Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
lyek száma állandóan változó. Nem tudom egyetlen személyiségként összetartani magamat. — Ha megéred az öregkort, sikerülni fog. Rájössz majd, hogy nem léphetünk soha túl önmagunkon. — Nem félsz a haláltól? — Koromnál fogva szinte már csak neki vagyok kiszolgáltatva. Nem tudom, 'félek-e. — Én sokszor nagyon szeretnék meghalni. — Ennyire nincsenek örömeid? — Ennyire. Csak ha Sikerül megfeledkeznem mindarról, ami van. — S az hogy néz ki a te esetedben? — Ne nevess ki, úgy, hogy bezárkózom a szobámba és hegedülök. — Hegedülnél nekem? — Fölösleges. Veled úgy érzem magam, mintha hegedülnék. — Szép vagy. — Szeretnék örökre ittmaradni nálad. Mindenre lehelletnyi pontossággal emlékezett, amikor felébredt. Csupa verejték volt egész teste, mégsem volt ereje fölkelni, újra meg újra fel kellett idéznie. Folyóparton kezdődött, de hát, mint az álmokban általában, e folyópartnak sehol sincs evilági mása. A személy azonban, akivel együtt részt vett benne, nem volt más, mint Elemér bácsi. Fogták egymás kezét, szorosan egymáshoz simulva. Mintha a halál szakadéka felett álltak volna. És mintha meg is cserélődtek volna, ő átköltözött nagybátyja testébe, Elemér bácsi pedig az övébe. Ott álltak szemtől szemben a biztos halállal. Jó is volt, mert végérvényes, mégis félelmes és szorongató. Mintha nem kicserélődtek, hanem eggyé váltak volna: egyikük élete fullasztó kilátástalanságával, másikuk az idő visszafordíthatatlanságának érett tapasztalatával; ellenkező irányból érkezve, mégis ugyanott mindketten. Aztán egyszeriben már nem a parton, hanem a folyóban voltak. A víz sárszínű volt és sűrű, fogalmuk sem volt róla, hogy milyen mély lehet. Érezték, hogy mind távolabbra kerülnek a parttól, s a folyónak mintha nem is létezne túlsó partja, sőt innenső sem már. Szorosan egymás mellett úsztak, rövid csókokkal biztatták egymást. Szólniuk nem kellett, ugyanazt gondolták, csak kétféleképpen. Tudták, hogy -nincs többé part. Csak örvény van, amely végképp egybesodorja, s végül lehúzza őket a mélybe. Tudták, hogy nincs már messze. Nem is úsztak már, csak csókolták egymást. Végső vágy és ajzottság feszítette mindkettőjüket. Olyan, amilyen egy utolsó csók, egy legutolsó szeretkezés lehet, mint a földrengés, lávaömlés, hogy végül egy kiégett világ csupán, vagy minden a régiben, csak ők ketten nincsenek már, ami egyre megy. TŐZSÉR ÁRPÁD (Csehszlovákia) Téli levél a kedveshez Itt, Koritnyicán hideg van, fázom — A havas Prasivá kihűlt kemence. Hiába csatolom sílécemet fel: nem mélegítnek az emlékek se. Itt Koritnyicán csendes öregek botorkálnak a hóba vájt utón — Botorkálunk nagy havakban mi is, én Koritnyicán, s te hol? nem tudom. Itt Koritnyicán alacsony az ég, csak fától fáig repül a madár. Két fáradt szárnya tétován verdes — Csak lebeg. Hinnéd: félúton megáll. Elfáradt szárnyként verdes a szó is (Jött már a postás? Mért jön oly soká?) Elfáradt szárnyként, melyhez nincs madár, csak lebegés van és nincsen hová. BARÁNSZKY LÁSZLÓ (USA) kaliforniai szonett Ládd a tenger házunk hogy megűlte párától gyöngyös mind a bokraink hajad fénye folt üvegre hülve szemem úszik mégegyszer visszaint s rásimul a hullámtörte fűre ködben fa moszat önmagába ring tűz rozsdája csupasz rózsákra ülne de függöny zsilipje zár szobánk megint hajó jól elrejt a faszövésű bárka és vele együtt engem tested félhomálya sötétbe vesznek minden ajkaid lassan szállva süllyedve visszahullva mozgat a tenger gyönyöröd terra firme fölénk hálózza bokros partjait DÓMJÁN JÓZSEF (USA) FAMETSZETE BRUNNER ERZSÉBET (INDIA) RAJZA VÉSZI ENDRE Még földdé vált szemem is Ó ez a gyönyörű test arányok foglalata ó ez a hellászi fennsík az arc csontjai mögött halál árnyékai s az egyenes váll mérlege méri a föld felé húzó időt Es az érzékeny műszer a kéz hajlatot formát érzékelő tapintja majd izom és ín görcseit görbülő ujjakba kapaszkodik a kéz az a kéz Szerelmi ámokfutásod fölváltja araszolás mosolyod fényudvarát moslékos köd önti el borzongó forró öled borzongó hideglelés s magába zárja a föld júliust ölelő karjaidat De nekem örök jelen derengő fény-homlokod mellednek tömör gyümölcse s őrzi majd szépségedet még földdé vált szemem is — egyetlen csodálkozás 79
