Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-29 / 2. szám
Kották, könyvek, zongorák ^a berendezéshez — áll az a Chiy y ckering zongora, amelyen azt a bizonyos tervrajzot teregette ki Eckhardt Mária, s amelyet Augusz Antalné ajándékozott annak idején az akadémiának. Körülötte pedig kiállítás: „Liszt és a magyar zeneoktatás” a címe. Fél évig lesz itt, aztán lebontják, s más, időszaki tárlatnak adja majd át a helyét. Mivelhogy sok téma kínálkozik, és sok bemutatni való anyag is van. Innen jobbra nyílik az a terem, amelyet már a Magyar Salonban közölt rajzról ismerek. Ami bútort, képet, szobrot, használati tárgyat sikerült megszerezni abból, aminek itt volt a helye, ide került ismét. S ahogyan már jeleztem, akad ilyen tárgy, nem is olyan kevés, hála hoz Kálmánnak, a Zeneművészeti Főiskola egykori főtitkárának és dr. Prahács Margit zenetudósnak, ök igyekeztek már a húszas évektől kezdve összeszedni-gyűjteni a Liszt-relikviákat. A mester keze - Stróbl Alajos műve bér 13-án nyílik majd meg, hat héttel a mester halálának századik évfordulója után. Születésének 175. évfordulóját pedig egy nemzetközi Liszt-szimpóziummal ünnepli a Magyar Tudományos Akadémia, ez alkalommal a vendégeket koncert köszönti, s megnyílik előttük is a kamaratermet a múzeummal összekötő ajtó. Jelentő módban írtam mindezt, de azért hozzáteszem: jó volna, ha minden valóban így is lenne! ÉS AMI JÓ VOLNA, HA LENNE Ez pedig a szalon. Egyik sarkában ott áll a már ismert garnitúra látok itt még két vitrint — egyik sem eredeti Liszt-tulaj dón, de ami benne van, egy sereg emléktárgy, az abbé-kalap, az 1846- ban Sopron városától kapott ezüst vezénylőpálca, a tintatartó, a szivarok, a Zichy Géza ajándékozta üveg díszserleg már igen —, aztán hangszereket; elsősorban zongorákat, az útitáskában is elférő néma gyakorló klaviatúrától a monstre hangverseny zeneszerszámig. Most pedig kinyitok egy ajtót, s mint Liszt kedves vendégei annak idején, látok-hallok mindent, ami a hangversenyteremben történik. Vagy másfélszázan ülnek benne, s figyelik a Liszt-muzsikát. A hangverseny szünetében a közönség kitódul az előtérbe, pontosabban az előtéren át a múzeumba, hisz a csöppnyi helyen a tizedük se férne. Ez az egyetlen múzeum Pesten, amelyik este is nyitva tart. Hétfőtől szombatig délután kettőtől hétig, a hangversenynapokon pedig este fél kilenckilencig, a koncertszünet befejeztéig. De térjünk csak vissza a jelenbe! Az építők még javában munkálkodnak, s csak áprilisban vonulnak le, hogy átadják helyüket a burkolóknak, szerelőknek, festőknek, mázolóknak, berendezőknek. A Liszt Ferenc Emlékmúzeum es Kutatóközpont szeptem— Annak örülnénk a legjobban, amit a legkevésbé remélhetünk: ha még valami előkerülne a bútorzatból! — vallja meg Eckhardt Mária, aki jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia zenetudományi intézetének a munkatársa, s a XIX. századi magyar zenetörténettel foglalkozik. Témát tehát nem, csak munkahelyet változtat majd, ha a zeneművészeti főiskola részeként működő emlékmúzeum és kutatóközpont vezetését átveszi. De nemcsak bútorokról, berendezési tárgyakról van szó. 1936-ban, Liszt 125. születésnapján, a Magyar Nemzeti Múzeumban nagy kiállítás nyílt, s erről részletes katalógus jelent meg. Eckhardt Mária néhány esztendeje sorra vette e katalógus minden tételét, s megpróbálta „kinyomozni”, mi lett a sorsuk. Utánament azoknak a daraboknak is, amelyek nem közgyűjteményből, hanem magángyűjtők tulajdonából kerültek e kiállításra. A nyomozás eredménye: a kiállított tárgyak, dokumentumok egy — nem is jelentéktelen — része nyom nélkül eltűnt. Elpusztult a bombázások idején? Értékét nem ismerve, a magángyűjtők utódai, örökösei a szemétbe hajították? Egy szekrény mélyén kallódik? Egy külföldre került honfitárs vitrinjét ékesíti? Ki tudja. Amit tudunk: rengeteg levél, kotta, fotográfia, korabeli konífllrilung ÍÍ5f l Lisit Ferenc egyik magyar nyelvű dedikációja a Requiemen eertplakát kallódhat még, olyan, amelyet érdemes lenne közkinccsé tenni. Akár úgy, hogy megvásárolja a születő múzeum; akár úgy, hogy tartós letétbe fogadja — így a tárgy vagy a dokumentum a tulajdonos birtokában marad, s ezt a múzeum a katalógusban vagy a tárgyon fel is tünteti; akár úgy, hogy rövid időtartamra kölcsönkéri fotókópiáztatásra, másoltatásra. Én egyébként bízom benne, hogy még bútorok vagy kisebb használati tárgyak is előkerülnek a megnyitóig. Gobbi István — Liszt Ferenc egyik zeneakadémiai tanártársának rokona — például nemrégiben a mester asztali lámpáját ajándékozta a múzeumnak. Brandt Rudolf, idős énekművész, egy vegyes gyűjteményt ajánlott föl, amelyet egykor ő is ajándékba kapott Varga Vilmától, Liszt Ferenc egykori tanítványától. Varga Vilma még csitri volt, amikor az idős Liszt őt oktatta, s így ifjú korával, rajongásával magyarázható, hogy válogatás nélkül gyűjtött mindent, ami kapcsolatos volt a mesterrel, vagy ami reá emlékeztette. Hajfürtöt, rózsafüzért, névjegytartó tálat, virágcsokrocskát. Ez utóbbin most is olvasható a kislány Vilma saját kezű följegyzése: „Blumen, die Franz Liszt mir schenkte. Die Echtheit bestätigt Vilma Varga.” Lefordítva: „Virágok, amelyeket Liszt Ferenc nékem ajándékozott. Valódiságukat igazolja Varga Vilma.” A gyűjtemény része az evőeszköz is, amelyet Liszt használt, amikor ebéd- vagy vacsoravendégként leült Vargáék asztalához Rákospalotán. Vilmácska gyűjtőszenvedélyének s Brandt Rudolf áldozatkészségének köszönhetjük tehát, hogy a Liszt-emlékmúzeum ezt is kiállíthatja. Amikor ugyanis meg akarták vásárolni tőle a holmikat, a művész tiltakozott: ahogyan kapta annak idején Vilma nénitől, úgy is akarja adni. Ajándékba. —i —ó Valamivel több mint tíz évvel ezelőtt terjedt el a hír, hogy Budán, a BEAC sportpályáján áruház épül. A kereskedelmi szakma „nagyjainak” valamennyi szál haja az égnek állt az ötlet hallatán, hiszen a hagyományos városszerkezet szerint a kiskereskedelem a pesti oldal privilégiuma, ott zsúfolódtak egymásra az áruházak, a nagyobb üzletek. (Budának akkor nemcsak színháza, de nagy áruháza sem volt!) A labdarúgógyepen épült áruházról a névválasztás alkalmával szörnyülködhettünk ismét, amikor is SKÁLA névre keresztelték el és jegyezték be a céget. Nyelvészeink idegen hangzásúnak bélyegezték, mások harsogó reklámhadjárata és piaci éhsége alapján, anagrammaként Sakál áruháznak nevezték... Tíz év után úgy tűnik, hogy a reklámpszichológusok mindezt belekalkulálták a születő, új áruházi lánc arculatába. Ha valami nem kapható, akkor a SKÁLÁ-ban még érdemes megnézni, ugyanakkor ott több olyan árucikk is megvásárolható, ami máshol egyáltalán nincs. Ez tény. Nehéz a Skáláról úgy írni, hogy az ne lenne reklámízű. A SKÁLACOOP Országos Szövetkezeti Beszerző és Értékesítő Közös Vállalat a fennállása óta eltelt tíz év alatt az egyik leglátványosabban fejlődő magyar vállalat. Szerte az országban több mint hatvan üzletet és áruházat építettek, tagjai több nemzetközi társulásnak, különböző leányvállalataik vannak, és a közelmúltban japán mintára kereskedőházi jogosítványt is szereztek. Miközben a gazdaságirányítási szabályozók és feltételek gyakran változnak, veszteségesen termelő vállalatok csődbe mennek, a SKÁLA mint egy gőzhenger tör előre a magyar gazdasági életben. A kormányzat is elismeri munkájukat, bizonyítja ezt Demján Sándor vezérigazgató Államidíja. A fejlődés új típusú vezetők iránti igényt is keltett. Egy-két évtizede még a manager szó és fogalom idegen volt a magyar gazdasági életben. A SKÁLÁ pedig, jól érzékelve a változásokat, 1985-bfen elhatározta, hogy felsőfokú diplomát szerzett fiatalemberek számára kétéves „menedzser”-tanfolyamot indít. Az ilyen jellegű tanulmányokért a világ minden táján a hallgatónak kell fizetnie — nálunk a SKÁLA fizet! — Mi a különbség a manager és' a SKÁLÁ-nál képzett szocialista típusú menedzser között? — kérdezem Tarcsay Rezsőt, a vállalat személyzeti vezérigazgatóhelyettesét. — Kereshetünk és találhatunk is külörtbséget, de egyet le kell szögeznünk: a gazdasági élet itt is ott is meghatározó. Tehát eredményre törekszenek ők is, mi is. A gazdálkodásunk csak akkor fejlődhet tovább, ha eredményre ösztönzött vezetőink vannak. Á baj az, hogy ez nem mindig volt így! 12
