Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-11-09 / 23. szám
A KÖLTŐ KOCKÁZATA avagy Mezei András és a feltalálók Az elmúlt színházi évad egyik kirobbanó közönségsikerét a Thália Színház mutatta be. Címe „A magyar kocka" volt szerzője pedig Mezei András (55 éves) lírai, vagy, mint hajdan mondták, „alanyi" költő. A szatirikus-ironikus színpadi játék, amely inkább a riport és kabaré, dokumentáció és publicisztika sajátos keveréke, mint a szó hagyományos értelmében vett színmű, a Magyarországon Bűvös kocka, a világ minden más táján Rubik-kocka néven ismert játék különös sorsának apropójából a feltalálók nem könnyű sorsáról szól. — Hogyan lett a lírai költőből — akit a húszesztendős Irodalmi Lexikon még úgy jellemez, hogy „Verseinek erénye gyöngéd, érzékeny embersége és töprengő, önvallató társadalmi felelősségérzete” — találmányok harcos, közéleti felvállalója, publicistája? — Egy mondatban lehetetlen válaszolni rá. Valamikor voltam esztergályos, lakatos, útépítő, sőt, mérnök is, mégsem ez adta az indíttatást. Ellenkezőleg, sokkal inkább az, amikor a reálkultúráról a humán kultúrára váltottam át. Ekkor ismertem föl, hogy nincs külön reál- és humán kultúra, nincs egymástól független al- és felépítmény. A kultúrában megélhetek mindent, ami gazdasági jelenség. Sőt, ha azokat az ellentmondásokat akartam volna feltárni, amelyek a kultúra világában léteznek, aligha lett volna rá számomra annyi lehetőség, mint egy idegen területen. Nem tudom elemezni ennek okát, de a jelenség általános és követhető. Látok egy struktúrát, amelyen minden ember, mint egy tárcsán mozog. Nos, ha én a saját szűkebb világomnak az ellentmondásait szeretném megírni, erős ellenállásba ütközöm; nem valamely hivatalos ellenállásba, hanem a mi kis közösségünkébe. De ugyanilyen helyzetben van, mondjuk egy tudományos munkatárs is, aki a tudományt a saját struktúrájában, hierarchiájában akarja bírálni; hasonló akadályokba ütközik. Ügy vélem ez, ha nem is természetes, de emberi jelenség. Mármost, mi írók, költők mindig egy kicsit a „király bolondjai” voltunk. Helyzetünk némileg privilegizált, többet tudunk a világról kimondani, hiszen kenyerünk az írás. Kezünkben a sajtó, amely hatalom. Ez egyszerre előny és felelősség, amellyel lehet élni és visszaélni is. Ráadásul a közép- és kelet-európai fejlődésben ennek történelmi gyökerei és hagyományai vannak. Itt kézenfekvő, hogy a költő — mint Petőfi is — egyben publicista. Mindebből szinte magától következik, hogy a reálkultúrabeli tájékozottságom, a humánkultúrabeli helyzetem együtt indikálta az első megszólalásomat. — Mi volt az? — „Ilyen gazdagok vagyunk?” címmel írtam egy cikket a ki nem aknázott találmányokról, mellőzött feltalálókról az Élet és Irodalomban a hetvenes évek második felében. A cikk váratlanul nagyot robbant, rendkívül erős visszhangja támadt, jóllehet, volt előzménye. Ide számíthatom Csurka István „Miért rosszak a magyar filmek?” című írását, Sántha Ferenc „húsz-órás” riportját a magyar mezőgazdaságról, Csák Gyula „Mélytengeri áramlás”-át, Sipos Gyula cikkét a főváros zöldségellátásáról, vagy akár Végh Antal nagy port felvert könyvét: „Miért beteg a magyar futball?” Amit én hoztam, csupán ezek sorába illeszkedett, azzal az egyediséggel, hogy nem vagyok otthontalan a műszaki életben. Ha úgy tetszik, azt találtam ki, hogy a találmányok ügyei, sikereik, vagy balsikereik a maguk történetével kimutatják a politikai és gazdasági élet törésfelületeit. A cikket azért írtam, hogy mozgósítsam a közvélemény jóindulatát, amellyel ösztönözni tudja a gazdaságot arra, hogy megújulóbb társadalommá legyünk. Az én találmányom kezdetben az volt, hogy példáimmal hatni tudok az emberekre. De az írónak nem az a feladata, hogy meghatározza: mi módon reformálják meg a gazdaságot. A sajtó, az író feladata, ha úgy tetszik a költő feladata, hogy ehhez a reformhoz megteremtse a támogató, igénylő közvéleményt. S ha csak egy kicsit is sikerült hozzájárulnom ahhoz, hogy kialakuljon ilyen közvélemény, akkor úgy érzem, hogy tévedéseimmel együtt (hiszen nem biztos, hogy minden találmány jó volt, amelyet támogattam), teljesítettem a kötelességemet. Az „Ilyen gazdagok ...” után megfogadtam ugyan, hogy többé nem foglalkozom találmányokkal, de azután jött a Rubik-kocka, az ideális modell. Ez esetben nem mondhatták az ellenfeleim, hogy Meiei András igen, igen, M. A.-nak általában igaza van, de spéciéi az a találmány, amelyért éppen harcol, valójában nem is jó, nem is hasznos. A Rubik-kockára nem mondhatták, hogy rossz találmány, nem világsiker, mert egyértelműen annak bizonyult. Nem tudtak megcáfolni, amikor megírtam „A magyar kocka, vagy még mindig ilyen gazdagok vagyunk?” címmel második könyvemet, amelyben elmondtam, hogy amíg a gyártók, kereskedők az egész világon meggazdagodtak a kockán, a magyar gyártó tönkrement rajta, a kereskedelem pedig jó, ha nullszaldós lett vele: íme, még mennyi minden akadályozza az innovációt! Keserű, de ideális példa volt. — Igaz az, hogy a nyugati sajtóban a jelenséget ismerősként üdvözölték, noha ott mások a piaci viszonyok, a gazdaság egészen más együtthatóktól függ? — Mi nagyon szeretünk sémákban gondolkodni: kapitalizmus, szocializmus, demokrácia, diktatúra, nyugat, kelet, stb. Holott egyegy ország valóságát nem csak az adott rendszer határozza meg, hanem a történelmi tradíciók is. Nos, a témámnál maradva: mindazok az ellentmondások, amelyek e téren itt, a szocializmusban keletkeztek, amelyet végül is úgy építettek ki, úgy szerveztek meg, mint egy nagyvállalatot, megtalálhatók egy-egy amerikai mammutvállalaton belül is! Távolról sem sajátosan magyar, vagy csak a szocialista gazdasággal összefüggő problémák ezek. A világon nagyon sok, különféle rendszerű országban épp így vannak üzemek, amelyekben a gazdasági, műszaki megújulásnak hasonló kerékkötői léteznek és hatnak — azaz fékeznek. — Következik e felismerésből valamely többlet is? — Vannak, akik azt mondják, hogy mi a reformunkkal a kapitalizmus felé közelítünk. Fel kell ismerni, hogy itt másféle folyamatról van szó. Végtére is, a kapitalizmus beépítette magába a szocializmus számos vívmányát, még ha olykor tagadja, vagy némelyik ott eltorzult is. Számos szociális vívmány, kedvezmény a szocialista társadalom puszta létének hatására, mondhatni pressziójára valósult meg a kapitalista társadalmakban; de mondhatom például a progresszív adózás elvét is. Ugyanakkor az értéktörvény, a jó üzemszervezés, a számítógép nem szocialista, vagy kapitalista sajátosság, hanem a korszerű gazdálkodás elengedhetetlen tényezői. Ha innovatívvá tesszük a gazdaságunkat, az nem a kapitalizmus visszaállítás.», hanem a fennmaradás és továbbfejlődés záloga. — Visszatérve a személyes szerepvállalásra: a költő végül mégis törököt fogott, ami nem engedi... — Feltalálóktól gazdasági szakemberekig, hihetetlen forgalom van a lakásomon. Hiába vigasztalom magam, hogy ez nem von el a költészettől semmit, hiszen az ember éli az életét, s a múzsa amúgy is egy kicsit kokott: majd jön ő még utánam! Ez csak részben igaz. Nagyon sok verset nem írtam meg, amit megírhattam volna. Milyen versek lettek volna — ez más kérdés. De ha mindez belőlem egyszer nem meggondolásból, hanem indulatból támadt és jött, akkor nem mondhatok mást, mint csak azt, hogy — nem bánom. Ma már azért egy kicsit elszakadóban vagyok mindettől. Az embernek látnia kell, mi és mennyi az ő kompetenciája. Az én feladatocskám egy „történelmi kategória” volt egy olyan sajátosan fejlődő országban, mint Magyarország. Nem törvényszerű azonban, hogy egy másodrangú költőnek nagyobb szava legyen, mint egy elsőrangú tudósnak. Kezd a megbillent értékrend helyreállani; ma már a közgazdászok, tömege helyettesíti a költőt, még az álmokban is. — Tovább? — Mindazokat az élményeket, amelyeket eddig a publicisztika számára fölöztem le, most megkísérelem másként is átélni; hogy mélyebb rétegeit is feltárjam és értékesítsem. Nem hiszem, hogy kárbaveszett volna íróilag ez a hat-nyolc év. Az írói élmények nem a racionális tudat szintjén érnek be, hanem az érzelmi gondolkodásban, okos ösztöneinkben, mint egy nagy, fekete, forgó dobban. És ha igaz az az igazság, amiben hiszek, akkor mindez a saját költészetem számára is meg fog térülni. Bon ATI PÉTER 13
