Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-11 / 20. szám
Baráti Bábel — Hány tolmács kellene ahhoz, hogy megértsek mindenkit, aki most itt ül? — kérdeztem a pincértől. De ő csak vállat vont, s futtában felelt: adott otthont a város és neves intézménye, hanem ugyanerre az időre Nemzetközi Kórustábort (a harmadikat) és Nemzetközi Zenei Fesztivált is szerveztek. — Nekem ugyan egyetlenegy sem! Én mindenkit megértek! Könnyű neki! — gondoltam. A pizza itt, az Ételbárban is pizza, a makaróni is makaróni. De a többi! Amiről itt a szó folyik, akik itt, a kis asztalkák körül ülnek — valóságos Bábel! Már ami a nyelvek sokféleségét illeti. Mert mindaz hiányzik, ami az Ótestaméntumban leírt Bábelt jellemezte: a hangzavar, a vita, a meg nem értés, a feszültség. Akik itt verték el az éhüket, oltották szomjukat, akik — kihasználva az ebédszünetet és a ragyogó időt — a Széchenyi téren süttették magukat a nappal, vagy éppen ellenkezőleg, hűsöltek a Kodály-intézet egykori klastromudvarán magasodó óriás fa lombsátra alatt — ők mindahányan egyívásúak voltak. Ha húszvalahány országból érkeztek is ide, kivétel nélkül valamennyien a zene, az ének értő szerelmeseinek vallották magukat. A kecskemétiek egyébként már rég megszokták, hogy a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet — a teljes egy esztendőn át tartó tanfolyamain túl — minden páros esztendőben Nemzetközi Kodály Szemináriumot rendez, s hogy e szemináriumi hetekben a Kéttemplom-közből és környékéről — így az Ételbárból is — a külföldiek már-már kiszorítják a „bennszülötteket”. És ha eddig így történt, még inkább így volt az idén, amikor is — július közepétől augusztus elejéig — nemcsak a szemináriumnak — immár a tizenharmadiknak — Persze, nem véletlen a három rendezvény időbeli egybeesése — ahogyan ezt Ittzés Mihály, a Kodály-intézet igazgatóhelyettese magyarázta, — hiszen a szeminárium, a kórustábor és a fesztivál összefüggött egymással, egymásra támaszkodott. — A kórustáboron résztvevő 102 fiatal — legyen egyszerű kórustag vagy kezdő énekkarvezető — eljárhatott a nemzetközi szeminárium számos foglalkozására, meghallgathatta a fesztivál hangversenyeit. Azt a két énekkart viszont, amelyet a tábor vezetői belőlük alakítottak, azok a fiatal karnagyok szólaltatták meg, akik a szeminárium karvezetői kurzusán képezték tovább magukat. A szeminárium résztvevői közül 110 volt a külföldi, és hozzájuk csatlakozott még 30 magyar énektanár, intenzív nyári továbbképzésre. De ha jól meggondolom, írhatnám azt is, hogy 109 volt a külföldiek és 31 a magyarok száma. Deborah Dómért ugyanis ide is, oda is sorolhatnám. Hogy most mégis a külföldiek közé sorolom, nem véletlen. — Tudja, a legfurcsább az — vallotta meg beszélgetésünk közben —, hogy amikor Kanadában vagyok, akkor magyarnak, amikor pedig Magyarországon vagyok, akkor kanadainak érzem magam . . . Deborah Dorner édesanyja ugyanis már Kanadában született magyar, édesapja pedig két év híján fél évszázada vándorolt ki Erdélyből. Ö maga az Ontario-beli Windsorban született és jelenleg az ugyancsak Ontario-beli Londonban él. Kanadai állampolgár, a I magyart nem beszéli olyan folyékonyan, mint angol anyanyelvét. De annyira folyékonyan azért beszél magyarul, hogy alig-alig győztem jegyezni, mi a másnapi (július 18-i) programja: — Hét órakor beülök zongoragyakorlásra, egyedül; nyolctól nyolc húszig csoportos énekgyakorlás lesz, aztán nyolc harminctól kilenc tizenötig szolfézs-módszertan, majd tíztől tizenegy tizenötig szolfézs. Délután háromtól négyig vezényelni tanulok, aztán Szabó Orsolya tanárnővel lesz szóló-zongoraórám. És ezzel vége is a napnak, azaz dehogy van vége, most jön a java: este nyolckor koncertre megyek, ide a szomszédba, a zeneiskolába, Nagy Péter, egy fiatal zongoraművész játszik Mozartot, Bachot, Beethovent. Eszembe jut, amit Ittzés Mihály igazgatóhelyettes nem sokkal előbb mondott, amikor a nyári, kánikulai tanfolyamok laza voltára tettem néhány célzást. — Aki azt hiszi, hogy ez a néhány hét afféle nyári lötyögés, az nagyot csalódik! És Deborah Dorner „órarendje” bizonyítja: igaza volt. És ha a kötelező órák száma nem is több mint napi négy-öt, az önkéntesen vállalt közös foglalatosságokkal — énekléssel, muzsikálással, zenehallgatással. elméleti-gyakorlati kérdé-2 sekről zajló vitákkal — eléri a napi „munkaidő” a nyolc-kilenc órát is. De éppen ennek a nagyon intenzív munkának tulajdonítható, hogy kanadai honfitársnőnk Kecskemétre jött, s már nem is először. Deborah Dorner éppen 12 esztendeje hallott először a Kodályintézetről. Érdekelte erősen, hogy ismerőse, aki részt vett az intézet tanfolyamán, mit tapasztalt az óhazában. Két évvel ezelőtt, tanítónőként már eszébe jutott, hogy az a bizonyos ismerőse nemcsak Magyarországról mesélt neki, hanem egy intézményről is, amely „nagyon, de nagyon sokat segített neki zenei dolgokban”. 1983 szeptemberétől itt töltött Deborah Dorner egy teljes tanévnyi időt. Szeretett volna maradni még egy esztendőt, de mivel a pénz is, az idő is véges, visszament. Másodjára már ösztöndíjjal jött, fél évre, amit megtoldott még a nyári szemináriummal. Azt talán írnom sem kéne, hogy nem ő volt a Kodály-intézet egyetlen visszatérő vendége, s hogy nem egyedül magyar származása miatt választotta ezt a tanfolyamot. A bizonyosság kedvéért azért megkérdeztem tőle: — Ha nem lennének magyarok a szülei, ha nem beszélné a nyelvünket, akkor is eljött volna ismét? — Igen, akkor is! — felelte habozás nélkül. — De érdeklődje csak meg, hányán vagyunk itt, hány országból jöttünk ide, és hogy akad-e köztünk három-négynél több magyar származású! Éz az összesen másfél év rengeteget adott nekem. Jobban tudom érteni, hallani, magyarázni a zenét, mint eddig. És talán jobban tudok zongorázni is. — Tanult itt annyit, amennyit várt? — Többet, sokkal többet! Most már, azt hiszem, jó zenetanító leszek. Az igazgatóhelyettes azt mondta nekem, amikor először találkoztunk, a Kodály-centenárium évében: — A mi munkánk legszebb elismerése az, hogy már vannak vissza-visszatérő hallgatóink is. 1, Zongoraórán 2. A Kodály-intézet az egykori klastromudvarról 3. Ahol nyaranta több az idegen, mint a magyar szó: a kecskeméti Ételbár teraszán 4 SZERZŐ FELVÉTELEI 6
