Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
tényről a fővárosba. Engem mindig egy Krúdy-hősre emlékeztetett. Akkoriban a budatétényi hegytetőről a mészköves mandulás végéből, mely lakóhelyünk, a kolostor alatt terült el, esténként már láthattuk az ágyúk torkolattüzeit, melyek valahol Solt környékén lobbantak. Szomszédságunkban egy SS-alakulat táborozott, és egyik társunk bejelentette Merényi századosnál, hogy kilép a honvédségből, és felvéteti magát az SS-be. Az esti szemlére felsorakozott század elé Merényi százados az SS-jelöltet kiléptette, valamennyiünk szeme láttára felpofozta, és a fáskamrába záratta. Két héttel a Szálasi-puccs után Merényi százados magához hívatott, bizalmasan közölte, hogy a századot nemsokára Nyugatra helyezik, de ha én itthon akarok maradni, beutal a 11-es helyőrségi kórházba. Így kerültem Kálló esperes utódainak oltalma alá. Merényi századossal az ötvenes évek elején találkoztam újból és utoljára, késő este a Vérmező egyik villamosjáratán. Szurtos munkaruhában villamossín-hegesztésre indult az Alkotás utcába. Ügy érzem, az élet mindúntalan megismétli az irodalmat. Azok az embertípusok, akiket a nagy írók megformáltak, újra és újra feltámadnak köztünk, s különösen az élet válságos helyzeteiben úgy találkozhatunk velük, mintha a régi regényekből léptek volna elő. A két kórházi főhadnagy talán a Kőszívű ember fiaiból érkezett, a sínhegesztő százados pedig Krúdy bármely novellájából. Ezeknek a megelevenedett regényhősöknek jóvoltából juthattam el 1944 karácsonyáig. Tiszta, holdfényes éjszaka volt. A Tárnok utcából édesanyámhoz indultunk a Vízivárosba. A Dísz térről a barokk házsor, a szobor és a templomtorony oly épek és érintetlenek voltak, mintha sohasem károsodhatnának. Édesanyámmal társasjátékot játszottunk, az Ember, ne bosszankodjál elnevezésű játékot, és eközben hallottuk a robbanást, mely a Regent-házat romba döntötte. Még a csillár is megremegett, de utána tiszta csend lett, holdfény és béke. Háborítatlan éjszakában tértünk haza a vároldal lépcsőin, a Halászbástya kapuszobrai között, melyeknek sorában a Makkabeust felismertem. Emberrel csak a Hunyadi János repülő parancsnokság előtt találkoztunk: szuronyos őrrel. Házunk sötétje mögött forrongó nyugtalanság fogadott: a folyosókról kíváncsian nézték a lakók a nyilas lapszerkesztőék kapkodó menekülését. A lépcsőházban ünnepien kiöltözött, fehér térdharisnyás két kislány állt az anyjával. Délután látogatóba jöttek a Tárnok utcába, miután odahaza, a Pasaréten a karácsonyfát feldíszítették, és az asztalt megterítették. Hazamenet útközben viszsza kellett fordulniuk, oda, ahonnan elindultak rokonaikhoz a Tárnok utcába. Ezen az éjszakán felfrissült munkakedvvel a szokásosnál nagyobb adagot tudtam megírni a Bűnbeesés operai jelenetéből. CSORBA GYŐZŐ 1945. május 9. „Majd a kiontott vértócsa fakó lesz s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt.” JÓZSEF ATTILA Amikor az utcai lámpatestek amikor évek után legelőször amikor május elején az egyik koraest szürkületében kigyúltak amikor az árkok-szaggáttá téren a sétálók s járókelők megálltak előbb hökkenten (annyi s oly kegyetlen irtózatok komisz gyakorlatával szegény agyongyötört idegeikben) előbb hökkenten aztán fölragyogva aztán egymásra nézve mosolyogva úgy hogy a szürkeséget már a villanyfényen túl más sugárzás is beszórta előbb csönd lett a föld horpadt alatta majd összecsattant két tenyér a csöndben és még kettő még kettő s már a téri nézősereg rajongva ünnepelte hogy "valami nagy-rossznak végre vége .. . SZÁSZ ENDRE RAJZA SZÁNTÓ PIROSKA RAJZA VAS ISTVÁN Köszönöm Fújsz, fújsz, milyen vadul és mégis melegen, Te mérsékelt égövi ciklon, derék novemberem, Bátorító barátom, a hetvenötödik, Ki biztatsz, hogy talán több is következik, Hogy nem okvetlenül visz el hamar az ördög, Hogy még lebírhatom ezt a sebet és ezt a görcsöt, Mint ahogy kibírtam annyi sebet meg szenvedést, Két elgázoltatást, egy kis gutaütést, Meg azt, aminek nevét is leírni borzadok — De november súgja fülembe, hogy még mindig itt vagyok. Ami eléggé meglepő. Hiszen az is csoda, Hogy siklott énvelem is a jégen korcsolya, Hogy síeltem, eveztem, úsztam — nem jobban, mint akárki, Igaz, hogy semmiben sem akartam kiválni, Nekem az is elég volt, ha mozogtam és nevettem, Ha szabad levegőn a többivel együtt lehettem. így az már nem csoda, hogy nőfaló nem lett belőlem. Volt, ami volt, de volt, amivel bőven beértem, És beérték vele ők is, a szépek, kedvesek, Nem nézték, mennyit kapnak, sokat vagy keveset, S a rám osztott erőből, ha sok volt, ha kevés, Többnyire meglett mégis az átlényegülés. Nyomában meglepett vendégül a tiszta öröm — Amíg az agyam ép, most mondom: köszönöm. Mert hiába fújsz fülembe, te hetvenötödik, Langyosan, jól tudom, hogy mi következik, Hogy blokádját körém miféle hatalom vonja, S hol mindenütt van már bennem is támaszpontja. Egyszerre csap le rám, vagy apránként beszivárog? Engem nem védenek természetes határok. Erőimet hiába helyezném készenlétbe, Mert aligha marad időm a bevetésre. Most, amíg agyam ép, míg vagyok, aki vagyok, Gyűjtök magam köré egy csekély csapatot. Langyos novemberi szél, biztass hát, hogy elég lesz Egy kitöréshez, egy végső átlényegüléshez. 55
