Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

Szomorú és baljós szag: valahányszor havon füstölgő fadarabok szagát érzem, 1944 utolsó napjai jutnak eszembe — hóba hüllőt égő gerendák szaga töltötte be a Vár levegőjét. De ha ma végigmegyek a Dísz téren és a Tárnok utcán, Buda ostromát semmi sem idézi fel. A mai Vár sem idézi fel a régit: felújított, öreg házaival ez a városrész mindenestül új. A Dísz téri Honvéd-szobor mögött emelkedő, ma már elbontott bérházban laktunk, mely a század elején épült, és stílusával inkább a Belvárosba illett volna, mint a Várba. Ablakaink előtt azonban egyöntetű barokk házsorra nyílt kilátás, és mi azzal vigasztaltuk magunkat, hogy sokkal jobb ebben az ide nem illő, ötemeletes bérházban laknunk, mert ide illő egyemeletes palotákat láthatunk belőle — ha viszont emezekben laknánk, nekünk kellene látnunk a Tárnok utcai bérházat.

Ez az épület a fejünk felett égett ki, és úgy felforrósította a pincénk mennyezetét, hogy még mélyebbre, a török pincékbe kellett költöznünk. Ma már ezek sem emlékeztetnek az ostromra, mert idegenforgalmi látványossággá alakítoták őket, vendéglátóipari létesítményekkel s kosztümös bábukkal, melyek a magyar történelmet fordítják át egy kirakat groteszk formanyelvére. Mikor kétes nosztalgiával ezeket a pincéket nemrég meglátogattuk, azon csodálkozhattunk, hogy mennyi víz gyűlik pocsolyákba a pincefolyosókon, s milyen nyirkos a levegő. Az ostrom idején a pince száraz, jól szellőzött, csaknem tiszta levegőjű volt, az ember- és ételszagot nem őrizte meg — viszont vízért aknatűzben kellett egy lassan csörgő forráshoz járni.

Aki a múltba tekint, nemcsak egy célba vett időt lát, hanem látja a később eltelt időt is. Több múltat látunk egyszerre, a múlt régebbi és újabb rétegeit, mintha egy könyv valamelyik lapját olvasva, azzal együtt a folytatólagos lapokat is olvasnók. Amikor 1944 karácsonyára visszagondolok, ezzel a karácsonnyal a szilvesztert, az újévet, a januári és a februári heteket is együtt érzékelem. A pincében átélt ostrom, a háború, a katonaszökevény helyzete: mindez együtt a fenyegetettség állapotában valami szennyes víz alá merített volna. író mivoltom mentett meg, és soha életemben nem éreztem ennyire konkrétan és körülhatároltan, mit jelent az, hogy író vagyok. Az író csak akkor író, amikor ír — és én az egész ostrom alatt, de korábban is, katonáskodásom pihenőiben írtam regényemet, a Bűnbeesést. Vagyis a múltat írtam meg, mintha ennek kötelén felkapaszkodva tudnék csak eljutni a jövőbe. Ennek a lopva és makacsul végzett munkának köszönhetem, hogy nem kellett mindenestül a jelenben élnem, s mintha énem egyik felét, a fontosabbikat szabadságolták volna. A múltról írni akkor számadás is volt, és ezt a számadást minden, ami akkor velem történt, türelmetlenül sürgette.

Hogyan írhat valaki könyvet a szenespincében? Ügy, hogy a főzéshez megőrzött zsírt a mécsesébe, egy Tangó pasztás dobozba tölti. Ennek a mécsesnek szűkített köre szobát, elválasztó teret teremtett körülöttem, mintha kétszáz zsibongó ember között kávéházi asztalnál ülnék. Magyar író 1944 karácsonyán: napközben az ostromlott életét éltem, vizet hordtam, tüzet oltottam, fát vágtam, sebesülteket hurcoltam — éjszaka azonban a pincében meggyújtottam a mécsesemet. Az éjszaka felemelte körém azokat a falakat, melyek közt dolgoznom lehetett. Emlékszem, a Bűnbeesés velencei éjszakáját és őszi Rómáját írtam meg a pincében.

Az élet csupa veszélyes kötelesség volt, az írás azonban felszabadító kényszer.

Sohasem jött olyan nehezen a karácsony, mint 1944-ben. Mintha nem is a naptár hozná az ünnepet, hanem valamely kiszámíthatatlan időjárási front: a karácsony mindegyre váratott magára. Voltak enyhe, napos délelőttök, amikor a Belváros a régi karácsonyi bevásárlások izgalmával telt meg; ennek az izgalomnak a háború izgalmához nem volt semmi köze; békebeli izgalom volt az ajándékozás öröme. A hidak még megvoltak, de én a kis dunai átkelő hajók egyikén tartottam Pestre, mert az aknák miatt ezeken senki sem utazott. A város még sohasem volt olyan szép, mint ezeken a napfényes, párás, decemberi délelőttökön, és a hidakat, melyek a robbanószerkezeteket már testükben őrizték, sohasem láttam olyan szépnek, mint akkor. Minden előttünk volt még, de a város lakói közül senki sem tudta volna a Dunát e hidak nélkül elképzelni.

Ilyen és hasonló „eltávozásaimra” a 11-es helyőrségi kórházból, az Alkotás utcából jöhettem el. Ma már nem áll ez a Ferenc József korabeli épületcsoport, mely pavilonokból, különálló épületekből sorakozott össze, mint egy katonai tábor. Nem lehetek eléggé hálás ennek a kórháznak, és akkori parancsnokának, dr. Leitner Ferenc orvos alezredesnek, aki az életemet mentette meg. És mintegy tizenötezer emberé.t: katonákét, munkaszolgálatosokét, rejtőzködő üldözöttekét. Hihetetlennek

hangzanék ez a szám, ha nem tudnék, hogy a magyar ellenállási mozgalom milyen hősi és áldozatos vállalkozása rejlik mögötte. A kórházban hallottam egy tábori esperesről, akit hatalomátvételük után a nyilasok elhurcoltak, és egy Buda környéki országúton agyonlőttek. Később jutott csak tudomásomra Kálló esperes neve, és még később, hogy az ellenállásnak ezt a fontos centrumát, mely halála után is oly merészen és pontosan működött, ő szervezte meg. Talán csak néhány adatot kellett volna közölni vallatóival, hogy megmenekülhessen, de ő inkább meghalt, hogy művét megvédje. Ám ezt a művet folytatni és. fenntartani is életveszélyes volt. Ennek a kórháznak csaknem valamennyi orvosa részese volt az ellenállási mozgalomnak, melynek legtöbb terhe és felelőssége Leitner parancsnok vállán nyugodott. A Hűvösvölgyben tavaly felkereshettem megmentőmet és jótevőmet, aki 80-as éveiben jár, és akinek fiókjaiban megíratlanul nyugszik ellenállási mozgalmaink egyik legszebb fejezete.

A 11-es helyőrségi kórház szervezte Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György megmentését, akikért Görgey Guidó tüzér főhadnagy és Thassy Jenő huszár főhadnagy tábori gépkocsin, fenyegető felszerelésben, derékszíjukról alácsüngő kézigránátokkal ment ki a munkatáborba. Szobájukat a járványosztályon, ahová ellenőrző járőrök be nem tehették a lábukat, Leitner parancsnok jelölte ki. És itt bizonyára nem unatkoztak volna, mert Thassy főhadnagy kölcsönadhatta volna nekik Szerb Antal összes műveit. melyek kórházi éjjeliszekrényén tornyosodtak. És mégis, hiába lettek volna itt egy ideig

biztonságban, hiába védte a kórházat éjjel is fegyveres őrség a behatolni próbáló nyilasok elől: az ostrom idején telitalálat érte az épületet, az pincéig beomlott, és elpusztult a járványosztály, a romok betemették a hármas emeletes ágyakon fekvő betegeket és sebesülteket is. Akkor életét vesztette az orvosok egy része is. Persze mindez már hetekkel 1944 karácsonya után történt. Ettől a sorstól úgy menekültem meg, hogy kevéssel karácsony előtt az óvóhelyen találkoztam egy hadapród őrmesterrel, aki Nyugat- Dunántúlról érkezett, és magával hozta azoknak a személyeknek a listáját, akiknek letartóztatását rendelte el a vezérkari főnökség bírósága. Ezen a listán én is szerepeltem, nem maradhattam tovább a kórházban, és legjobb rejtekhelynek az otthonomat tekintettem, a Tárnok utcában. Karácsony reggelén hagytam el a kórházat, és a Márvány utca sarkáról visszatekintve búcsúztam tőle, hogy sose lássam viszont.

A kórházba pedig Merényi százados jóvoltából kerültem. Három héttel a Szálasi-puccs előtt Budatétényre vezényeltek, tized esi rangban, a haditudósító század tiszti iskolájára. Ez a század adta a lakihegyi rádióállomás őrségét, és akadályozta meg október 15-én, vasárnap reggel, hogy egy német alakulat az adóállomást elfoglalja. Csak ideiglenesen akadályozta meg, mert a németek ágyúkkal tértek vissza, de addigra a rádióban már elhangzott a fegyverszüneti felhívás. Iskolaszázadunk parancsnoka volt Merényi százados, barna, alföldi férfi — civilben állítólag Makón volt tánctanár. Alakját legendák vették körül: mesélték, hogy feleségével egyszer konflison hajtatott be Budaté-54