Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-01-19 / 1-2. szám

Doktor Meleghy Gyula három arca: az egyesületi vezető, a gyáros, a szakácskodó férj „Gyula” — így szólítják szép számú barátai, legyenek magyarok vagy né­metek, doktor Meleghyt. És csakis így szólíthatják, különben vége a barátságnak. „Dr. Gyula Meleghy” — így címezik hivatalos, üzleti és ma­gánleveleit. És csakis így címezhe­tik, különben a Bergisch Gladbach-i postahivatal visszairányítja őket a feladónak. Így szól ugyanis a cím­zett utasítása. Ez a szigorúság, amellyel doktor Meleghy eredeti keresztnevét őrzi, mégis jelez valamit szerintem. Egy mindmáig benne feszülő ellentmon­dást. A dilemma — leegyszerűsítve talán — a következőképp fogalmaz­ható meg: Lehet-e és ha igen, ho­gyan, vagy ezer kilométernyire a szü­lőhazától, megmaradni magyarnak? Ez a dilemma, ahogyan nemrégi­ben NSZK-beli körutamon meggyő­ződhettem róla, szinte kivétel nélkül valamennyi honfitársunkban benne él. És dr. Meleghy Gyulában talán még mélyebben, mint másokban. Már származása, neveltetése, hábo­rús és háború utáni élményei, élet­útja éles kanyarai és veszélyes buk­tatói is ezt sejtetik. Csak néhány mo­zaik az életéből: erdélyi családból való, de ő már Budapesten születik; édesapját megölik a nyilasok; őt ma­gát halálra keresi a Gestapo, aztán, közvetlenül a felszabadulás után —, ő legalábbis így értesül róla valahol idegenben —, körözik az új Magyar­­ország hatóságai; nem jön tehát ha­za, hivatásos katonatisztből átvedlik Innsbruckban (a francia övezetben) a megszálló hadsereg pólóversenyző­jévé, majd köztiszteletben álló gyá­rossá küzdi föl magát egy Köln mel­letti kisvárosban . . . Aztán rá kellett jönnöm: téved­tem. A dilemma ugyan megvan, élő, de nem a Gyula és a Julius között feszül az ellentmondás. Elhagyva a képes beszédet: nem a régi és az új hazához kötődő érzések harcolnak egymással Meleghy Gyulában. A két hazát lehet együtt szeretni. Bergisch Gladbach-i házigazdám oly büszkén mutatta meg nékem váro­sát, benne otthonát, gyárát, ahogyan azt csak egy lokálpatrióta teheti. És amikor Budapesten járt, hasonlóan rátarti házigazdaként — kalauzolta feleségét a Váci utcában, a várne­gyedben, a Halászbástyán. Jártunk együtt a Bergisch Gladbachtól nem messze fekvő Altenbergben, közösen megcsodáltuk ott a háborús sérülé­seiből kigyógyított csodálatosan szép gótikus templomot. — Az egyik ablak itt az „enyém” — mondta csöndesen Meleghy. utal­va rá, hogy ő is hozzájárult a res­­taurációs költségekhez. Aztán, oda­haza már. kézbe vétte a Magyar Hí­rek friss számát, amit vittem neki. Végiglapozta, aztán elolvasott-átfu­­tott egy-egy írást. Többek között azt a hírt is, amely az Üj Nemzeti Szín­ház javára tett felajánlásokat sorol­ja. Nem mondta, de tudtam: ő két­szer is küldött ezer-ezer márkát. Persze, ezek ismét csak apróságok. Inkább jelzések, mint bizonyítékok arról, hogy lehet valaki jó magyar és hűséges NSZK-állampolgár egy­­személyben. Akkor hát hol az az ál­talam sejtett dilemma? A kérdést talán inkább így kellene fogalmazni — éppen dr. Meleghy Gyula életút­­jára való tekintettel: Melyik Magyar­­országhoz, a régihez vagy az újhoz kell hűségesnek lenni, hogy megma­radjunk magyarnak? A gyár igazgatói irodájában egy sereg fotó díszíti a falakat. Az egyik falsíkon, a tárgyalóasztal fölött, an­nak szinte teljes hosszában, a mai Magyarországot mutatják a képek. Az íróasztallal szemközti üvegtábla alatt azonban régi, kissé már megfakult fotográfiák sorakoznak. Az egyiken alabárdos testőrök vonulnak föl, a másikon vitéz nagybányai Horthy Miklós látható. Házigazdám látja, hogy a régi ké­peket bámulom, odajön ő is, rábök a testőröket ábrázoló fotóra: — Majdnem a testőrséghez kerül­tem én is .. . Gondolom, minden egyes fénykép­hez tartozik-tartoznék valami hason­ló indoklás. A kormányzóéhoz az, hogy annak idején fölesküdött rá. De Meleghy Gyula nem a régmúltról, hanem inkább a közelebbi múltról mesél nekem. — Nem volt ám olyan könnyű ha­zalátogatni, mint gondolod! Először én nem akartam kérni, aztán meg nekem nem akartak adni vízumot Magyarországra... És máris a mában járunk. „Ott­hon" — ahogyan dr. Meleghy Gyula mondja. A Magyar Népköztársaság­ban. Magyarországon. Mert a jelen­ben nincs két Magyarország, és ezt házigazdám éppen olyan jól tudja, mint én. S nem is titkolja, hogy tud­ja: a testőrség, Horthy, az ifjú hu­szártiszt egykori világa — mind-mind visszavonhatatlanul a múlté. Nosz­talgiát ki-ki érezhet iránta, de visz­­szahozni már lehetetlen. És ami nincs, ahhoz nem lehet hűnek lenni. Nem, nem itt kell keresnem az el­lentmondást. A múlt és a jelen, úgy látom, kibékült már egymással, vagy ha nem is békült, hát győzött a jelen, az eleven-élő valóság. A belső konf­liktus forrásának tehát valahol itt, a Jelenben kell lennie! Meleghyék nappalijában, az asz­talon jól látható helyen, két könyv hever. Nem azért vannak elöl, hogy olvassák őket. Nem is olvasnivalók tulajdonképpen, hanem szimbólu­mok. Az egyiket, Dömötör Tekla néprajzkutató munkáját idehaza ír­ták, nyomtatták. A másik kinti, emig­­rációs kiadvány. — Azért vannak így együtt — ma­gyarázza, pillantásomat elfogva, a házigazda —, hogy mindenki lát­hassa: én nem politizálok, nem haj­lok sem erre, sem arra; nekem csak egy a fontos, hogy magyar legyen! Igen ám, csakhogy a két kötet ko­rántsem egyforma „súlycsoportba” tartozik. Nem kilóra, hanem tarta­lomra nézve. Az egyik, a hazai ki­adású, néprajzi mű, tehát politikai­lag semleges, amit a másikról leg­jobb indulattal sem lehétne állítani. S mégis, akadhatnak olyanok, akik éppen a hazulról való kötetet nem tartják Meleghy Gyula asztalára va­lónak. Akadhatnak? Akadnak! Erre kell következtetnem a levélből, amely­nek egy részletét házigazdám fölol­vasta. Az idézet summája: Meleghy „elárulta az emigrációt” azzal, hogy kapcsolatot tart a mai Magyarország­gal, mi több, a Magyarok Világszö­vetségével. Egyik legnagyobb „vétke" talán az, hogy a Bergisch Gladbach-i Magyar Egyesület elnökeként részt vett, s ha jól tudom föl is szólalt a magyar .nagykövetséggel közötsen ren­dezett március 15-i ünnepségen. — Vagy ezren gyűltünk össze Kölnben, ott volt az ünnepség, eb­ből több mint 150 volt Bergisch Glad­­bach-i, akiket mind személyesen is­merek! — magyarázza házigazdám, és a vád ellenére, amit pedig baráti kéz vethetett papírra, hallhatóan­­láthatóan igen büszke a városabeli magyarok tömeges megjelenésére. És — noha szerénynek ismertem meg — valósággal dicsekszik azzal is, hogy a Bergisch Gladbach-i Magyar Egyesület, összefogva a Kölni Né­met—Magyar Egyetemi és Értelmi­ségi Körrel, közösen hív meg Ma­gyarországról előadókat. — Legutóbb László Gyula pro­fesszor beszélt Kölnben a kettős hon­foglalásról — meséli —. Azon is vol­tunk vagy hatvanan, innen talán hu­­szon-huszonöten mentünk. Kitűnő előadás volt, pedig sokan állva hall­gattuk végig, olyan kis teremben tar­tották . .. Kis ideig hallgat, töpreng, azután megkérdezi: — Hát árulás ez? A kérdésére egyébként nem vár választ. A kérdés szónoki volt. En­nek ellenére elmondtam a vélemé­nyemet. Hogy szerintem az emigrá­ciót nem lehet elárulni. Mert az emigrációban benne vannak a nyila­sok, meg azok is, akik előlük mene­FOTO: GARAMI LASZLt kültek el. Benne van dr. Meleghy Gyula, meg talán az is, aki házigaz dám édesapját megölte. De ezek csak a határesetek. És hányféle ok miatt emigrált, hányféle meggyőződésű em­ber lehet e két szélsőség között?! És hányféle magyar élhet itt, Ber­gisch Gladbachban? Becslések szerint vagy 250 család telepedett le itt; öre­gek és fiatalok, értelmiségiek és mun­kások, városiak és falusiak. Egye­dül Meleghy Gyula gyárában 62 ma­gyar dolgozik, egy részük Jugoszlá­viából való vendégmunkás. De még e hatvankettő közt is akad diplomás mérnök és hat elemit végzett; poli­tikai emigráns és olyan, aki kaland­vágyból vette a vándorbotot a ke­zébe. És házigazdám, akit az emig­ráció elárulásával vádol valaki, nem­csak azért tett sokat — a hazai kap­csolatok felvételével és ápolásával —, hogy a kinn élő magyarok folyama­tosan hozzájussanak kultúránk kin­cseihez, hanem azért is, hogy megél­hetésre leljenek. Eltérhet ugyanis a véleményünk a magántulajdonról, a tőkéről, a po­litikáról és sok másról is, abban azonban bizonyára megegyezhetünk, hogy napjainkban, amikor egymást érik az NSZK-ban a munkanélküli tüntetések (én egy hét alatt háromba ütköztem), és amikor elsősorban a bevándoroltak munkahelye és mun­kalehetősége válik bizonytalanná, akkor nagyon-nagyon sokat ér egy Meleghy-típusú pártfogó. Ezért terjednek róla különböző le­gendák, amelyek azonban többnyire színigazak. Hogyan szerzett házastár­sat egy süketnéma munkásnak a gyárban ... Hogyan verbuválta, együtt ősz Dénessel, azóta elhunyt festő­művész barátjával, a Magyar Egye­sület alapító tagjait. . . Hogyan segí­tette munkához honfitársait, amikor nála már nem akadt több hely, a Sanders-papírgyárban, a Bastei Ki­adónál, a Krüger-féle teacsomagoló üzemben, orvosokat a kórházakban, mérnököket a tervezőirodákban. Az egyik sofőrt, aki idehaza torna­tanár volt, odalátogatásom előtt há­rom héttel vette föl. Hernádinak hív­ják. Tőle hallottam: — Tudja, itt luxus a munka. Ha ez van, a többi már jön magától! — és dicsérte a „doktor urat” (alkal­mazottjai, távolabbi ismerősei csak így hívják Meleghy Gyulát), aki első látásra, ismeretlenül segített rajta, miután előző munkahelyéről kipen­­derí tették. A legékesebb dicséretet azonban feleségétől, a született .némettől. Christina asszonyból hallottam: — Hallja? Még mindig, ennyi év után is, tisztán, akcentus nélkül be­szél magyarul! ami 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom