Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

tényről a fővárosba. Engem min­dig egy Krúdy-hősre emlékezte­tett. Akkoriban a budatétényi hegy­tetőről a mészköves mandulás vé­géből, mely lakóhelyünk, a kolos­tor alatt terült el, esténként már láthattuk az ágyúk torkolattüzeit, melyek valahol Solt környékén lobbantak. Szomszédságunkban egy SS-alakulat táborozott, és egyik társunk bejelentette Meré­nyi századosnál, hogy kilép a hon­védségből, és felvéteti magát az SS-be. Az esti szemlére felsorako­zott század elé Merényi százados az SS-jelöltet kiléptette, vala­mennyiünk szeme láttára felpo­fozta, és a fáskamrába záratta. Két héttel a Szálasi-puccs után Merényi százados magához híva­tott, bizalmasan közölte, hogy a századot nemsokára Nyugatra he­lyezik, de ha én itthon akarok maradni, beutal a 11-es helyőrségi kórházba. Így kerültem Kálló es­peres utódainak oltalma alá. Merényi századossal az ötvenes évek elején találkoztam újból és utoljára, késő este a Vérmező egyik villamosjáratán. Szurtos munkaruhában villamossín-he­gesztésre indult az Alkotás utcá­ba. Ügy érzem, az élet mindúnta­­lan megismétli az irodalmat. Azok az embertípusok, akiket a nagy írók megformáltak, újra és újra feltámadnak köztünk, s különösen az élet válságos helyzeteiben úgy találkozhatunk velük, mintha a régi regényekből léptek volna elő. A két kórházi főhadnagy talán a Kőszívű ember fiaiból érkezett, a sínhegesztő százados pedig Krúdy bármely novellájából. Ezeknek a megelevenedett re­gényhősöknek jóvoltából juthat­tam el 1944 karácsonyáig. Tiszta, holdfényes éjszaka volt. A Tárnok utcából édesanyámhoz indultunk a Vízivárosba. A Dísz térről a ba­rokk házsor, a szobor és a temp­lomtorony oly épek és érintetle­nek voltak, mintha sohasem káro­sodhatnának. Édesanyámmal tár­sasjátékot játszottunk, az Ember, ne bosszankodjál elnevezésű játé­kot, és eközben hallottuk a rob­banást, mely a Regent-házat rom­ba döntötte. Még a csillár is meg­remegett, de utána tiszta csend lett, holdfény és béke. Háborítat­lan éjszakában tértünk haza a vároldal lépcsőin, a Halászbástya kapuszobrai között, melyeknek sorában a Makkabeust felismer­tem. Emberrel csak a Hunyadi János repülő parancsnokság előtt találkoztunk: szuronyos őrrel. Házunk sötétje mögött forrongó nyugtalanság fogadott: a folyo­sókról kíváncsian nézték a lakók a nyilas lapszerkesztőék kapkodó menekülését. A lépcsőházban ün­nepien kiöltözött, fehér térdha­­risnyás két kislány állt az anyjá­val. Délután látogatóba jöttek a Tárnok utcába, miután odahaza, a Pasaréten a karácsonyfát feldí­szítették, és az asztalt megterí­tették. Hazamenet útközben visz­­sza kellett fordulniuk, oda, ahon­nan elindultak rokonaikhoz a Tár­nok utcába. Ezen az éjszakán fel­frissült munkakedvvel a szoká­sosnál nagyobb adagot tudtam megírni a Bűnbeesés operai jele­netéből. CSORBA GYŐZŐ 1945. május 9. „Majd a kiontott vértócsa fakó lesz s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt.” JÓZSEF ATTILA Amikor az utcai lámpatestek amikor évek után legelőször amikor május elején az egyik koraest szürkületében kigyúltak amikor az árkok-szaggáttá téren a sétálók s járókelők megálltak előbb hökkenten (annyi s oly kegyetlen irtózatok komisz gyakorlatával szegény agyongyötört idegeikben) előbb hökkenten aztán fölragyogva aztán egymásra nézve mosolyogva úgy hogy a szürkeséget már a villany­fényen túl más sugárzás is beszórta előbb csönd lett a föld horpadt alatta majd összecsattant két tenyér a csöndben és még kettő még kettő s már a téri nézősereg rajongva ünnepelte hogy "valami nagy-rossznak végre vége .. . SZÁSZ ENDRE RAJZA SZÁNTÓ PIROSKA RAJZA VAS ISTVÁN Köszönöm Fújsz, fújsz, milyen vadul és mégis melegen, Te mérsékelt égövi ciklon, derék novemberem, Bátorító barátom, a hetvenötödik, Ki biztatsz, hogy talán több is következik, Hogy nem okvetlenül visz el hamar az ördög, Hogy még lebírhatom ezt a sebet és ezt a görcsöt, Mint ahogy kibírtam annyi sebet meg szenvedést, Két elgázoltatást, egy kis gutaütést, Meg azt, aminek nevét is leírni borzadok — De november súgja fülembe, hogy még mindig itt vagyok. Ami eléggé meglepő. Hiszen az is csoda, Hogy siklott énvelem is a jégen korcsolya, Hogy síeltem, eveztem, úsztam — nem jobban, mint akárki, Igaz, hogy semmiben sem akartam kiválni, Nekem az is elég volt, ha mozogtam és nevettem, Ha szabad levegőn a többivel együtt lehettem. így az már nem csoda, hogy nőfaló nem lett belőlem. Volt, ami volt, de volt, amivel bőven beértem, És beérték vele ők is, a szépek, kedvesek, Nem nézték, mennyit kapnak, sokat vagy keveset, S a rám osztott erőből, ha sok volt, ha kevés, Többnyire meglett mégis az átlényegülés. Nyomában meglepett vendégül a tiszta öröm — Amíg az agyam ép, most mondom: köszönöm. Mert hiába fújsz fülembe, te hetvenötödik, Langyosan, jól tudom, hogy mi következik, Hogy blokádját körém miféle hatalom vonja, S hol mindenütt van már bennem is támaszpontja. Egyszerre csap le rám, vagy apránként beszivárog? Engem nem védenek természetes határok. Erőimet hiába helyezném készenlétbe, Mert aligha marad időm a bevetésre. Most, amíg agyam ép, míg vagyok, aki vagyok, Gyűjtök magam köré egy csekély csapatot. Langyos novemberi szél, biztass hát, hogy elég lesz Egy kitöréshez, egy végső átlényegüléshez. 55

Next

/
Oldalképek
Tartalom