Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-29 / 2. szám

1. Borsos Miklós Liszt-portréja 2. A Magyar Salon rajza a háló-dolgozószobáról 3. Csövek, téglák a jövendő emlékkönyvtárban 4. A szalongarnitúra 5. A Chickering zongora lába, amely a rajzról felismerhető 6. Ez az íróasztal hangszer is, a Bősendorfer cég ajándéka Lisztnek 7. A nagy karosszéket Pázmándyné Reitter Mária hímzése és névjele díszíti GABOR VIKTOR FELVÉTELEI csátást nyertek Liszt otthonába: ez a kicsiny előtér, itt vette át az inas — akinek külön kam­rája volt — a vendég kalpagját, kabátját, sétapálcáját. Majd az ebédlő következik, ebből jobbra nyílik a háló-dolgozó, balra meg a már említett szalon. Szerencsére a Liszt-múzeumot berendező zenetörténész számos útbaigazításra bukkant: hogyan s mivel volt bebútorozva a la­kás. A Magyar Salon című lap később, 1886-ban még egy — fo­tó alapján készült — rajzot is közzéadott a háló-dolgozóról. Ma­radt fenn rajz a hangverseny­­teremről is, ezzel azonban egy kis baj van: arányaiban nem egé­szen pontos. Hűséges viszont az apró részletekben, jól fölismerhe­tő rajta például Liszt egyik Chi­ckering zongorája lábának még a faragása is. Csak tréfából faggatom Eck­hardt Máriát: ugyan, van-e hi­teles forrás a parkettáról és a tapétáról. A tréfás kérdésre ko­moly választ kapok. A parket­táról leírás nem maradt, de a keleti szőnyegekről, amelyek bo­rították, már igen. Azt is pon­tosan tudja a zenetörténész, hogy e szőnyegcsodákat gróf Apponyi Albert, egykori vallás- és közok­tatásügyi miniszter, valamint Mi­­halovich Ödön, a Zeneakadémia 1887-től 1919-ig volt igazgatója ajándékozta Lisztnek. A tapéta pedig pávakék volt, tehát szín­ben szépen harmonizált a garni­túrával, amely a szalonban állt — így szól a korabeli sajtó be­számolója. Arról egyébként, hogy milyen a szóban forgó garnitúra fotel­karfájának kékje, könnyű meg­győződni: a garnitúra három da­rabja — két fotel és egy szó­fa — ugyanis megvan. AMI VAN — Gyönyörű dolgaink vannak a harmadik emeleten, a Liszt­emlékszobában! — biztatott For­­rai Miklós, a Liszt Ferenc Tár­saság főtitkára, és igaza volt. De, sajnos, igaza van a jövendő em­lékmúzeum és kutatóközpont le­endő vezetőjének is, aki hatá­rozottan állítja: — Ami Liszt Fe­renc bútorait illeti, hát bizony e tekintetben sokkal rosszabb hely­zetben vagyunk, mint volt ala­pítása idején a weimari testvér­múzeum ... Elbeszéléséből kiderül: Weimar­­ban (ahol a mester a tavaszi hó­napokat töltötte) a lakást Liszt elhunytakor azonnal lepecsétel­ték, s nem engedtek belőle szét­hordani semmit, még egy gyufa­szálacskát sem. Nálunk viszont, az örökösnő, Wittgenstein Karó­im hercegnő (Liszt élettársa, aki csupán egy esztendővel élte túl az örökhagyót), úgy rendelkezett, hogy számolják föl a Zeneakadé­mián lévő lakást, s ki-ki kapja meg emlékként azt a bútordara­bot, használati tárgyat, amit a be­rendezésből annak idején ajándé­kozott. A bútordarabok tehát elvándo­roltak innen, a szélrózsa minden irányába. Ami „visszavándorolt”, azaz amit visszaszerezni sikerült, az most a Liszt Ferenc Zene­művészeti Főiskola kis emlékszo­­bácskájában várja, hogy a res­taurátorhoz, onnan pedig végle­ges helyére — úgy is írhatnám: eredeti helyére —, a Vörösmarty utca 35. alá, az első emeletre, a Liszt-emlékmúzeumba kerül­jön. Valóban: gyönyörű darabok! A már említett szalongarnitú­ra például: a foteleknek bőr az ülésük, pávakék a karfájuk hu­zata, s ami a számomra legér­dekesebb: mindegyiknek más-más a támlavédője. Egyiket kereszt­szemes, a másikat magashímzés díszíti, s mindenikre más-más cí­mert öltöttek a szorgos hölgyke­zek, ki-ki a sajátját. Bizonyára ver­sengtek érte, hogy csinálhassák. Az íróasztalnál álló nagy karos­szék esetében Pázmándyné Reit­ter Mária lett a győztes. A szin­te teljes épségben ránk maradt magyaros hímzés közepén az ő névjele díszeleg. Vagy itt az a bizonyos Chi­ckering zongora, ez állt annak ide­jén a koncertteremben. Ez is aján­dék (1880 táján kapta a mester), amit a hangszer felirata is bizo­nyít: „Chickering & Sons. á. F. Liszt”. És a zongorán most egy csodálatosan szép, ezüstből való kotta- és gyertyatartó áll, bécsi és pest-budai tisztelők gyűjtötték a reá valót, nevüket véset őrzi. És itt van még egy Bösendor­­fer zongora, ez volt Liszt „min­dennapos” hangszere, s van egy harmadik is, amelyen akkor ját­szott, ha Szskszárdon járt, August Antaléknál. Ezt a hangszert egyébként Augusz Antal özvegye ajándékoz­ta a Zeneakadémiának,,tudván a mester végakaratáról, amely sze­rint hangszereit az intézmény örökli. Mármint azokat, amelye­ket itt a lakásán, illetve az aka­démia más helyiségeiben tartott. S ugyanígy rendelkezett könyv- és kottatáráról. Hadd tegyem hozzá — s ezt Eckhardt Mária is elismeri —: ebben a tekintetben szerencséseb­bek voltunk, mint a weimariak. Liszt Ferencnek ott szintén ma­radtak könyvei, kottái, de eze­ket, halála után, belekeverték­­belolvasztották egy másik, na­gyobb könyv- és kottatár anya­gába, s ma már nemigen tud­ható, mi volt ebből az övé. Az it­teni könyv- és kottatár darabjai­ba ezzel szemben azonnal bele­bélyegezték: „Liszt Ferenc hagya­téka”. És e hagyaték különös ér­téke: számos darabján megtalál­hatók a mester széljegyzetei. AMI LESZ — Kezdjük a földszinten! — javasolja most már nem a hely­színen, hanem a költözésre vá­ró emlékszobában a Liszt-ház zongorára kiterített alaprajza fö­lé hajolva Eckhardt Mária. — Itt egy gyönyörű műemlék könyv­tár nyílik. A kutatók, mert az a könyvtár az ő birodalmuk lesz, ritka szép olvasóteremben dolgoz­nak majd, amelyet eredeti formá­jában állítunk helyre ... Aztán — gondolatban most már — ismét föllépdelünk az első eme-' letre, csakhogy ez a szint egé­szen más, mint az imént volt, amikor a valóságos lépcsőket rót­tuk. Ez, amit a képzeletemben lá­tok és járok, már a szeptember 13-i megnyitást követő állapot. Belépek az egykori előszobába, ez most c múzeum előtere. Jobb­ra a pult, ott lehet jegyet vál­tani, katalógust vásárolni, elfért azonban még a piciny helyiség­ben néhány ibló is, az egykori ebédlő bejáratánál pedig, velem szemben, Liszt Ferenc áll, az idős művész, egy — Nemes Eliz gróf­nő festette — eddig ismeretlen, nagyméretű olaj képen. (A mú­zeum egy magánszemélytől kap­ta, tartós letétként.) Átlépem az ebédlő — a közép­ső szoba — küszöbét. Hát bizony, ami bútor ebben volt, egy szá­lig elveszett. De azért ez a szo­ba sem árválkodik üresen! Kö zepén, egy emelvényen — jelez ve, hogy eredetileg nem tartozott 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom