Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-11-23 / 24. szám
Magyar Egyesület pedig a fővárostól északra fekvő távoli vidék 300 magyar családját fogja össze. Bár nincs saját helyiségük, a fiataloknak nyelvoktatást szerveznek. A Bradfordi Egyesület, amely 1959-ben alakult, jobb helyzetben van: rendelkezik saját otthonnal. 500—600 családra terjed ki vonzása, ének- és táncegyüttese híres. Hasonlóan aktív a manchesteri Kossuth Klub. 1966 óta működik, 1200 magyar tartozik hozzá. Klubhelyiségük naponta nyitva áll! A tánccsoport 28 tagú, magyar nyelvre pedig több mint 30 gyereket tanítanak. (Sajnos a bristoli egyesület képviselőivel nem találkozhattunk — nem tudtak eljönni Londonba.) A találkozón volt vita — például arról, hogy mennyi ideig tartson a kultúrfesztiválon egy egyesület műsora. Volt kritika. (Jutott belőle az MVSZ-nek is: a Népművészeti Fesztivál gálaműsorában a manchesteri táncosok kevés időt kaptak és egy-két rendező udvariatlan volt. A gyerekek lelkesedése bizony megcsappant, mondta a klub képviselője.) Értékelték az Anyanyelvi Konferenciát (összességében kedvezően) és részletesen szóltak a különböző rendezvényekről. Volt panasz is (vagy inkább dicsekvés?): Fenyvesi István azt újságolta, hogy egyesületük lassan kinövi a 400 személyes termet és valamit tenniük kellene. Volt kérés is az MVSZ-hez: a kiutazó művészcsoportokban „ismeretleneket” is küldjenek, fiatal tehetségeket. — Nagyot változott a világ — összegezte a tapasztalatokat Romhányi László. — Thatcher Budapesten járt, Kádár idejön. Az otthonélők és az ittélők nagy többségben jól értik egymást. Számunkra ez a lényeg. JÓ HÍR: NINCS HÍR M. Gillespi, a brit belügyminisztérium főmunkatársa a „Közösségi programok és egyenlő lehetőségek” osztályon dolgozik. Hosszan sorolja az adatokat, a brit bevándorlási politika elveit. Céljuk nem az, hogy asszimilálják a bevándorlókat, hanem az, hogy valamennyi itt élő polgárnak egyenlő lehetőségei legyenek és szemben az 50-es és 60-as évekkel (amikor ők is, meg a bevándorlók is a gyors integrálódást akarták), az új nemzedék a kulturális identitás megőrzését szorgalmazza. ök, a hivatalos szervek ezt támogatják. M. Gillespi zavarba csak akkor kerül, amikor a magyarokról kérdezem. „A magyarokról semmi különöset nem mondhatok, valószínűleg jól boldogulnak nélkülünk is.” Végül abban maradunk, hogy „no news good news”. Jó hír az, hogy nincs hír. S ugyan miért is lenne okolható hiányos tudásért a hivatalnok? Az egyesületi összejövetelről London központjába visszafelé, Brixtonban rögtönzött sorompók állják el az utat, rendőrautók lámpái villognak, tűzoltókocsik szirénázása hallatszik. Vagy 10 kilométeres kitérőt teszünk. A tvhíradó képsorai azután véres eseményekről számolnak be, arról, hogy egy fekete bőrű asszony és egy rendőr közti incidens nyomán suhancok csoportjai dúlták föl a külvárost, gyújtogattak, fosztogattak, erőszakoskodtak. Tucatnyi sebesült, háromszáz letartóztatás. A tettesek zömmel karibi származású fiatalok. Másnap meg Liverpoolban szabadul el a pokol. Valóban, sok esetben: jó hír, ha nincs hír. CAMBRIDGE, LORD KÁLDOR A magyarok közül sokan hírnévre tettek szert. Három közgazdász vitte például a lordságig: Káldor Miklós, Bauer Péter és a nemrég elhunyt Balogh Tamás. Adams Road 2, Cambridge. Nagy ház, ápolt kert. A ház tulajdonosáról a budapesti kiadású Ki kicsoda 15 sorban számol be, elmondja, hogy foglalkozott az indiai adóreformmal, tanácsadója volt a ceyloni, a mexikói, a ghanai, a brit-guayanai, a török, az iráni, a venezuelai kormánynak, s számos elméleti mű szerzője. A cambridgei Kings’ College — egyik szép részét a fenti kép mutatja — híres professzora a pályakezdésről így mesélt: — 1918 őszén kerültem a pesti mintagimnázium első osztályába. Tízéves voltam. Ekkor tört ki az őszirózsás forradalom. Szegény Károlyi Katinka, nemrég halt meg. Minden nyáron összej ártunk ... — Padtársam az osztályban Vámbéry Loló volt, Vámbéry Ármin unokája, Rusztem fia. Vámbéry Rusztem egyik barátja volt a tanárunk, Erdős Lajosnak hívták. Biztatott minket: csak időpocsékolás a gimnázium. Így hát egy év alatt levizsgáztunk két év anyagából. Apám a német követségen volt jogtanácsos, és kivitt Berlinbe. Sok diáktársam mesélt ott Angliáról, arról, hogy ott jobb az egyetem, sokkal progresszívabb. Elfogott a vágy, hogy jöjjek. Apát rá kellett venni. — Nehéz volt? — Tulajdonképpen nem. Berlinből tudósításokat írtam a Pester Lloydnak, a Világnak és a lapok közölték cikkeimet. Apám roppant büszke volt. A Pester Lloyd megbízott aztán, hogy küldjék írásokat Londonból is. Természetesen a School of Economicsra jöttem. Ha Berlinben maradok, soha semmi nem lesz belőlem. Jól éltem, folyton színházba jártam, de senki nem hajszolt, senki nem követelt. Aki akart, tanult, aki nem, nem. így volt ez a magyar egyetemeken is. Nem így Londonban. Itt supervisor volt, dolgozatokat kellett írni, állandóan ellenőriztek, jobban kordában tartottak, mint egy középiskolás diákot. Három hónap után elhatároztam, hogy maradok. Ez egy nagyon fura ország. Az egyetemen egyetlen dolog számít, a záróvizsga. A diákok 5 százaléka kapott akkor felsőfokú minősítést, first class honort. A világ legjobb ajánlólevele! Persze, ha akkor tudom, hogy ez ennyire fontos, talán nem is sikerül. Az egyetemen maradhattam, magas ösztöndíjat kaptam két évig, majd 1932-ben tanársegéd lettem. — Nem akart hazatérni? — Otthon lehetetlen lett volna állást kapnom. Ott nem tudták, mi a first class honor. És nemcsak a gazdasági helyzet volt rossz, kezdődött az antiszemitizmus is. — Nem is járt Magyarországon? — Dehogynem, közben végeztem a hazai egyetemet is, a jogon vizsgáztam. Ügy csináltam, mint mások, csak vizsgázni mentem, egy-két napig tanultam, azután nekivágtam. A jobb korrepetitoroknak megvolt akkor a vizsgakérdéslistájuk, csak azt kellett végigrágni. Soha nem felejtem el Alkotmánytanból volt egy vizsgakérdés, hogy ki nevezi ki a püspököt. A tanár, nevére már nem emlékszem, csak egyetlen kérdést tett fel: és a pápa? Én már tudtam, hogy akkor csupán annyit kell mondani: az jóváhagyja. Ebből állt az egész vizsgám. „És a pápa?” „Az jóváhagyja”. Hát ilyen volt. — 1934-ben megnősültem és brit állampolgár lettem. A háborúban ez aztán fontos volt. Aki nem lett állampolgár, azt internálták. — Szüleivel mi lett? — Apám 1932-ben meghalt. Anyám megúszta a háborút, 1946-ban kihozattam és 1971-ig, 89 éves koráig itt élt velem. Volt egy baráti köre, idős magyar hölgyek. Én nem nagyon jövök öszsze magyarokkal, nincsenek magyar barátaim. Sokat ismerek azért. Tudja, amikor a múltkor Pesten voltam, a Gellértben, a gőzben egyszerre csak elkezdenek engem is kérdezgetni az öregurak, hogy mi a véleményem a nyugdíjakról. Magyar nyugdíjasnak néztek! Mit szól ehhez? (És hatalmasat kacag ... Mit lehet erre mondani? A gőzben a 9