző okokból áttelepült alkalmi ismerősök, akiket természetesen mindig faggatni próbálok barátunk sorsáról és hatásáról. Edgár bácsi javíthatatlan álmodozóként mitsem törődik terveinek meghiúsulásával, persze azért tiszteletre méltó jóhiszeműséggel rendületlenül bízik a Duna-völgyi népek szükségszerű egymásra utaltságában, az előbbutóbb megvalósuló őszinte párbeszédben, megbékélésben, a miazmás előítéletek feloldásában s az utánunk jövő és a tőlünk is tanuló nemzedékek testvériesülésében .. . Vagyis abban — gondolom hozzá —, hogy a jövő a befejezetlen múltunké.

DOBOSSY LÁSZLÖ

(Részlet a Magyar Nemzetben megjelent írásból)

BALOGH EDGÁR

ÖT FELTÉTEL PANASZOSOKNAK

Somorján jártam látogatóban a hatvanas évek elején, egyszerre lépve állóképekké rögződött múltba és zajosan mozgó jelenbe. A csinosan rendezett Csallóközi Múzeumban megleptek egy elnyűtt helytörténeti kötettel, benne régen elfeledett írásom a Pozsonytól Komáromiig húzódó népes Duna-szigetről. Ifjú koromban ezzel a tanulmánykötettel próbáltuk ébren tartani a kötődést tájhoz és történelemhez. Most itt van előttünk egyik megvalósult álmunk: halászok és aranyászok tündérkertjének tárgyi bemutatása. Ellátogattunk a híres négyhajós templomba is, majd egy korszerű beton- és üvegpalotában kötöttünk ki. Egyenesen az emelvényre vezettek. Már várt a közönség, hogy ismertessem az erdélyi magyar irodalom állását.

Mellettem ült a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturszövetségének elnöke, Lőrincz Gyula festőművész, egykori falukutató vándortársam, a másik oldalon a helybeli klub képviselője. A várakozás csöndjében felállók s kiteregetem mindazt, ami jót és szépet a romániai magyar írókról és interpretálóikról, a színészekről és szavalóművészekről, könyveik illusztrátorairól, erdélyi városok és falvak közös román—magyar— szász szellemi életéről akkor őszintén elmondhattam.

Hozzászólások következtek. Egy asszonyhallgatóm feláll s kitörő szenvedéllyel kérdezi: miért nem beszéltem a székelyek bajairól, panaszairól ?

Döbbent csönd.

Jól van, rákezdtem. Elmondtam, hogy panaszokkal nemegyszer Kolozsvárt is felkeresnek, nagy változások korát éljük, semmi sem halad előre ellentmondások nélkül. No, de hogyan fogadom a hozzám betérőket? Én bizony megmondom, tessék előbb öt kérdésemre felelni, s csak azután térjünk rá a panasz kivizsgálására. A népszámláláskor ön magyarnak vallotta magát? Gyermekét anyanyelvén taníttatja-e? Van-e bérlete a magyar színházba? Járat-e magyar folyóiratokat? Fejleszti-e könyvtárát új magyar könyvekkel? Ha minderre igennel felel, ám jöjjön elő panaszával is, de ha valamelyik kérdésre tagadó a válasz, úgy nekünk, a magyar nemzetiségnek, van panaszunk önnel szemben, kedves uram (vagy asszonyom), előbb tehát ezt a sérelmet tessék orvosolni! Mind mondom a magamét, de mire oda érek, hogy hát ebben a somorjai kérdésfeldobásban is, lássuk előbb ... Felkel a felszólaló hölgy, s az ülők közt átvergődve távozik.

A teremben mozgás és suttogás.

Odafordulok a mellettem ülő klubelnökhöz, riadva kérdezem: valamit nem jól mondtam?

— Ö, dehogy! Az illető magyar irodalom szakos tanárnő, de fiát nem a magyar iskolába adta. Ezért oldalgott el — hangzott fülembe a válasz.

Válaszom így a székelyek kérdésében elmaradt, pedig a Székelyföld iparosításának eredményei mellett nem hallgattam volna el a még kielégítésre váró társadalmi és művelődési igényeket sem.

Tanúm van rá, hogy mindez így hangzott el. Előadásom közben akadt meg a szemem egy régi kedves brassói kartárs, Ruffy Péter arcán. Budapestről érkezve történetesen ott ült, ugyancsak vendégként, a somorjaiak között. Tükrömből most rám mosolyog, úgy érzem, igazat adott nekem.

14