Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-11 / 20. szám
MuniíÁimó TWsm ' */m'*ZZZZZ'*umosivTM^ ****«’***«w„, Amikor akkorka voltam, mint most ezek a gyerekek — tizen kettő-tizenhárom éves —, ha csak tehettem, hadiösvényen jártam. Gondolatban, persze. Együtt May „Károly” Winnettou-jával vagy még szívesebben Cooper Bőrharisnyájával, Vadölőjével. Tagadhatatlan : érdekes-izgalmas utazások voltak ezek a múlt, a kalandok, a többé-kevésbé még háborítatlan természet világában. Ki gondolt rá akkor, hogy ez a világ: az írói és a gyermeki képzelet közös terméke csupán?! Ez a két tucatnyi gyerek most a tanösvényt járja. De nem képzeletben, hanem valóságosan, a Kiskunsági Nemzeti Park fülöpházi homokbuckáit taposva, öt napon át ez a vidék az otthonuk. És előttük más húszegynéhányan voltak, és utánuk más húszegynéhányan jönnek. Iskolazárástól iskolakezdésig összesen 11 tanulócsoportot képes fogadni a Nemzeti Park Környezet- és Természetvédelmi Oktatóközpontja, és ezt a bizonyos tanösvényt — amely 14 kilométer hosszan kanyarog a fülöpházi természetvédelmi terület dombjai, ritkás erdei és szikes tavai között — mind a kétszáz-kétszázötven gyerek végiggyalogolja. Tulajdonképpen e kirándulással kezdődik itteni életük, ez az első napra kitűzött fő-fő program. — Már csak azért is — magyarázza dr. Tölgyesiné Lendvai Mária —, hogy megismerjék, hová csöppentek. Szécsényi Orsolya Kazincbarcikáról „csöppent” ide például. Amikor faggatom a 13 esztendős kislányt: mi tetszett neki leginkább ed dig — azaz éppen „félidőig”, hiszen ma van itt a csoport harmadik napja, s a Nap éppen delel az égen —, gondolkodás nélkül rávágja: — A kirándulás! Pedig reggel háromkor indultunk, és majdnem dél lett, mire hazaértünk. — Elfáradtatok? — Nagyon. De megérte! Mert Barcikán ilyent, mint itt, nem lehet látni. Ott minden más. És nem a városra gondolok, hanem a természeti környezetre. — Mondanál példát? — Nálunk agyagos a talaj, itt meg homokos. Ott erdős a vidék, itt füves, bokros, bozótos . . . Nem „stilizáltam” Orsi válaszait. Ö valóban így fejezi ki magát: pontosan, szakszerűen. Akárcsak a szintén Kazincbarcikáról jött Nováki Tamás, aki négy kis cövekkel és egy darab zsineggel elkerítette a maga „kutatási 1. Mint a mesében: három kérdésre várják a választ a tanösvény vándorától 2. A felfedezés öröme ÖSVÉNYEN JÁRVA 3 területét”, amikor pedig megkérdezem, mihez kezd ezzel a jószerivel csupasznak látszó négy négyzetméternyi földdarabbal, már mondja is: — Először csoportosítottam a növényeket: melyik a lágyszárú és a fásszárú, melyik az egyszikű és a kétszikű . .. Aztán, amikor látja, hogy a felvilágosítás számomra túlontúl szakszerű, megszán, és rámutat valami apró virágfélére: — Tessék csak nézni! Ez itt vajszínű ördögszem . . . Aztán az a pici bokor ott, nyárfa, a sarokban pedig az egy boróka. Kezdem már érteni, miért tisztelik (vagy csúfolják esetleg?) Tamást Professzornak a társai. Pontos, precíz, és nagyon sokat tud. Nem valószínű, persze, hogy ezt a tudást mind itt szedte össze, e két és fél nap alatt. Ahogyan Lendvai Mária mondja: minden csoport más és más. Vannak olyanok, amelyekben a gyerekek egytől egyig évek óta szakkörösök. Ezek már majdnem „profik”, hiszen szabad idejükben, önkéntesen, az iskola biológiai „önképzőkörében” rengeteget elsajátíthattak a természetről és védelméről. Akadt már középiskolás csoport is, amelynek tagjai, tanulmányi versenyre készülvén, a fülöpházi homokbuckák tájékán gyűjtötték azokat az adatokat, végezték el azokat a kísérleteket, amelyekből dolgozatukat megírták. És végül jönnek ide olyan gyerekek is, akik életükben nem érdeklődtek különösebben a természet titkai iránt, biológusnak sem készülnek, hanem az osztályfőnökük meghirdette a tábort, ők meg — esetleg jobb híján — kedvet kaptak hozzá, s eljöttek. A szülők pedig könnyen beleegyezésüket adják: a gyerekeket elkíséri saját tanáruk, vigyáz rájuk még az oktatási központot vezető Lendvai Mária is (egyébként hivatásos pedagógus, a tanévben a Kiskunsági Nemzeti Park egyik úgynevezett bázis-iskolájában tanít biológiát és kémiát), s rajtuk kívül vagy velük van, vagy rajtuk tartja a szemét Pál Szabó Ferenc is, „a Feri bácsi”, hivatása szerint tájvédelmi körzetvezető, aki most éppen egy népes csoportnak „nyomolvasást” tanít. Egy pillanatra megint felsejlik gyermekkori olvasmányaim emléke. De a hasonlóság felületes: nem Bőrharisnya kutatja a „sápadtarcúak” táborhelyét vagy útirányát, sokkalta 15
