Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-09-21 / 19-20. szám
VARAK, KASTÉLYOK, KOLOSTOROK A szimpozionok haszna az Igaznak csak a komolyságát hiszem el” — írja, különbséget téve az avantgarde-ban utazó epigonok gátlástalansága és Duchamp, Ernst valóban forradalmi szelleme, szemlélete között. Ezt figyelembe véve kell olvasnunk önvallomását, a legszebbek egyikét, amit magyar művész leírt: . . kergetöznek a színek szemtől a szívig, és szívtől az emlékek, színek közé menekülő oldódásig. Az oldástól a formán keresztül a feloldozásig, a képig. Számomra mindig a kép jelenti a szorongások alóli feloldozást, azt a félelem nélküli pillanatot, amit a megnyugvás lehánt a félelemről. . .” Ötven év termése A kiállítás a harmincas évek második felének terméséből megmaradt művekkel kezdődik — Bálint ugyanis elpusztította kezdő éveinek munkáit —, abból az időszakból, amelyről a progresszív magyar művészetkritika nagy öregje, Szélpál Árpád így írt 1938-ban: „Bálint Endre fiatal tehetség. Rokonszenvesen bátor és ha még kiforratlan is, oroszlánkörmeit már most megmutatja. Képei franciás szelleműek és ez a szellem jó színérzékkel és sok fiatalos ötlettel párosul. Kísérletezik, néha még túllő a célon, de ezek a .kilengései’ is rokonszenvesek, mert a tehetség és a komoly művészi szándék félreismerhetetlen jeleit hordozzák magukon. Ez a fiatal tehetség megérdemli a legnagyobb figyelmet, különösen ma, amikor egyre kevesebben lesznek a bátor, új utakon járó fiatalok, és a legtöbb fiatal művész belekeveredik valamelyik már iskolává fakult modorba.” Hosszú ideig tartó mellőzöttség, önkéntes és kényszerű belső emigráció, személyes hányattatások és történelmi tragédiák érlelték egyénivé és hasonlíthatatlanná művészetét, túl a negyvenedik évén, több évi párizsi tartózkodása során. Ami játék, kísérlet, kaland volt sokáig, most és itt az élet egyetlen esélye lett, mintha csoda történt volna vele, egyszerre rátalált a maga formakincsére, közlendőjére. Felszakadtak a mélyből saját emlékei, s azok a történelmi emlékezetben őrzött drámák, melyek Bartók és Vajda művészetét emelték a mindenütt és mindenkor érvényes rangjára. Megjelennek képein a fővároshoz közeli kisváros, Szentendre látványai. A szentendrei motívumok Bálint mesevilágának alapformái, amelyek képesek szóra bírni azonban azt is, ami nem fér el a mesében: a történelmit. A XX. század iszonyatos kolektív kataklizmáit, a modern ember lelkének iszonyú szélsőségeit, s a kísértő árnyékok legfélelmesebbjét, a szorongást, a hit elvesztését. Ám az ellenkezőjét is, az élet és művészet örökkévalóságának tudatát, a megszentelt jelenlétét a hétköznapiban. (Nem véletlen, hogy korunk művészetében talán a legszebb Biblia-illusztrációkat Bálint készítette.) Egyszerre kap színt és formát képein a sóvárgás és a megtalált igazság, a fájdalom és a szeretet. A kiállítás egyik szenzációját a nagyszámú látogatónak fotomontázsai jelentették. „Kendős parasztasszonyokat csonkítok meg: arcukat kivágom és ráragasztom egy asztal lapjára, kivágom az asztal két lábát és keresztet alakítok azokból, majd kivágom a Megváltót és egy csónak kereszt alakú fenékpallójára feszítem fel és átélem állandó szenvedését, ami sajátommá lett...” — írja montázsairól a kiállítás katalógusában. Ezek éppúgy, mint festményei, monotypiái, objektjei látomások az ember drámájáról, időszerűek és időtlenek, egyéniek és közösségiek, magyarok és nemzetköziek egyszerre. SÍK CSABA 1. Hozz reá víg esztendőt 2. Szentendre nyolcadik temploma 3. Hosszú lábú asztal 4. Fehér éjszaka 5. Montázs , REPRODUKCIÓ: CORVINA ARCHÍVUM — Űristen! Hát már a szobrászok és a keramikusok is! Hát már ők is ülésezgetésre, értekezletesdire pazarolják az idejüket?! — gondoltam, amikor hírét vettem, hogy megnyílt Siklóson a kerámia, Villány mellett pedig a szobrász szimpozion. De amikor a helyszínre értem, be kellett látnom, hogy nagyot tévedtem. Ügy igaz, ahogyan a Havasi János adta tájékoztató írja: „a művészek a maguk szimpozionjain nem elsősorban szavakkal, hanem alkotói munkamódszerükkel és alkotásaikkal érvelnek.” Dr. Havasi János egyébként a Baranyai Alkotótelepek igazgatója. A központ: Siklós, ezen belül az egykori ferences rendház, amelynek restaurálását 1978-ban kezdte meg és 1983-ban fejezte be az Országos Műemléki Felügyelőség. Kívülről — legalábbis egyelőre — nem sokat mutat a műemlék épület. Nem sok látszik belőle, hiszen a kolostor és mellette a templom része volt a várterületnek, s ezt a hat hektárnyi városrészt falak óvták s takarják részben ma is az érdeklődő turisták szeme elől. De ami látszik, az sem érvényesülhet az állványerdő miatt, amely a ferences templomot veszi körül, ugyanis annak a rendbehozatala még korántsem fejeződött be. Belülről azonban minden lépés újabb és újabb meglepetést hoz: a kerengő méltóságteljes folyosói, a hangulatos — szabadtéri szoborkiállításra és koncertezésre egyaránt alkalmas — belső udvar, a boltíves kiállító termek, az egyszerű, éppen ezért szép bútorokkal otthonossá varázsolt vendégszobák a tető alatt, aztán a műhelytermek hosszú sora vagy akár a falikarok, világítótestek, amelyek modernek ugyan, mégis beleilleszkednek a barokk környezetbe. Ragyogóan dolgoztak a műemlékesek! Az egykori kolostort ugyanis nem egyszerűen restaurálniuk kellett, azaz visszaállítani eredeti állapotába, hanem úgy átalakítani, hogy helyiségeinek egy része szállásként, más része műhelyként, harmadik része kisüzemként, negyedik kiállítási teremként, ötödik étkezőként, klubként, társalgóként, hatodik irodaként szolgálja a benne élőket. Az egykori kolostorban ma művészek élnek. Keramikusok. Ök a Siklósi Nemzetközi Kerámia Szimpózium első részvevői. Igaz, az alkotóház már tavaly megnyílt, akkor azonban csak hazai művészeknek adott otthont. — Nem akartunk kockáztatni — mondja az igazgató. — Nem lett volna kellemes a külföldiek előtt „leégni”. Idén azonban túlsúlyban vannak már a külföldiek. Ők kilencen, illetve tizenegyen (egy japán házaspár ugyanis két kisfiát is magával hozta) összesen hét országból jöttek. Akad köztük a japánokon kívül grúz, norvég, román, svéd, s van itt képviselője mindkét német államnak is. Hasonlóképp nemzetközi művésztársaság verődik össze évente a közeli Villány mellett is, a Szársomlyó-hegyen. Ott rendezik meg ugyanis esztendőnként a Villányi Szobrász Szimpoziont. (Azt már csak a Baranyai Alkotótelepek létrehozója és fenntartója, a Baranya megyei Tanács s ennek művelődésügyi osztálya tudná megmondani, hogy miért szimpozion a villányi és miért szimpózium a siklósi.) Ennek, a május 15-től október 15-ig tartó alkotótábornak már jelentős múltja van: 1970 óta gyűlnek itt össze a művészek, s faragják a szabad ég alatt monumentális alkotásaikat, amelyek aztán remek kiállítóhelyen, egy valamikori kőbánya félköríves „katlanában” kerülnek közönségük elé. A szabadtéri szoborparknak nincs kapuja. A kiállítás — vagy száz szobor — egész esztendőn át, télen-nyáron, éjjel-nappal mindig megtekinthető. Szünnap sincs. És nemcsak a szobrok tekinthetők meg, hanem majd fél éven át bárki megfigyelheti azt is, hogyan születnek a szobrok. Hiszen a művészek itt a szabad terepen dolgoznak hatalmas kőtömbjeiken. És talán ebben tér el leginkább a szobrász szimpozion a Baranyai Alkotótelepek másik két részlegétől. Az innen tíz kilométerre levő Siklóson a keramikusok alkotásai csak akkor kerülnek nyilvánosság elé, ha 47
