Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-01-19 / 1-2. szám
„Djuri” a londoni Budapest Trióból „Ha nem is Pestről, de magyar vagyok” Azt már találkozásunk előtt tudam, hogy Róth György, a nemzetközi lírű csellista — nagy idők tanúja, díszen a most nyolcvanéves művész íz elmúlt hat évtized alatt többször >ejárta a világot a Budapest Trió nem kamarazenekarral; olyan híres sgyüttesnek lehetett tagja, mint a londoni Filharmonikusok; s ma is a loyal Filharmonikusokkal dolgozik. így hát, mikor megtudtam, hogy éleségével együtt néhány hetes ;yógykezelésre Budapestre érkezett, alálkozót kértem tőle. A félórásra megbeszélt interjúból háromórás beizélgetés lett, mert kiderült, Róth György remek anekdotázó is. Amitor leültünk a margitszigeti Thermál dotel-beli szobájában, a szolid an;ol divatú öltönyt viselő, vékony testalkatú, halk szavú és végtelenül advarias férfi szinte eltűnt a kényelmes fotel mélyén. De amikor mesélni kezdett, pillanatok alatt véghez/itte a remek elbeszélők megmagyarázhatatlan csodáját. Ahogy mondják, „megtelt vele a szoba”, mikor 'elidézte találkozásait híres karmesterekkel, zenészekkel, zeneszerzőkkel : Klempererrel, Furtwänglerrel, Vasalásai és Ravellel. De nem maradhattak ki élményeiből a híres magyarok sem, mint például Hubay, Weiher, Dohnányi, Doráti, Kodály, Svéd Sándor és Reiner Frigyes. S tette mindezt remek, a humor finom árnyalatait is pontosan kifejező magyarsággal. Ami nem kiis szó, mert szülei hathetes korában vitték ki Angliába. — Odakint kezdtem el zenével foglalkozni — fogalmazta meg véleményét erről. — Először hegedültem, azután csellóztam. Apám, aki az ottani mértékkel inkább szegénynek számított, azt akarta, hogy két fia a lehető legjobb képzést kapja. Ezért bátyámat és engem haza akart küldeni. Nyugodtan állíthatom, a húszas-harmincas években Budapest a zenei képzés világhíres központja volt. Soroljak neveket bizonyítékul? A budapesti Zeneakadémia igazgatója akkor Hubay volt, Weiner tanította a kamarazenét, Dohnányi a zongorakurzust vezette, Kodály pedig zeneszerzést oktatott. Édesapám levelet írt Goldmarknak, az ismert gyárosnak, akivel valami távoli rokonságban voltunk, s ebben megkérdezte tőle, be tudná-e juttatni bátyámat a zongorakurzusra? Meg is kaptuk a választ: Hubay•iáJ csak egy protekció van — a tehetség. Jöjjön el a gyerek, játsszon próbát. így is történt, s a végén felvették. Azután én KuVeufeztem, Weiner-tamítvány lettem. A szobában eddig csendesen üldögélő felesége, nem állja meg, hogy közbe ne szóljon: — Akkor ismertem meg, úgy hívták őket: a két bolond angol — s hozzátette — mégis hamarosan bejutottak a legjobb fővárosi társaságokba, sorra kapták a meghívásokat a legelőkelőbb házakhoz. — Tényleg, akkor inkább voltunk még angolok, mint magyarok — bólintott Róth György. — Hiszen még usak törve beszéltük a magyar nyelvet. De aztán nem sok idő kellett, hogy megváltozzon a vélemény rólunk. Emlékszem, a főiskolán egy Kodály-szonettet kellett eljátszanom, ez a Mester egy korai műve volt, de erről mondta azt, hogy aki külföldi, az soha az életben jól el nem tudja játszani. Sokan gyűltek össze a teremben meghallgatni engem, s mikor befejeztem a játékomat, Weiner hozzám fordult és azt mondta: na, maga se tudja letagadni a magyar voltát! Azt a korszakot a magyar zenei élet aranykorának tartom. Léptennyomon olyan emberekbe ütközhettem, akiket ma zseniként tartanak számon. Az egyik leghíresebb mecénás akkoriban Lukács József bankigazgató volt, Lukács György filozófus apja. Egyik találkozásunkkor csak úgy mellékesen megkérdezte, nincs kedve Ernővel játszani? A következő péntek esti összejövetelén Dohnányi Ernővel muzsikálhattam együtt. Vagy egy másik példa. A Peterdi utca hatban laktam. Egy emelettel alattam minden nap órákon át gyakorolt valaki zongorán. Egyáltalán nem játszott rosszul, furdalt a kíváncsiság, ki lehet? Ezért megkérdeztem Engel Iván zongoristát, aki szintén itt talált lakást magának. Visszakérdezett, hogy meglepődnék-e, ha azt mondaná, hogy egy 11 éves kislány? Meg, feleltem az igazsághoz híven. Márpedig annyi, mondta, s a neve Fischer Annie. Ma már természetesen nem lepődnék meg. Aranykor volt ez, ma sem tudok mást mondani. Egyszer, már évekkel az Akadémia elvégzése után találkoztam Pesten Weinerrel. Sétálgattunk, beszélgettünk, egyszer hirtelen felém fordult: Mondja, mit tanult tőlem a főiskolán? önkritikát, feleltem kapásból. Nézett, azután azt mondta: Hát, ennek örülök. Bevallom, az akadémiai indexemet, mint egy útlevelet vittem magammal, amely a legnagyobb zenei birodalmak, London, Párizs kapuit is képes volt megnyitni. Egy pillanatra elhallgatott, csend ülte meg a szobát. így hát én kérdezhettem : — Az első nemzetközi sikereit a Budapest Trióval érte el. Hogyan alakult ez a kamaraegyüttes, honnan kapta a nevét? — A bátyámmal, Róth Miklóssal és Kerntler Jenővel alakítottuk 1926- ban, még budapesti főiskolásként. Aztán jött Petri Ernő, aki Dohnányitanítvány volt, játéka tele tűzzzel. A Budapest Trió nevet Hubaymak köszönhetjük. Megalakulásunk után nem sokkal, egy Brahms-triót játszottunk el neki, hogy mondjon véleményt rólunk. Amikor befejeztük, gratulált és megjegyezte: maguk Budapest vendégei, szép gesztus volna, ha ez az együttes a magyar főváros nevét vinné el a nagyvilágba. Azóta Budapest Trió néven játsszunk, s úgy érzem, Hubay se találna semmi kivetni valót munkálkodásunkban. Hamarosan már nyugat-európai turnén vehettünk részt, 1927-ben Belgiumban, majd Angliában léptünk fel. Ügy döntöttünk, itt telepedünk le, mert London akkor is a zenei élet egyik központjának számított. De rendszeresen visszatértünk Budapestre koncertezni. Aztán az évek során játszottunk mindenhol a világon, még a svéd király születésnapján is. S mindenhol megjelent az előadásunkon egy-két magyar. Kérdezgették, maguk tényleg magyarok, maguk igazán pestiek? Hát, ha nem is Pestről, de magyarok vagyunk, feleltük mindig. — Ügy tudom ez a kamarazenélés vitte önt a nemzetközi zenei élet első vonalába? — Tény, a kamarazenélés tette lehetővé először, hogy nagy emberekkel dolgozhassam együtt. így például Ravellel. Az ő trióra írott műve nagyon nehéz darabnak számított, akkoriban jóformán csak mi játszottuk. Ez is oka lehetett, hogv 1932. májusában meghívott minket Párizsba. A próbákon minden jól ment, nekem az első részben volt egy igen kényes cselló-szólamom, meg is jegyezte Ravel, hogy milyen nehéz ez a rész. Majd hozzátette, meglátjuk, sikerül-e ilyen jól a publikum előtt is? Mit mondjak, nem nyugtatott meg ezzel a megjegyzésével, ezért már a koncert előtt másfél órával lementem a terembe, hogy még egyszer átvegyem az egészet. De már a folyosón, messziről hallottam, hogy valaki megelőzött, bent gyakorol a zongorán. Ravel volt, újra és újra átvette a szólamát, egyre vadabbul, egyre türelmetlenebbül, mert 'nem találta tökéletesnek. A vége az lett, hogy az utolsó fél órában előkerítették Párizs leghíresebb zongorakísérőjét, mert Ravel úgy érezte, akkor és ott nem tud olyan színvonalú játékot nyújtani, amilyent a darab megkíván. Szóval, önmagával szemben is könyörtelen volt. Emlékszem, egész idő alatt irgalmatlanul keményen fogott minket, egy hajszálnyit sem engedett eltérni az ő felfogásától. Azt hajtogatta, csak két komponista tudta mindig pontosan, hogy mit akar, Debussy és Ravel. így, egyes szám harmadik személyben beszélt magáról. — Hogyan kezdett el nagyzenekarokkal dolgozni? — Még a harmincas évek elején, a nagy gazdasági válság idején a már jól bevezetett kamaraegyüttesünk az egyik napról a másikra szerződések nélkül maradt. Nem akárki, Thomas Beachem, a legnagyobb angol dirigens hívott a londoni filharmonikusokhoz. Úgy döntöttem, amíg a válság tart, csatlakozom hozzájuk. Négy évig voltam a zenekar tagja, de már a második évben újra kezdtük a trióval. De akkor már megtetszett a zenekari munka is, egyikről sem tudtam többé lemondani. Szerencsére sikerült összeegyeztetni a két tevékenységet. A zenekari munkának is rengeteg élményt köszönhetek. Emlékszem, egy Parsifal előadásra a Covent Gardenben. Az előadás előtt mi, magyarok az egyik öltözőben gyűltünk öszsze beszélgetni, ez egyébként bevett szokás volt akkoriban. Ma is fel tudom sorolni a nevekét: Reiner Frigyes, Emanuelle Liszt, Svéd Sándor ... Ez utóbbi odajött hozzám és azt mondta, én ismerlek téged. S magyarázta, ekkor meg ekkor együtt játszottunk a Margitszigeten. S tényleg, emlékezni kezdtem rá. Ült ott az egyik hátsó pultnál egy nagy darab csellista, aki borzasztóan rosszul játszott. Na ugye, mondta elégedetten Svéd Sándor, hát az voltam én. Persze, ekkor már világhírű énekesnek számított. A nagyzenekari tevékenységem csúcsát a Royal Filharmonikusoknál töltött éveim jelentik a számomra. Pedig hozzájuk is véletlenül kerültem. Még 1963-ban játszottam néhány előadást egy zenekarral, amelyben helyettesítettem valakit. Ezt követően kérdezték meg, volna-e kedvem a Royal Filharmonikusokkal dolgozni? Próbáljuk meg, feleltem. Ma is, nyolcvanéves koromban is hozzájuk tartozom, nemrég lettem a zenekar dísztagja. A nyolcvanadik születésnapom felé közeledve ugyan bejelentettem, hogy nyugdíjba vonulok, de Doráti Antal, a zenekar jelenlegi vezetője kijelentette, ne tegyem. Nemsokára itt az ő nyolcvanadik születésnapja is, akkor még ott akar látni a zenekarban. Örülök, hogy Doráti a „főnököm”, vagy hatvanéves barátság fűz össze vele. A próbákon mindig külön üdvözöl a karmesteri dobogóról: szervusz Gyurikám. Ma már az egész zenekar „djuriikám”-nak szólít. POKORNY ISTVÁN A mostani kamarazenekar: Róth Miklós, Weingarten József és Róth György 8
