Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
mm ■ u.r ff * M- mí■Ayr W-3 KOPACZ MARIA (ROMANIA) RAJZA át tudtak törni, ha fiókáik sipogva követelőzni kezdtek, s találtak pár morzsát, gabonaszemet a péküzlet kapuja alatt, vagy a piaci sátrak fedezékében; a drótrácson azonban nemcsak a szárnyuk csattogott hiábavalón, s bicsaklottak meg, hanem a karmuk is kicsorbult ostrom közben, csőrük apró fokosai reménytelenül koppantak a fémen, s a kitagadottak végül halni készülőn húzódtak be éjszakára az eresz alá ... De másnap mégis újrakezdték az ostromot. A jelt egy zuhanó jénai üvegtál adta meg, amely nagyon magasról szállhatott alá, súlyosan és mégis tüneményszerűen, mint valami látomásos UFO-tárgy, csak a belőle szétszóródó túrósgaluska zsíros-üveges megesillanása jelzett némi kapcsolatot a házbeliekkel, mielőtt behullott volna az udvar mély árnyékos kútjába; alighogy az üvegcserepek csengve szétsüvöltöttek, néhány alsó lakó már ott állt a gondnok ajtaja előtt, és a nyakát hátratörve figyelte, hogy ki marháskodik odafent a magasban, ahonnan a háború óta mindig csak valami rossz vagy életveszélyes jön. Káromkodó hangjukra több galamb is nekicsapódott a rácsnak, mintha dávidparittyából hajították volna ki őket, s nyomban utána vérrel átitatott sapkaként hullottak alá a járdára, a gyalogjárók elé ... Egy idő után kezdett gyanús lenni, hogy a szétzilált sereg már nem csap fel a homályból a fényre, a tetők és a tornyok fölé, nem kering a kék ég alatt régi fájdalmakat és szépségeket idézve, hogy aztán hirtelen alábukva, a morzsák kapkodása közben tovább szője a földszinti lakások elé leterített eleven szőnyeget. Különösnek, már-már baljósnak tűnt a néma csend a padlás körül, ahol az égi és földi kvártélyosok eddig laktak, ősi, íratlan szerződés szerint, de a házbeliek még nem tudtak semmit, és Vén Emil, a nyugdíjas idegbeteg hivatalnok is csak akkor kezdett nyugtalankodni a negyedik emelet erkélyén, amikor a galambok már napok óta elkerülték őt, és a forró cserép alól nehéz szag kezdett szivárogni felé, mint meg-megismétlődő dögletes sóhajtás. — Itt valami történik! — mormolta, fölemelkedve a nádszékből, ahol még nyáron is prémgalléros télikabátban üldögélt. — Itt, kérem, valami gyalázatos dolog megy végbe!. .. Tavasztól őszig ott lehetett gyakran látni az erkélyen, a maga helyén, amint állát a sétapálca fogantyújára támasztja, szeme, mint két jégbe fagyott fémgomb, a galambokra mered sápadt arcából. Látszólag szigorúan figyelte őket, valami számadó felelősséggel, de a külső réteg alatt az elégtétel csöndes mosolya derengett, hiszen már csak a galambok tudták megnyugtatni és szelídebb tájakra terelni a gondolatait. Régebben, a válságos napokban, amikor úgy érezte, minden idegszála végén egy-egy vasdarab függ, mint falióra láncán a nehezék, meglódult a körbefutó erkélyen és beverte az ablakokat, míg végül a nyolcadiknál-kilencediknél kimerülve annyira megnyugodott, hogy már az okozott kárt is föl tudta mérni... „Minél többet lenni friss levegőn és nézni nézni a madarakat, ha ez megnyugtatja!” — mondta az orvos. — „Nincs a világon kiválóbb gyógymód ennél!” És azóta Vén Emil nemcsak figyelte a galambokat, de olykor még rá is bólintott saját felismerésére, mintha vitázni készülne a világ célszerű és céltalan dolgairól, s ha az eső beverte kedvenc kvártélyosait az eresz alá, ő nem lelte helyét a lakásban; fel-alá járkált, s hol az előszoba szőnyegét, hol az erkély mozaikját böködte sétapálcájával, melléből sípoló hang tört fel, s már aggódón s önmagától is rettegve pillantott a csillogó ablakok sorára ... Az asszony is többször kijött a gyerekkel, de magot szóró keze elakadt a levegőben, mert nem hallott turbékolást, nem látott kékeszöld meg fehér villanásokat: csak egy-egy galamb gubbasztott borzolt, ragacsos tollában, behúzott fejét begyének apadt, hideg párnáján pihentetve, s távolról úgy hatott, mint a céltalanság párkányán fönnakadt rongylabda. A kisfiú hol előrelendült hívogatón, hol édesanyjára meredt, és jobb kezének négy ujjacskájával csavargatni kezdte az asszony orrát, hiszen, ha minden öröm tőle jő, ahogy a galambok röppennek oda, akkor a csalódást is csak ő okozhatja . . . Az öreg, mihelyt megsejtette a disznóságot, olyan hangon kiáltott fel, mintha egy öl hasábfa dőlt volna össze az udvaron: — Valaki megmérgezte a galambokat !... Engem nem lehet becsapni, kérem!... Jelentést teszek a hatóságoknál!... A gondnok azonban még nem tudott a gyanakvásokról, és egy éjszaka azt álmodta, hogy a galambok helyén, a nyitott fedelű padlás fény öntötte medencéjében kövér halak úsztak, súlyuk és értékük néma méltóságával, mintha nem a régi bérház padlásának óriási akváriumában tenyésznének, hanem valami meleg vizű tengerben, ő pedig ismét elindult a késő esti órákban zsákmányszerző útjára, de már nem galambfiókák fészekmeleg zsenge húsába süppedt a körme, hanem pontyok, csukák, mámák hátába vágott az ötágú szigony, s ő hamarosan egy nagy vesszőkosarat cipelve tért vissza. — Odanézzenek! — mutatta a péküzlet ajtajából, szemben az épülettel egy lakó. — Berácsozta a padlásnyílást az a szeméttelep! — Azért idegenedtek el innen és szóródtak világgá szegény galambok! — Bezzeg amíg a húsukkal táplálkozott, megtűrte őket, most azonban, hogy fölfakadt az epéje, pusztuljanak! — Az ilyet meg kéne lesni egy este, és istenesen elagyabugyálni!... Talán ő csinálta a galambokat? A háborgó csoport a galambok tulajdonjogáról kezdett vitatkozni, aztán átsodródott a túlsó járdára, majd a kapu alól az udvarba vonult, ahol felerősödve visszhangzott minden szitok. Tucatnyi lakó állt a gondnok pincelakása előtt, és onnan kiáltoztak alá, mint egy gödörbe: — Hé, jóember, szerelje le azt a rácsot, amíg nem késő! .. . Hogy is képzelt ilyet?!... — Követeljük, hogy biztosítson nekik szabad ki- és bejárást, hallotta?! Már jött lefelé a lépcsőn Vén Emil is, nyikorgó botjára támaszkodva, s miközben a felindultságtól kocogott a hamis fogsora, és a gombok lengtek a kabátján, tavaszi nekihevüléssel nyitott magának utat, s a bot fogantyújával akkorát csapott az alacsony vaskorlátra, amely lefelé nyúlt a sötétbe és a bizonytalanságba, hogy a gőzölt bükkfa, mint egy marék csonttá keményedéit madártoll, szétszóródott az udvar minden sarkába. — Hol az a beste lélek?! — kiáltotta. — Nekem az orvos maga írta elő a galambokat!... Ha csak egy napig is nem látom őket. már kezdődik a krízis!... Jöjjön elő, maga hitvány pincebogár, hadd nézzek a szemébe! . . . Ajtó nyílt és csapódott odalent, valami fehérség mozdult meg a sötétség alján, mint trágyával teleragadt ökör fara, aztán a küldöttség már látta, hogy a gondnok elindul fölfelé. Szuszogva, ráérősen jött, s hogy kimutassa, menynyire nem törődik a lakókkal, sőt, a maga módján meg is veti őket, ingét össze sem gombolta a mellén, nadrágtartója csüngött, mint aki az ürítés hosszú, nehéz és fájdalmas merengéséből emelkedett fel dolgavégezetlen, s amikor fölért, hasát megvakarta álomhalakat szigonyozó körmeivel. — Maguk mit lármáznak itt? . . . Eszemben sincs levenni a rácsot!... Tőlem mehetnek az Istenhez panaszra, futhatnak a széllel versenyt! Egyelőre én vagyok itt az úr, és ha sokat pofáznak, magukat is kiseprűzöm, vagy bedeszkázom ... Oszolj!... Az emberek csak tátogtak és sápadoztak ettől a hatalmas magabiztosságtól, hirtelenjében egy szó sem jutott eszükbe, egyedül Vén Emil szánta el magát gyors cselekvésre, s furcsán, s kissé nevetségesen szökdelve a kapu árnyékos aljából kivergődött a fényre: rámeredt a fémketrecben vöröslő gombra, amelyet éveken át nézegetett nem messzire a bejárattól, a bot csonkjával bezúzta az üveget, és mindenre elszántan megnyomta a titokzatos gombot. Kevés idő múlva már jajgatva és vészesen csengetve rohant néhány tűzoltókocsi a belváros felé. Talán azért jöttek, hogy leszedjék a rácsot onnan a magasból; talán azért, hogy lecsillapítsák egy ház lakóinak a dühét. Még nem tudták pontosan, mihez érkeznek. 81
