Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-09-21 / 19-20. szám

A szimpozionok haszna COteljesen elkészültek. A sikondai irodalmi al­kotóházban született művek pedig még ké­sőbb lesznek csak közkincsekké, hiszen az írók, költők és az olvasók között a nyom­dák „közvetítenek”. Kezdetben nem valami kellemes, ha a szobrászt — a szó szoros értelmében — verí­­tékes munkája közepette kíváncsi szemek bámulják, de ahogy látom, Colin Foster meg­szokta már az érdeklődőket. S ahogyan a lon­doni fiatal művészt, úgy az Aradról érkezett Ser ban Dumitrut sem zavarja, hogy egy autóbusznyi néző figyeli, miként tárgyal, egyezkedik Dohoczky József fel, a művészte­lep alkalmazottjával, aki az előkészítésben, a nagyolásban segít a vendégeknek. Ügy is írhattam volna: a meghívott vendé­geknek. Mert ide, Siklósra is vendégként érkeznek a művészek. Szállást, teljes ellátást, nyersanyagot, munkaeszközöket, gépeket, műhelyt, energiát, ezenfelül ösztöndíjat kap­nak a szimpózium, illetve szimpozion teljes idejére a résztvevők. Cserébe a szobrászok itthagyják elkészült alkotásukat, a keramiku­sok pedig műveik egy részét. így lesz idén vagy jövőre a szabadtéri szoborpark kiállítási darabja „A hajó”, amelyet Colin Foster éppen most farag ki egy hat köbméteres zöldmár­vány tömbből, de amelynek tervét már odaha­za elkészítette, sőt be is küldte a vázlatot a clevelandi 7. nemzetközi rajzbiennáléra. Es mit ad a sors? Éppen ebédelünk (a szobrászo­kat nem messze munka- és kiállítóhelyüktől, a szőlőhegyen, egy hangulatos villában he­lyezték el), amikor beállít a postás, s hozza a levelet, amelyben az angol művészt értesí­tik : „A hajó” vázlatával elnyerte a bienná­­lén a „Minor Prize”-t, azaz kerek ötszáz fon­tot. Faggatom: miért jött ilyen messze hazá­jától, műhelyétől, hogy „A hajó”-t megfa­ragja. — Mert szeretek közösségben, más művé­szek közösségében dolgozni — mondja, de rögtön el is neveti magát, mert az idén úgy alakult, talán a rossz időjárás miatt is, hogy ő volt az első és jó ideig egyetlen ven­dége a villányi szobrász szimpozionnak. No, de végre megjött a román fiú, és minden nap várható a lengyel, a holland, a japán, a szov­jet és a magyar művész is, s így már valóban szimpozionnak lesz nevezhető az alkotótelep. A kolostorba — az idevalók csak így ne­vezik a siklósi alkotóházat — is csak olyanok jönnek, akik nem befelé fordult, magukba húzódó emberek. Ahogyan dr. Havasi János mondja: — Nálunk összebarátkozik még a tűz és a víz is. Példaként két művészt említ. Az egyik: az NDK-ból való nagy darab fiatalember, aki csak németül tud; a másik: egy japán pro­fesszornő, túl az ötvenen (igaz, negyvennek sem látszik), aki csak angolul és franciául beszél az anyanyelvén kívül, ök ketten érkez­tek elsőnek a siklósi kerámia szimpóziumra, s mivel néhány napig egymásra voltak szo­rulva, egyszerűen elválaszthatatlanokká let­tek. — A jó Isten se tudja, hogyan értekeznek, milyen nyelven, de tény, hogy kitűnően meg­értik egymást. És másokat is. Kialakult valamiféle keve­réknyelv, ahogyan itt mondják: szimpózium­­nyelvjárás, angolból, franciából, németből, magyarból összegyúrva. Nyelvtana, persze. 48

Next

/
Oldalképek
Tartalom