Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-29 / 2. szám
A boldog ember Nemrég alkalmam adódott a filmgyári vetítőben A boldog ember című dokumentumfilmet — Fehéri Tamás alkotását — megnézni. Hét éve készült e film, mégis friss és magával ragadó, s ez kétségtelenül a portréfilm főszereplőjének, Cs. Kovács László szobrászművésznek, a „boldog embernek” az érdeme. Amikor a filmet forgatták, éppen ötvenesztendős volt. ízes vasi táj szólással beszélt gyermekkoráról, a szülőföldjével való szoros kapcsolatáról, művészi elveiről, alkotásairól és terveiről. Minderről olyan lelkesen és meggyőzően szólt, hogy őszintén kíváncsivá tett, vajon hét év múltán is boldog embernek vallja-e magát. A budai Várbazárban, műtermében kerestem fel egy téli reggelen. Látogatásom — a művész kifejezett kérésére — ugyancsak korai órára esett, de őt már elmélyült munkában találtam. ■— Tudja, én ádáz ellensége vagyok a semmittevésnek. Talán azért, mert úgy érzem, a tétlenség egyenlő az öregséggel — mondta. — Az évek során rengeteg követ és különlegesen szép fát gyűjtöttem össze, s valamennyivel tervem van. A kövekből mostanában legszívesebben érmeket, miniatűr reliefeket mintázok történelmi témákra. A fa pedig egyszerűen megihlet. Ez a tikfa például Kambodzsából való, a mandulafa a Gellérthegyről, a tiszafa a Bakonyból és a mocsári tölgyeim pedig a szülőföldemről. Tudja-e, hogy ez a bársonyos fényű fa több mint tízezer éves, s a Rába medrében érett szénfeketére? De honnan is tudhatná, hiszen — túlzás nélkül állítom — a fekete fát, vagyis a mocsári tölgyet én fedeztem föl a szobrászat számára. Sok-sok éve az egyik rokonomnál láttam meg otthon, Vas megyében. A kertjük végében folyt a Rába, s víz alatt, az iszapban bukkantak rá erre az öles fatörzsre. Csak arra vártak, hogy megszikkadjon a fa, aztán el akarták tüzelni. Szerencse, hogy az utolsó pillanatban megmenthettem. Faragok le belőle egy parányi darabkát, hogy megcsodálhassa az anyag természetes szépségét. Ugye, hogy kínálja magát a faragásra? — Amikor 1953-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára, grafikusnak készült és csak később — Pátzay Pál tanácsára — iratkozott át a szobrász szakra, ahol Kisfáludi Strobl Zsigmond tanítványa volt... — Valóban így történt, s talán azért, mert abban a szombathelyi szabadiskolában, ahova szinte még gyerekfejjel jártam, elsősorban rajzolni, festeni tanultam. Persze csak a nehéz, fizikailag is kimerítő napi munka után. Akkoriban ugyanis eredeti szakmámban dolgoztam, vasesztergályos és géplakatos voltam, a vasút szombathelyi járműjavítójában. Életem első képzőművészeti sikerét tizennyolc évesen arattam, amikor a Vas megyei amatőr művészek kiállításán három grafikámat és négy vízfestményemet bemutatták. — Kritikusai, méltatói szerint művészi pályájának egyik fordulópontja volt, hogy a hatvanas évek elején több mint egyesztendős tanulmányúton járt az Egyesült Államokban. Hogyan történt az utazás? — Egy szerencsés véletlennek köszönhettem a lehetőséget. Az általam akkor még ismeretlen Stephen Bohn orvosprofesszor 1963-ban azért érkezett Európába, hogy részt vegyen a bécsi orvoskongresszuson. Magával hozta édesanyját is, aki fiatalasszony korában vándorolt ki férjével Amerikába, Szegedről. A kongresszus után hazalátogattak Magyarországra és felkerestek. Ők is csak hírből ismertek engem: egy távoli rokonom említett nekik odaát. Steve Bohn gyűjtő és műértő volt, ezért határozta el, ha már itt jár, megnézi munkáimat. Emlékezetes találkozás volt az első. Steve nem beszélt magyarul, én pedig nem tudtam angolul, így édesanyja, 24
