Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-08-18 / 16. szám
A magyar írásbeliséget, akárcsak az írott forrásokra támaszkodó magyar történelmet lényegében a honfoglalástól, Európában való megtelepedésünktől szokás számítani. A magyar nyelv és műveltség azonban az európai új hazában mindössze 1100 évet élt (s ha a „kettős honfoglalás" föltevését elfogadjuk, akkor is csak legföljebb 1300 évet), s az őstörténet, a több ezer éves „előidők" kelet távoli pusztáihoz s nyelvi kohójához kötik. Erről a keleti örökségről gyakran megfeledkezünk. Ez a Kelet nem csak Dél-Oroszország füves sztyeppéit jelenti: a szálak a bolgár-törökség révén messzebb, egész Belső-Ázsiáig vezetnek, ahol a törökség bölcsőhelye volt. A rovásírás egyik legősibb, bizonyíthatóan keleti örökségünk, amelyet a latin betűs írás ugyan kiszorított a kereszténység felvételével, de - főleg Erdélyben - még a XVI. században is használták, sőt - különösen a diákok - titkos írásként éltek vele a későbbi időkben is. Aki a Balaton északi oldalán utazik, ne mulasszon el megállni Balatonszepezden a Sebestyén-villánál: az autóút mellett rovásfeliratos, érdekes emlékoszlopot talál, a ház egykori lakójának, a kiváló néprajzkutatónak, Sebestyén Gyulának emlékére, aki 1915-ben hatalmas munkában összegezte az ősi magyar rovásírásról addig ismerteket. Az elmúlt hét évtized alatt szerencsésen több új rovásemlék is előbukkant, több dolgot másképp látunk, értelmezünk, de ez nem csökkenti a tudós úttörő munkájának érdemét. Ősi, eredeti írásunkat először IV. (Kun) László király udvari papja, Kézai Simon említi krónikájában (amelyet aztán a Bécsi Képes Krónika is átvett): „Zekuli. . . cum Blackis in montibus confinii sortem habuerunt. Vnde Blackis commixti litteris ipsorum úti perhibentur" - vagyis: „A székelyek ... a blakokkal a határhegységekben összekeverve éltek, innen van az, hogy a közéjük keveredett blakoknak a betűit használták”. Mivel a Black (Blach) helyén a krónikákban tévesen Vlach is előfordul, Sebestyén Gyula még arra is gondolt, hogy a vlachok (oláhok, románok) cirill rendszerű írására vonatkozik a krónikás megjegyzés. A tavaly elhunyt kiváló turkológus, Rásonyi László professzor, Bartók Béla ankarai levelezőtársa azonban bebizonyította, hogy a blach (blak) a helyes alak, amely az Erdély területén élt türk, azaz török eredetű bulak (ebből lett szabályos hangfejlődéssel a blak) népet jelölte, kiknek neve ezt jelentette: ’tarka lovú’, ahogy a székelyek sekil [ejtsd: szekil] neve meg, Rásonyi professzor fejtegetése szerint 'fehér lábú lovak népét’, törzsét jelölte. A krónikák tehát a lényeget jól látták: a magyar rovásírás valóban török - ótörök - eredetű, de valószínűleg nem Erdélyben, nem a honfoglaláskor jutott el hozzánk, hanem jóval előbb, miután az onogur (’tíz törzs’) nevű türk (török) törzsszövetség tagja lett a magyarság, s a karlukokhoz tartozó bulak-ok [blak-ok] is idővel az onogur törzsszövetséghez csatlakoztak. írásunk türk eredetét bizonyítja ír és betű szavunk is, mindkettő ótörök - bolgár-török - eredetű. (A magyar betű-nek megfelelő bitig jelentése ’írás’, s a mongolban és a távolkeleti mandzsuban is megvan a szó bitche alakban ’könyv, írás’ jelentésben.) A magyar rovásírás s Lm« Sírni«“"» <^UÍ»<» fft»fc»t* vei n>n>it"»lyrn* f , - «* -A -it ^ ^ i.miwmfDNííx'i * * t _ „„ . j, i Ibi A-nitíiin-T <T ,3 -W DÍJ P» . V p I i 7> ? t} *» Wi ? h O 5 j1 fi •Jg ■ xr ári pH 3JJ Qj \,\í ■» -0 p| tó 14 . Lv- 22 A nickelsburgi rovásírás ábécé Ám rovásírással rótt - írt - magyar könyvekről nem tudunk (bár - mint látni fogjuk: Firenzéből említettek egy ilyet): eredete szerint pálcákra róva rövid üzenetek, feliratok készítésére használták, s mire a pergamenen, papiroson is használt írássá fejlődhetett volna, a latin ábécé kiszorította (bár akadnak papirosra „rótt” rovásszövegeink is). Mátyás király latinul író olasz humanistája, Antonio Bonfini ezt írta a XV. század második felében (alkalmasint Thuróczi János 1481-i Chronica Hungarorum-a alapján, ámbár szerezhetett közvetlen, személyes tapasztalatokat is a magyar szokások iránt érdeklődő tudós: „Szkíta betűket [Literas Scythicas] használnak, amelyeket nem papirosra írnak, hanem rövid pálcára metszenek, kevés jelbe sok értelmet tudnak sűríteni”. A következő században a székelyföldi Benczédi Székely István már magyarul írta 1559-ben kiadott világkrónikájában: ,,[a székelyek] még mostis külömböznec a’ töb Magiaroktol, törviniekel [törvényeikkel] es irásokal, kic Hunniabeli módra Székéi’ bötuuel eelnec mind e mai napiglan.” Az Udvarhely széki Bencédről származó Székely István maga is szemtanúja lehetett annak, amit leírt: a XVI. századból éppen három Udvarhely megyei templom őrizte meg legrégibb rovásfeliratainkat. A Székelyudvarhelytől délnyugatra, mintegy tizenöt kilométerre lévő Székelyderzs középkori erődtemplomának egyik tégláján fedezték fel jó félszázada azt a feliratot, amelyet még kiégetése előtt karcoltak bele a téglába. A felirat itt látható nyolc betűje így értelmezhető: Miklós derzsi pap, vagyis a nyolc jel tizenöt betűt helyettesített, az összevonások (ligatúrák) segítségével, amire Bonfini is utalt. Nem messze Székelyderzstől van Bögöz: ennek XIV. századi gótikus református templomában — akárcsak a derzsiben - szép középkori freskók találhatók; a Krisztus-képet keretező ún. mandorla alsó részében olasható az a felirat, amely 1530 körül keletkezhetett, s valószínűleg a falképet festő mester nevét őrzi: Atyai Estan (Udvarhely megyében van egy Atya nevű helység). Áz Udvarhelytől északnyugatra, kb. húsz kilométerre levő Enlaka unitárius templomában a Székelyföld tudós kutatója, Orbán Balázs fedezte föl 1864-ben azt a festett rovásszöveget, amely az 1668-ban megújított mennyezeten található; megfejtésében segít egy latin szövegű felirat is, amely azt közli, hogy Georp[ius] Musnien[sis] volt a megújított mennyezet festője. A rovásfelirat pedig ezt mondja: „Egy az Isten - Georgyius Musnai A rovásírást titkos közlésekre is használták itthon (a XVI. században már nem mindenki ismerte); így pl. a jeles erdélyi történetíró, Szamosközi István (15657-1612) Rudolf császárról írt latin nyelvű versének kritikus, nem éppen dicsérő részeit rovásbetűkkel írta le. De magyar nyelvű följegyzéseiben is használta a rovásírást Szamosközi, amikor kényes kérdésekről írt. Ennél fontosabb azonban az, hogy 1593-ban Páduában kiadott kis történeti munkájában (amely 1598-ban Frankfurtban is megjelent) megemlékezett a firenzei Laurenzianának nevezett nagyhercegi könyvtárról, ahol egy rovásírásos kötet található. Sajnos, ez a kötet máig sem bukkant elő, viszont Szamosközi tájékoztatásai a székelymagyarok ősi, ázsiai eredetű rovásírásáról fölkeltette a külföld érdeklődését: nem lehet véletlen, hogy a rovás ábécék - amelyek kulcsot adtak a rovásfeliratok megfejtéséhez - külföldön készültek, illetve jelentek meg először: itthon ismerték jelentésüket, nem volt olyan fontos ábécéjük írásba foglalása. A XVII. században, 1673-ban, a jeles énekszerző, a csiksomlyói ferences Kájoni János írt le egy rovás ábécét, majd az enciklopédikus érdeklődésű XVIII. században a sokoldalú tudós, Bél Mátyás 1718- ban önálló művet szentelt a kérdésnek. Magának a székely-magyar rovásírás eredetének, kapcsolatainak feltárása, tisztázása azonban századunkra maradt, s elsősorban a világszerte ismert magyar turkológus, Németh Gyula professzor nevéhez fűződik. Ő állapította meg kétséget kizáróan, hogy rovásírásunk a türk írás családjába tartozik. Az mindenképp valószínű, hogy már a honfoglalás előtt kialakult ez az ősi írásunk, s az sem lehet véletlen, hogy a magukat a hunok leszármazottainak valló székelységnél maradtak fenn (ezért is emlegették „székely rovásírás’’-ként). Az is figyelmet érdemel, hogy az ősmagyar rovásírás rokon a török eredetű besenyők ábécéjével, valamint a híres nagyszentmiklósi aranylelet tálainak, korsóinak még teljesen nem tisztázott felirataival. A türk rokonsága ellenére egyéni vonásokat mutató magyar rovásírásnak egyremásra kerülnek elő újabb emlékei. Az újabb fölfedezések is megérlelték az időt a székely-magyar rovásírás eredetének, rokonságának s kutatásának korszerű összefoglalására. Egy ilyen mű talán nem is várat már sokat magára. SZILÁGYI FERENC 6
