Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-09-29 / 19. szám
EGY ESŐS OKTÓBERI NAP — Elindulunk hát utolsó sétánkra, barátaim? Ekkor hangzottak el Pölten berg Ernőnek már idézett szavai: — Szép kis deputáció megy az Űristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje! Az út a bitófákig Franz Bott számára elképesztő volt. A szakállas magyar lázadóvezér szivarozott, barátságosan felintegetett a kapubástyán tolongóknak és derűs anekdotákat mesélt. Áthaladtak egy fahídon, amikor Damjanich elhajította a szivarját és leszólt a többieknek: — Már látom a bitófákat! Közönséges épületfa gerenda valamennyi! Valóban azok voltak. A menet megállt, a katonaság Tiohy parancsára négyszögben vette körül a kivégzés helyét. A tábornokok és papok Damjanich szekere körül gyülekeztek. Nagv-Sándor József észrevett a négyszögben egy ismerős tisztet és hangos szóval odaköszönt: — Szervusz, kedves kamerád! A tiszt, százados volt az illető, a földet nézte. — Szégyenkezik! — mondta a többieknek Nagy-Sándor József cseppet sem csodálkozva. — Imádkozzunk! — szólt egyikük. Ezután Schückl hadbíró hangos szóval olvasni kezdte az ítéletet. A csendes, nyugodt Aulich, aki utolsó éjszakáját Horatius olvasásával töltötte, most felháborodott. — Szemenszedett valótlanságok, amiket most felolvasnak nekünk! — mondta a magyar kormány utolsó hadügyminisztere. Mint minden hadsereg, az osztrák császáré is adott a formaságokra. Az ítélet-végrehajtásoknak megvolt a pontos szertartásrendje. A felolvasás után Urticka főfogláron volt a sor. Kezében három fekete vesszővel Tichy őrnagy elé lépett és fennszóval kegyelmet kért az elítélteknek. Tiohy mindhárom alkalommal ugyanúgy válaszolt: — Istennél a kegyelem! Urticka minden elutasítás után kettéroppantott egy vesszőt és az elítéltek lába elé dobta. Ezután Pöltenberg elé lépett és tisztelgett : — Kérem, kapitány úr! A mindössze 36 éves, alacsony termetű, vöröses hajú férfi másfél évvel korábban még a 4. sz. Sándor huszárezred rangidős kapitánya volt. A honvédségnél elért előmenetelét, akárcsak többi tiszttársánál, a császári hadbíróság nem ismerte el. A tábornok elköszönt a többiektől, a bitófa alá lépett és felállt a zsámolyra. Szemtanút idézünk, Baló Béni református lelkészt: — „A hóhér a kötelet a nyakára teszi s a vasszögre hurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Pöltenberg alól a másik kettő teljes erejével húzza lefelé két karját, és rákapaszkodik, hogy kinyújtsa a felakasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Pöltenbergnek igen izmos, bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött vele, míg végre célt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt, s Tiohy őrnagy kárörömmel nézte az első akasztást.” Az akasztást természetesen nézték a többiek, az ugyanilyen végükre várók is. A katonai négyszög tagjai és a császári tisztek szintén. Ha most valaki hangosan felzokog, idegrohamot kap, ordítani kezd, senki nem szólhatott volna rá egyetlen rossz szót sem. Hisz ki-ki a percek múlva elkövetkező saját sorsát láthatta beteljesedni bajtársain, barátain. A tábornokok azonban szótlanok voltak, gróf Vécsey Károlyról pedig feljegyezték, hogy különösen beható figyelemmel, szinte vérfagyasztó nyugalommal, valósággal tanulmányozta minden egyes társa elmúlását. Az egyik osztrák tiszt nem resteilte kibuggyanó könnyeit letörölni. Az éles szemű Damjanich elismerően szólt oda neki: — ön derék embernek látszik, százados úr! Kívánok biztos előmenetelt a pályáján! Az elítélteket senki nem tájékoztatta előre, hogy milyen sorrendben végeznek velük. A kegyetlen számítás nagyon pontosan tudta, hogy az utolsó néhány perc is örökkévalóságnak tűnhet, fokozza a gyötrelmet. Török Ignác tábornok, az erődítéstan valamikori tanára, a kiemelkedő képességű hadmérnök volt a következő. Miközben Urticka az „alezredes úrnak” titulált Török bilincseit leoldotta, egy hirtelen mozdulatnál földre — Hagyja ott! Lát maga az akasztófán úgy is! Knézich nem felelt, de az őrnagyra vetett pillantása egyszerre árulkodott megvetésről és undorról. Halála után Urticka a szivarozó Nagy-Sándor József elé lépett: — Kérem, kapitány úr! A nagy bajuszú huszár azzal tüntette ki a nyeregben ülő őrnagyot, hogy gúnyosan ránézett és latinul szólt hozzá: — Hódié mihi, eras tibi! A latin nyelv valamilyen fokú ismerete akkor az általános műveltséghez tartozott és Tichy természetesen megértette a neki címzett jókívánságot: — Ma nékem, holnap néked! Urticka nem akart tévedni, egy pillantást vetett a kezében levő cédulára és Nagy-Sándor elmúlta után Leiningenhez fordult. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy különben esett a kopasz tábornok parókája és a fejét váratlanul megcsapó hideg eső, vagy a szégyen könnyeket csalt a szemébe. Tichy a lova hátáról azonnal észrevette: — Nem szégyelli magát? — ripakodott rá. — Sír, mint a gyerek! Török kiegyenesedett: — Szégyellje magát, hóhérlegény! Gyorsan halt meg, egyesek szerint az utolsó előtti pillanatban szívszélhűdést kapott és a höhérsegédek már csak egy élettelen testbe kapaszkodtak. Urticka Láhnert szólította. Láhner György, az előzőkhöz hasonlatosan, sorra kezet fogott társaival és halkan, szomorú mosollyal, mintegy valamennyi még megmaradtnak mondta: — Ma van az ötvenegyedik születésnapom! A magyar honvédség fegyvergyártásának megteremtője a félelem minden jele nélkül, nagy nyugalommal lépett a zsámolyra. Franz Bott gyorsan végzett vele. A tábornokok mind istenhívők voltak, de a horvát határőrvidékről, katonacsaládból származó Knézich Károly különösen vallásos. Társai halálát figyelve folyvást imádkozott. Amikor a lélekben már mindenkitől elbúcsúzott ember az akasztófa felé lépett, egy másodpercre megtántorodott és szemüvege a földre hullt. Minden szemüveges ember természetes reflexével utánahajolt és ezzel ismét módot szolgáltatott Tidhynek a megszólalásra: se volt udvariatlan ember, de most különösen tisztelettudó akart lenni: — Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! Tiohy nyomban felhorkant: — Mit, gróf Leiningen tábornok úr? Leiningen százados, semmi más! Leiningen Buda bevételének egyik hőse volt, akit az ostrom után azzal rágalmaztak a bécsi sajtóban, hogy védtelen hadifoglyokat öletett meg. Leiningen a végletekig kényes volt emberi és tiszti becsületére. Nem sokat törődött társadalmi címe elhagyásával, hanem kék szemét az őrnagyra függesztve, megszólította: — Néhány utolsó szavam lenne! Megengedi? Az utolsó szó az elítéltek jogai közé tartozott, noha eleddig csak Nagy-Sándor élt vele a bitófa tövében, aki „Éljen a haza!” kiáltás közben érezte összeszorulni torkán a hurkot. Nem lehetett megtiltani. — Beszéljen, de csak röviden! Leiningen messzire hangzó szóval közölte a katonákkal, hogy élete utolsó pillanatában, közvetlen azelőtt, hogy az Örök Bíró elé lépne, változatlanul hazugságnak bélyegzi azt a gyalázatot, melynek elkövetésével vádolták. A katonák közül egyre többen könynyeztek, Tiohy pedig türelmetlenkedett. Végül is megelégelte az utolsó szavakat, de még mielőtt intésére megperdültek volna a dobok, hogy azokat Leiningenbe fojtsák, Damjanich a szekérről odakiálltott: 12
