Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-09-13 / 18. szám
DÉL-AMERIKAI UTAZÁS II. Buenos Aires-i magyarok Buenos Aires a déli földrész New Yorkja. A hatalmas, síkságon elterülő tizenkétmilliós lakosságú város ugyanolyan sakktábla-szerkezetű, mint az északi metropolisz: száz méterenként egy utcasarok. Ebben a nyüzsgő életű, mármár áttekinthetetlen „Babilonban” több tízezer magyar él, jelentős részük tagja valamilyen magyar egyesületnek; közismerten erős itt a magyar közösség. Néhány éve még három magyar színház működött a városban. Csoportosan Magyarországra Buenos Airesbe érkezésem estéjén tartott vezetőségi ülést a Valentin Alsinai Magyar Dalkör. A város északi részében lévő, a Dél-Amerikában már megszokottan hatalmas méretű klubház bőséges helyet biztosít a 220 klubtagnak, sőt a rendezvények idején 6-7000 embernek. Bármelyik észak-amerikai magyar közösség boldog lenne a színpaddal ellátott nagyterem felével, s bármelyik európai egyesület a tizedével. Egy kis emeleti szobában a vezetőség fogadott: Mester Nándor elnök, Mátyás András alelnök, Klein Miklós titkár, Bálint István volt elnök, vezetőségi tag, Hajdú Ferenc pénztáros, Kabók Irén másodpénztáros, Kocskovszky András, Ádám József és Kun Lajos vezetőségi tagok. A vezetőségi ülés fő témája nem mindennapos: a jövő évben, először a Valenti Alsina életében, csoportosan szeretnének hazalátogatni Magyarországra. Mester Nándor jegyezte meg, hogy nagy esemény ez mindannyiuk számára, hiszen a hazautazok jó része nyolcvan év feletti életkorú, itt élnek már vagy ötven évé, de otthon még nem jártak eljövetelük óta. Az előkészületekről a vezetőség egyik fiatal tagja, Kocsikovszky András ad tájékoztatást. A beszámoló spanyol nyelvű, mert a fiatalok már csak törve beszélnek magyarul, s ha itt a klubban magyarul is kezdik a beszélgetést, néhány mondat után, mikor egy-egy szót keresgélni kell, észrevétlenül átváltanak spanyolra. A vezetőségi ülés után anekdotákká nemesedett régi történeteket mesélnek az öreg magyarok: amikor 300 kilós hízót vágtak a disznótoros ^estjükre, amikor ezernél többen jöttek el a szüreti, meg a sörbáljukra. Mátyás András mesélte, hogy akkoriban szinte itt laktak a klubban, egyszer a felesége meg is kérdezte, mikor viszi át az ágyát is az egyesületbe? Velem mindenki magyarul beszél, egymás között, főleg a fiatalok, spanyolul is. Úgy tűnt, a Valentin Alsina magyar egyesületként való fennmaradásának kulcskérdése az, ami mostanában a világon mindenütt a magyar egyesületekben: sikerül-e a második, harmadik generációt megtanítani magyarként gondolkodni? Választ találni a miértre Az ismerkedés második állomásának érthetően a Buenos Aires-i hétvégi magyar iskolát választottam, amely Lomnitzy József házában működik szombat délutánonként. „Nagymagyar” mondták rá az ottani magyarok, mikor érdeklődtem róla, aki nem csak megmaradt évtizedeken át jó magyarnak, de időt és pénzt áldoz arra, hogy másokat is megtartson annak. Minden hétvégén nyolcvan-száz gyerek „szállja meg” a házát, akikkel végtelen türelemmel foglalkozik, ő is, családja is, és az oktatásban részt vevő tanártársai is. Kérésemre beleegyezett, hogy az egyik szombat délután rövid időt tölthessek az iskolában. Mikor megérkeztem, nagyüzem fogadott: az egyik csoport a hallban tanult, a másik a fogadószobában, a harmadik az emeleten, a negyedik csoport tagjai a kertben fogócskáztak és így tovább. Lomnitzy József éppen Buda történetéről mesélt a nyolc-tíz év körüli gyerekeknek, akik, mint kiderült, kivétel nélkül itt Buenos Airesben születtek. A másik csoport tagjai kártyáztak, sajátos lapokkal. Mindegyiken valamilyen magyar történelmi korszak, esemény. Három tartozott egybe, mondjuk: Mátyás király, reneszánsz, Visegrád. Az nyert, aki a legtöbb tercet tudta kirakni. Illetve az nyert, aki jobban ismerte a magyar történelmet. Az egyik szünetben néhány szót tudtam váltani Lomnitzy Józseffel:- Ezt az iskolát harminc évvel ezelőtt kezdte el egy apáca. Akkor könnyű volt, minden gyerek első generációsként biztos nyelvtudást, élményanyagot hozott otthonról. Ma már minden gyerekünk második, sőt harmadik generációs, akik csak hírből ismerik Magyarországot. S ebből ered a legnagyobb gondunk, a „miért?” problémája. Miért tanuljanak ezek a fiatalok magyarul? Miért ismerjék a történelmünket? Az eredet, a gyökér miatt? . . . Szóval aki elfogadható indokot talál ezeknek a fiataloknak, hogy miért tanuljanak a Föld másik oldalán magyarul, az megérdemli, hogy szobrot kapjon Budapest valamelyik főterén. — Szerencsére ezek a gyerekek nem gondolkoznak el ezen - tette hozzá. - Reméljük, egyszer hazajutnak, s személyes élménnyé válik a főváros, a Balaton, ami most csak rajtunk keresztül, a mi lelkesedésünkön át jelent nekik valamit. Rádióadás vasárnaponként Az argentin fővárosban élő magyarokat összekötő egyik kapocs az éter hullámain érkező magyar szó. Minden vasárnap hajnalban egy órán keresztül hallgathatják a Száraz István vezette rádióadást. Száraz, aki a rádió „megszállottja”, nem gazdag magyar, aki a mellényzsebéből kifizethetné a „hobbiját”. A szükséges pénzt nehezen szedi össze, szinte adásról adásra. Ellátogattam a stúdióba, ahonnan sugározzák a műsort. Minden mondat kétszer hangzott el, egyszer magyarul, egyszer spanyolul. A program: elsősorban zene, a szünetekben az egyesületek következő heti, havi programjai. Jelentkezett Budapestről telefonvonalon Molnár Károly újságíró, aki rövid összefoglalót adott az aktuális hazai eseményekről. Végül, élő adásban, egy itt élő magyar, Konti Rózsika énekelt magyarnótákat. .. hogy magyar ilyen sorba ne kerüljön többé” Száraz István a Buenos Aires-i Magyar Segélyegylet titkára is egyúttal, így a rádióadás után ellátogattunk a segélyegylet által fenntartott öregek otthonába, amely az egyik külső kertvárosban, Chilaverten működik. Helyiérdekű vasúttal utaztunk ki, maradt hát idő a beszélgetésre:- Az öregek otthonának az alapját az a telek képezte, amit még 1955-ben kaptunk a Truklitestvérektől - mesélte. - Látja, a keresztnevükre már senki nem emlékszik, én sem. Annyit tudok róluk, hogy öregségükre nagy nyomorban éltek mindketten, s azért adták a telküket a Segélyegyletnek, hogy „magyar ilyen sorba ne kerüljön többé, mint mi”. 1960-ban tettük le az alapkövet. Téglajegyeket adtunk ki, sokat segítettek a tehetősebb magyarok, mint például Kállay István, az argentin „kulcskirály” és sokan mások. 1980-ban készült el az emeleti rész, fejeződött be az építkezés. Mikor megérkeztünk éppen tévét néztek az öregek, köztük Hajmássy Miklós, a harmincas évek híres színésze. Az épületet Steszák Veronika gondnokkal jártuk be, aki elmesélte, hogy jelenleg 24 idős embert látnak el, akik nyugdíjuk nyolcvan százalékát fizetik be, ebből fedezik az étkeztetést, a mosatást, az ápolónő költségeit.- Megöregedni sehol se jó, de idegen környezetben egyenesen ijesztő - mondta. - A mi feladatunk biztonságot nyújtani ezeknek az idős embereknek. A „lakatkirály” Kíváncsi lettem Kállay Istvánra, az öregek otthonának egy mecénására. Utána érdek-
