Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
BÁLINT TIBOR (Románia) ÉGI ÉS FÖLDI KVÁRTÉLY Kerek rés volt az épület homlokzatán, azon röpködtek ki és be a galambok, kékesszürkék és barnafoltosak, tarkák és hófehérek. Különös volt, ahogy bemerülve eltűntek a sötétben, vagy éles ívben fölcsaptak a homályból a fényre, a tetők és a torony fölé; ahogy csapatban szálltak, keringtek a kék ég alatt, vagy hirtelen aláereszkedve az udvar árnyékkal teli négyszögébe, a morzsákat kapkodták fel a cementről. Ilyenkor lehullott eleven szőnyegnek tűntek, amelyet most már nem a magasban, hanem a földön szőnek-csomóznak tovább, egyre több mintát képezve ki rajta, szemük apró fekete gyöngyét szaporán rázogatva. A tetőgerincen önérzetes hímek pörögtek és burukkoltak a szelíd tojók körül, holott a padlás meleg homályában már fiókák tucatjai várták követelőző sipogással, hogy a megédesített táplálék az anyai kebelből átrázódjék a begyükbe. Ez volt a ház csöndes lírája a hétköznapok fölött azoknak, akik régebb tyúkot, nyulat tartottak; malacot neveltek, s mióta beljebb sodródtak a városba, csöndesen és reménytelenül sóvárogtak valami háziállat után. Egy fiatalasszony minden reggel kilépett az erkélyre, ölében a kisfiával, és árpakását szórt le, a gyerek pedig aprókat sikoltva, máskor bugyborékoló kacagással, magát föl-földobva figyelte a mindig megismétlődő jelenetet, s hajának aranypihéje repdesett a szárnyak kavarta örvényben. Ő még nem tudott a néma drámákról, de nem sejtették a ház felnőtt lakói sem, hogy az új gondnok két-háromhetenként kinyitja a szárítóból leválasztott jókora terület ajtaját és teleszedi a kosarakat galambfiókával. Mindig késő este indult el félelmetes útjára, amikor a lakók már lehúzódtak a függönyök mögött, elemlámpa fényével kotorta végig a tetőhajlat réseit, a kémények tövét meg a keresztben vonuló gerendák alját, kiemelte fészkükből a melegen remegő fiókákat, odalenn a pincelakásban lenyakazta őket, és paprikást készített belőlük; a meredt szemű apró fejeket és a forrázott tollat mindig a szemeteskuka mélyére rejtette, a hulladék alá, s miután bevacsorázott, nyelvével kétfelé fésülte a bajuszát, mint a kandúr, ha verebet evett. A gondnok azonban épp a falánksága miatt betegedett meg egy napon, szinte halálosan: félig megemésztett búzaszem került a paprikásból a foga közé, amire még nem volt eset, és ő utálkozó megdöbbenéssel tátotta el a száját. Másnapra a tekintete zavaros lett, a vizelete sötét, utána nyolc hétig feküdt a kórházban fekete sárgasággal, s mikor hazatámolygott, már a régi lakomák emlékeitől is megborzongott. Amint megpillantotta a galambokat, vagy utánuk nézett az udvar aknájának mélyéről, a kétely, a gyanakvás és a csömör sárgásszürke függönye hullott eléje. — Haszontalan dögök! — mormolta az ujját fölemelve. — Mindent összefröcsköltök nekem!... Csak nem képzelitek, hogy utánatok is fogok takarítani?!... S ha egy-egy meszes pütty szállt alá a csatornák magasságából, a tekintetét néha az sem kerülte el, mintha nem is galambgubics hullna, hanem sűrített cseppje annak az undorító íznek és szagnak, amely a levegőből egyenesen a vérébe pottyan, rögtön feloldódik benne, és tovább fertőzi a máját. meg a savét. Elhatározta hát, hogy megszabadul émelyítő képzeteket ébresztő lakóitól, első próbaként pedig nyitva hagyja odafent az ajtót, s az évek óta kiéheztetett macskákkal, amelyek ott sündörögnek a kémények meg a világítóablak körül, farkukat sóvár jelekké görbítve, megrendezi a galambok Hugenotta-éjszakáját; de e gondolat végén mégis legyintett, túl elhamarkodottnak találta az ő fogyó erejéhez képest, mert már látta a széttépett fiókák véres-patinás zsigereit a lépcsőkön, a földszinten, s mindenütt, ahol neki kellett takarítania. Végül fölszuszogott a padlásra, hogy a helyszínen ítélkezzék a kitagadottak sorsáról. Mikor a lába elé hullott az öklömnyi lakat, még dühösebb, még elszántabb lett, de az átizzott tető alatt mégis váratlanul furcsa érzések lepték meg, a suhogással, turbékolással, a kevergő porral és a galambszaggal együtt, s úgy tekintett körül, mint az elvált férj, aki betör régebbi lakásába; bosszúsan, számonkérőn, de ugyanakkor szorongva is, hiszen nappal még sosem járt itt fészekrablóként, s nézte a megbolydult, vergődő népséget, amelynek ura s parancsolója volt. Nézte az arasznyi vastag galambszemétben heverő tetemeket, újságfoszlányszerű különös alakzataikban, nézte a néhai madarakat, amelyek cseréprepesztő téli éjszakákon zuhantak alá a gerendákról, vagy a háború s az éhínség napjaiban, amikor egy szem búzát sem találtak a gabonapiac környékén, nemzedékről nemzedékre meghozva a maguk áldozatát. A gondnok eddig nem is sejtette, hogy a galambok ijedt röpködése ily ingerlő tud lenni, hogy az alsó gerendák mentén vonuló megerősödött fiókák néma szaporázása, ügyes menekülése ily pusztító dühöt lobbanthat fel benne, akárcsak azok, amelyek megduzzadt csőrüket a homály mélyére kapják le fészkükön, hogy átvészeljék a váratlan látogatást. — Sokkal többen vagytok, mint számítottam! — törölte szét az izzadsággal elkeveredett port a homlokán. — Ki foglak zsuppolni benneteket! És ekkor, amint pillantása egy rozsdás, letaposott gömbantennára esett, már fölmosolygott benne a megoldás: ezzel a ráccsal elfödi a rést, ahol a galambok közlekednek, megszabadítja a házat az égi betolakodóktól, s ha többé nem látja itt őket, bizonyára megszűnik majd az undora, és arcának piszkosszürke bőre alól elősüt az egészség rózsaszín napja. — Hess! — mormolta, fölkapva a régi zászlórudat. — Aki tud repülni, keressen más kvártélyt, aki nem, itt rohadjon a sötétében! Hess a francba! Alkonyat körül a galambok már nyugtalanok voltak; addig csak keringtek, ide-oda szálldostak sután és riadtan, szárnyukat oldalt billentve, de most már virágcserepeket sodortak le az erkélyek párkányáról, és hangjuktól fölzengett a ház. Nem értették, mi történhetett, hogy egyik óráról a másikra kivetették őket az édes homályból, ahol születtek, ahol tojásaik e percekben, mint a remény aljára lesüllyedt pénzek fehérlenek elő a sötétből, a fiókák pedig apadt beggyel, félelmükbe dermedve várják őket. Nézték a drótrácsot, és nem értettek semmit. Hiszen rács volt nekik eddig a csapkodó szél, a jégeső kegyetlen függönye, és a tömött fonalakban zuhogó zápor is, de azon mindig BÁLINT ENURE MONTÁZSA
