Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-26 / 4. szám
Anekdota szól arról, hogy a régi időkben, amikor a diákok szuplikációba jártak, hogy összegyűjtsék szerte az országban a kollégium fenntartására szánt adományokat, az egyik patrónusnál összetalálkozott egy debreceni, egy pataki és egy pápai diák. Jó kedélyű ember volt a házigazda, s nem is késett, hogy a három híres iskola szuplikánsait egy kis vetélkedésre bírja. Elővett hát egy körmöci aranyat, mondván: azé lesz, aki az asztalra tett főtt tojásra a legtalálóbb citátumot tudja idézni a Bibliából. Elsőnek a pápai diák nyúlt a tojáshoz, ráolvasván a Szentírásból a következő textust: „Megtörlek téged, mint az asszonynak magva a kígyó fejét.” — Jól van, amice — szólt a patrónus —, de add csak át a debreceni barátodnak. A debreceni átvéve a tojást, héjától megtisztította, rnajd ezt idézte: „Megsózlak tcged a földnek savával.” — No, pataki, lássuk, tudsz-e te is mondani valamit? A pataki diák cseppet sem kérette magát. A megtisztított, megsózott tojást kezébe vette: „Menj bé a te uradnak örömébe!” — mondta, s azzal lenyelte. Ilyen és ehhez hasonló történetek kötetszámra gyűltek össze az 1531- ben alapított pataki kollégium diákjairól, bizonyságul annak, hogy a letűnt csaknem félezer esztendő folyamán sajátos diákélet alakult ki Sárospatakon. Természetesen a régi pataki diákéletnek az akkori társadalmi rendszer következményeként megvoltak a maga feudális formái, kötöttségei. A diáktársadalom ugyanis három rétegből tevődött össze: úrfiákból, közrendű és inasdiákokból. Az úrfik a főnemesek, földbirtokosok gyermekei voltak, akik számára a szülők saját házat építtettek Patakon. Külön nevelőjük és őket kiszolgáló inasdiákjuk volt. A közrendűt zacskós, bátyus vagy tariszn.vás diáknak is nevezték. Kisnemesek, polgárok, hivatalnokok gyermekei voltak, akik zacskóban, batyuban vagy tarisznyában hozták magukkal a levesbe való száraz tésztát, babot, borsót, lencsét, lisztet, cserépszilkében a zsírt, lekvárt. Közösen fogadtak egy főzőasszonyt, latinul kokvát, aki mindezt megsütötte-főzte nekik. A harmadikféle diák, akinek a sorsa a legnehezebb volt: az inasdiák vagy szolgadiák. Az úrfikat és azok nevelőit szolgálták ki. Tudtak takarítani, vizet hordani, kályhába fűteni, ruhát, csizmát tisztítani, s tudtak, legjobban ők tudtak tanulni. Kilencvenéves volt a kollégium, amikor nagy patrónusa, I. Rákóczi György fejedelem 1621-ben elrendelte az addig jobbára csak szokásjogon alapuló iskolai törvények rendszerbe foglalását. Ez a ma már 365 esztendős törvénykönyv, a „Leges Scholae Saaros-Patachinae” szabályozta az iskolai életet. Megszabta az igazgató, a tanárok, nevelők, segédtanítók és a diákok jogait, kötelességeit. A törvénykönyvből és a későbbi idők iskolai rendelkezéseiből azt láthatjuk, hogy valóságos kis köztársaságban éltek a pataki diákok, övék volt egészen az iskola, de rájuk nehezedett annak több gondja is. Ugyanis a diákság őrei álltak a kapuban mint janitorok, diákőrszemek vigyáztak éjjel a kollégium nyugalmára mint vigilek. ök takarították a tantermeket, a folyosókat, az udvart, ők gondozták a szőlőföldeket, ők kapáltak, szüreteltek, tartották rendben a pincét, árulták a bort, osztották a cipót, kezelték a könyvtárt, ök voltak a kollégium szünidei őrzői mint remanensek, ők virrasztottak beteg társaik felett, ők vitték temetőbe a halottakat: tanárokat és diákokat. A diákköztársaság feje az iskola legkiválóbb végzett tanulója, a szenior volt. Mellette működött a legkitűnőbb tanulókból, a primátusokból álló esküdtszék. A szénior nemcsak a diákok ügyes-bajos dolgait intézte, hanem egyes osztályokban tanított, sőt még a tanárokat is ő fizette. Ezenkívül — amint a törvénykönyv előírta — „éber szemmel őrködik, hogy összeesküvés, lázadás se az iskolában, se ezen kívül ne keletkezzék. A büntetést helyettesével, a kontraskribával végrehajtatja az elítélt diákon. A költségekről és az élelmiszerekről havonként beszámol a tanári széknek. A szénior fizetése havi 10 dénár és minden hordó bor után a seprő’’. önállóságra, helytállásra nevelte tehát a kollégium a diákjait, s ennek számos lehetősége, intézménye volt. Egész évben folyt például a vetélkedés. Egy-egy osztályban régen 150—200 diák is tanult. Ezért a tanárok 5—10 gyengébb előmenetelő mellé egy-egy kitűnő diákot osztottak be korrepetitornak. A korrepetitorok arra törekedtek, hogy az ő csoportjuk legyen a legjobb az osztályban, mert a nemes versengés eredményeként a győztesek odaülhettek a kitüntető helyre, míg a többiek mindig állva hallgatták a tanárok magyarázatait, hiszen a hajdani tantermekben egyáltalán nem voltak padok vagy más ülőalkalmatosságok. sőt csak a múlt század elejétől kezdve fűtöttek. Hetente kétszer: szerdán és szombaton volt számonkérés, s évente ugyancsak kétszer: a január végi Pál napi és a júliusi aratási egzámen, azaz vizsga ideje alatt kellett számot adniuk a „közleckéken” vagy magánszorgalomból szerzett ismereteikről. Az aratási vizsgák kéthárom hétig is eltartottak, s az iskolai elöljárók, neves közéleti férfiak és a hajdanvolt pataki öreg diákok nagy nyilvánossága előtt zajlottak le. A széphalmi „szent öreg”, Kazinczy Ferenc mint volt pataki diák is el-ellátogatott egy-egy aratási egzamenre, egy alkalommal az éppen nála vendégeskedő Csokonaival együtt. Igen nagy szerepe volt a kollégiumi ifjúság önművelésre, életre, önállóságra való nevelése tekintetében két másik intézménynek: a2 egyik volt az úgynevezett Páncél vármegye, a másik az irodalmi önképzőkör elődje, a Pataki Ifjúegyesület. Páncél vármegye egy jelképes vármegye volt, nevét a város közelében levő Páncél-hegyről kapta. A kollégium híres jogtudományi professzora, Kövy Sándor alapította 1813-ban, s ennek pataki diák korában Kossuth Lajos is „polgára” volt. Az egyesület létrehozásával azt a célt tűzték ki, hogy a joghallgatók ebben a jelképes vármegyében a törvénykezési gyakorlatot, a vármegyei életet és szolgálatot, tehát jövendő hivatásukat már a kollégiumban elsajátíthassák. Páncél vármegyének öt jelképes járása volt, s ezeket szintén egy-egy pataki határrészről nevezték el Váraljai, Homokdombi, Halastói, Nyilazói és Pogánykúti járásnak. Maga Kövy volt a főispán. A tanév folyamán tisztújítást és több közgyűlést tartottak, s ezeken az időszerű politikai kérdésekről is vitatkoztak. A diákvármegyének mindenkire kötelező törvénykönyve, ezüst pecsétnyomója és saját pénze is volt, a páncél-forint. Tíz év múlva, 1823-ban a helytartótanács betiltotta Páncél vármegyét, azzal az indoklással, hogy a pataki jogászok „annyira begyakorolták magukat a rebellis vármegyésdibe, hogy az újoncálHtást is megtagadták” ... és hogy „veres övvel a derekukon a király személyéről és a haza konstitúciójárói (alkotmányáról) tanácskoztak”. Tíz évi szünet után, 1832-ben újból engedélyezték, de a nevét Nándor vármegyére kellett változtatni. A Pataki Ifjúegyesület 1832-ben alakult. Létrehozása Szemere Bertalan nevéhez fűződik, aki jogi tanulmányait a kollégiumban végezte. A céljuk az volt vele, hogy minél több magyar nyelvű szépirodalmi művet szerezzenek, olvashassanak. Alapítólevelükben ez áll: „A nyelv és a szabadság szorosan összefüggenek egymással, mert ahol a nyelv szunnyadozik, ahol az ifjúnak vagy férfinak nyelve szűkkörű, ott a lélek is rab. Nyelv és műveltség válhatatlan társak: ahol tiszta, tág, bő a nyelv, ott magas, sokoldalú a műveltség és viszont.” Később vált igazi önképzőkörré az egyesület, s ekkor a nevét Szépmű Egyletre változtatták. Parthenon néven egy irodalmi zsebkönyvet is megjelentettek, amelyben saját verseiket, elbeszéléseiket és más szépprózai műveiket közölték. A Szépmű Egylet összejövetelein gyakran szerepelt verseivel Tompa Mihály, akiről az egyesület fakult jegyzőkönyvében az egyik helyen ezt olvashatjuk: „A szavalás hevében üstöké úgy állt az égnek, akár a pacsirta kontya.” Ma is élő hagyományként maradt fenn a régi időkből az érettségiző diákok búcsúztatása. Itt, Patakon nem ballagás, hanem csengőbúcsú a neve mert a távozók szép, ünnepélyes búcsúztatása a kollégium öreg csengője alatt történik. Attól az évszázados csengőtől vesznek búcsút, amely őket és elődeiket: Bessenyeit, Kazinczyt, Fáy Andrást, Kossuthot, Tompát, Szemere Bertalant, Izsó Miklóst, Erdélyi Jánost, Teleki Lászlót oly sokszor szólította az ódon falak között a tantermekbe. A csengőbúcsúnak megvan a régi idők hagyományainak, dalainak felhasználásával szerkesztett „szertartása”. És ha már anekdotával kezdtük emlékezésünket, befejezésül is hadd mondjunk el egy kedves történetet, az egyszeri cigándi emberről, aki Patakról hazatérve falujába, így szólt a feleségéhez: „Hallod-e anyjuk? Nem tudom, mi van ezekkel a pataki diákokkal. . . Húsz évvel ezelőtt jártam utoljára a kollégiumban, de most is éppoly fiatalok, mint' akkor voltak!” Igaza van a cigándi atyafinak. Mert a pataki diákok évszázadok óta, ma is, mindig fiatalok, friss gondolkozásúak, életrevalóak. És iskolájukat ugyanolyan nagy szeretettel szeretik, ahogyan a múltból most megidézett neves és névtelen elődök szerették. HEGYI JÓZSEF 19
