Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-08-22 / 17-18. szám
Amit Zalaegerszegen látunk, az korántsem — még Erzsébet-kori mércével sem — olyan borzalmas. Hullanak persze a szereplők, annak rendje-módja szerint, de nincs ebben semmi öncélú nézőriogatás; minden akció logikus, áttekinthető rendbe illeszkedik. A hatalmas Brachiano herceg és a szépséges Vittoria Corombona mindenkit eltesznek az útból, hogy egymáséi lehessenek (tudniillik mindketten házasok már), mire a legyilkoltak rokonai őket öletik meg. S ahogyan az már lenni szokott, a különbnél különb leleményekkel végrehajtott „tisztogatások” során rendre ott vesznek a kerítők, a szolgák és a bérgyilkosok is. Egyszóval, ez egy elszántan realista darab, amelyben minden szereplőnek és tettnek megvan a maga fontos motivációja. Gondoljuk csak meg, hogy amikor esténként leülünk a tévé híradásához, fél óra leforgása alatt mennyivel töményebb rémdrámákat kapunk. A reneszánsz teátrum mundit messze meghaladó fertelmességeket; — anélkül, hogy a mozgatórugókat is megismerhetnénk. Töredékes háttérinformációink voltaképp minden terrorcselekedetet meghagynak az action gratuite csakugyan rémdrámai közegében. Ezzel szemben Websternél napnál világosabbak a dolgok: megbízóknak és megbízottaknak egyként arcuk van, és nyíltan fröcsögnek a konkrét érdekeik által vezérelt szenvedélytől. A rendező Ruszt József ízléséből, egész eleddig kidolgozott eszköztárából következett, hogy semmiképpen sem fogja felhasználni a kínálkozó naturális látványlehetőségeket. Amennyire csak lehetett, jelzésszerűen koreografálta az öldökléseket, felismerve, hogy ami itt igazán fontos, az a figurák természetrajza. Egytől egyik mániákusok, egyszenvedélyű retorikusok, vagy gyakorlatias karrieristák. Van azonban egy közös vonásuk: a gátlástalanság. S ez a tökéletes immoralitás olyan nyers, elemi erővel munkál mindannyiukban, hogy az már valóban dermesztő, — szinte emberfeletti. Olyan kavalkádot tár elénk Ruszt, amelyben egyetlen srófra pörög mindenki; a személyes indulatok, vágyak és érdekek előtt már nincs semmiféle gát, és ebben a túlfűtött, ugyanakkor mégis szenvtelen egymás-elveszejtésben kétségkívül van valami ördögien ironikus. Az irónia, mégpedig legkeserűbb fajtájából, nem hiányzik a Várszínház Moliére-jéből sem. önfeledt családi tortazabálással kezdődik, és feszengő, kényszeredett állófogadással zárul a Tartuffe előadása. Szinetár Miklós Moliére komédiáját igen határozottan egy megregulázás történeteként fogja fel, amelyben végül nem is csupán Tartuffe és Orgon „kerülnek a helyükre”, hanem mind a többiek is. A darab elején még a bigott Pérnelle asszony szigora és a betolakodó Tartuffe zsarnokoskodása ellen lázongó hebrencs família lassan megtanulja, hogy mindaz, ami velük megesett, korántsem esetleges, véletlenszerű, netán a magasabb hatalmaktól független epizód. Tartuffe ellen még lehetett háborogni, neki még lehetett csapdát állítani, és le is lehet leplezni. De az uralkodói jóindulat előtt, amely Tartuffe-öt is kézben tartja, nincs apelláta, ott meg kell hajolni. Méghozzá lenyelve, hogy maga Tartuffe büntetlen marad; tudomásul véve, hogy egy tálcáról emeljük a poharainkat, jó képet vágva ahhoz, hogy ezentúl egyazon társaságban forgunk majd. Kállai Ferenc tétova, aggodalmas, egyszerűen öltözött Orgonja idegenként jelenik meg a saját házában. Nyilvánvaló, neki olyan tájolási pontra van szüksége az életben, amelyik magán hordozza az úgynevezett eredeti szellem jegyeit, ugyanakkor megvan a hivatalos ideológiából táplálkozó fedezete. És Bubik István tájnyelvvel ízesített, pattogtatott {-hangzókkal beszélő, egyszerre oly „természetközeli” és a hitben mégis átszellemült Tartuffe-jétől pontosan ezt kapja meg. Ez a kemény-Sörös Sándor és Gálffi László Shakespeare II. Richárdjában, melyet a Vígszínház mutatott be r-nmA. u mrcTirv nfrr.A __ MTI kötésű fiatalember, aki a cirádás szalonban elfogulatlanul teríti ki fehér abroszkáját, hogy bicskájával jóízűt fröstököljön —, ez melengeti Orgon zavart szívét. Ez a fennkölt lelkű „naturbursch”, aki annyira más, mint a piperkőc Damis, vagy a locsogó Cléante. Hiszen Bubik Tartuffe-jére csak rá kell nézni: ő aztán valóban szilárdan áll a lábán, mondhatni a talajba gyökerezve. A rendezői beállítás több hálás játékötletnél: azért valóban találó, mert ráadásul csakhamar kiderül, hogy Tartuffe „népisége” csupán álca. Kimunkált trükk, egyenesen az Orgonok ízléséhez szabva; — amint az ifjú belemelegszik Elvira udvarlásába, zekéjével együtt zamatos nyelvi eredetigazolását is leveti. Majd a többiek előtt ismét visszavedlik „népiesekbe”; könnyedén, mintha egy zsonglőrmutatványt hajtana végre. Piacérzékeny karrierista; álszentben is olyan speciális kivitelűt szállít, amilyenre éppen kereslet mutatkozik. Még mindig a klasszikusoknál — pontosabban, az úgynevezett „félklasszikusoknál” — maradva: Kaposvárott Ascher Tamás rendezésében vitték színre Csehov Cseresnyéskertjét. A kaposvári színpadképnek jellegzetes hangulata van; kopott, kietlen, klasszicizáló hodály, amely még a kerti jelenetekben is alig változik — csak még jobban kiürül. Eltűnnek a falak, mögöttünk sima, fehér horizont. Csakugyan árverés előtti, fakó kedélytelenség lengi be ezt az elhanyagolt, lerobbant birtokot. Jelentős Cseresnyéskertelőadás épp egy évtizede született nálunk — Horvai István Csehov-trilógiájának befejező darabjaként a Vígszínházban —; amely annak idején szinte szélsőségesnek tűnt a hazai Csehov-tradíciókhoz képest. Már az is karcos, rideg világot teremtett a meghitten atmoszférikus, lebegő Cseresnyéskert-előadásokhoz képest, és abban a produkcióban is minden kétséget kizáróan maga a világ omlott össze, amikor Lopahin emberei nekiálltak kivágni mindannyiunk cseresnyéskertjét. Ügy l| 11 1 1(1 H 1 * DC> John Webster: A fehér ördög című „rémdrámáját" Zalaegerszegen láthattuk FOTO: ILOVSZKY BÉLA — MTI-n i
