Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-08-22 / 17-18. szám
Volt egy évad... Senki sem elégedett Magyarországon az elmúlt színiévaddal: a közönség és a kritikusok egyaránt keveslik az igazán emlékezetes élményeket. Ennek ellenére, a hazai játékszínen ebben a szezonban is találhattunk vagy tucatnyi érdemleges bemutatót; találunk köztük eredeti szellemű klasszikus interpretációkat, modern külföldi szerzők darabjait, s magyar remekmű újabb premierjét is. Kíséreljük meg tehát áttekinteni az elmúlt évad budapesti és vidéki repertoárján a valamely szempontból jellegzetesnek, sajátosnak tekinthető előadásokat. Kezdjük a klasszikusokkal. Ritkán játszott Shakespeare-tragédiát kínált a Vígszínház. Illik feltételeznünk, hogy az előadás szereposztása mindig kulcsot ad a dráma rendezői felfogásához. A vígszínházi II. Richárd címszerepében Gálffi Lászlóval találkozunk, aki jellegzetesen kamaszos, hirtelennőtt alkatával feltűnően fiatalabb, éretlenebb az udvarban, mint főúri alattvalói, ellenlábasai. Így már az első percekben nyomatékot kap a szereplők nemzedéki viszonyrendszere. Igaz, Shakespeare is utal a szövegben Richárd ifjú voltára, de arra már nem, hogy az őt körülvevő udvaronc-bizalmasok, Bushy, Bagót és Green nemkülönben „kölykök” a Lordok élemedettebb gyülekezetében. Hogy tehát itt egy pelyhesállú király, és hasonszőrű csapata bizakodott el a politikai játéktéren, abból a rendező, Marton László saját elképzelésére kell következtetnünk. Richárd meggondolatlanul, szeszélyesen, a főurakból könynyelműen gúnyt űzve — vagyis játsszva a tűzzel — provokálja a sorsot. Elképzelhetetlennek tartja ugyanis, hogy a legitimitást, az Istentől rendelt hierarchiában elfoglalt helyét bármi veszélyeztetné, bárki megkérdőjelezhetné. Ez a Richárd gőgösen, vakon bízik a hatalmi piramis kikezdhetetlenségében, amíg csak rá nem kell döbbennie, hogy nincsenek örök, változhatatlan szituációk. És trónfosztva, immár a halál előtt, legalább lélekben felnő a ranghoz, amelyet nem tudott megtartani. Különösen fontosnak tetszik, hogy a hebrencs, magakellető, pózaiba szerelmesedett tacskó-Richárd és cimborái a korban és tapasztalatban egyaránt sokkal idősebb Bolingbroke-párttal kerülnek szembe. Ez az előadás erősen hangsúlyozza — például a vén John of Gaunt házában játszódó jelenetben —, hogy a királyt és ifjú híveit a generációs rátartiság, az öregek gárdája elleni heveny ellenszenv vezeti. Sokkal inkább a „végre eljött a mi időnk” nyegle agresszivitása mintsem a Lancaster-vagyon megszerzésének vágya. Minden eszközzel demonstrálni akarják, hogy a „felnőttek” józan, száraz jellegtelen racionalizmusa után stílusváltást hoznak a hatalomban. Marton előadása nem sajnál tatja a bukó királyt, nem menti, és nem ítélkezik felette. Csupán láttatja a sorsában munkáló törvényszerűséget. A vígszínházi II. Richárd lefokozza tehát a shakespeare-i tragikumot, amennyiben nem a személyiség drámai-lélektani fejlődésének folyamatára figyel, hanem meglehetősen szenvtelenül azon igyekszik, hogy megmutassa azt a társadalmi helyzetet, amelyben csak a vétkes felelőtlenségének meg az érzéketlen erőszakrendnek jutott szerep. S a tragédia voltaképp az alternatíva hiánya. Az Erzsébet-kori angol drámaírás Shakespeare mellett mindig is háttérbe szoruló, jóllehet igen eredeti tehetségű reprezentánsát, John Wehstert, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház egy rémdráma szerzőjeként hirdette. Ámde csakugyan horrornak nevezhető-e A fehér ördög? Igaz, világirodalom-történetében Szerb Antal is ebbe a csoportba sorolja — akkor viszont nem volna érdektelen tisztázni: mitől rémes egy dráma? A benne előforduló gyilkosságok számától, a halálnemek változatosságától, a kegyetlenségek halmozásától? Ezen az alapon maga Shakespeare a műfaj felülmúlhatatlan mestere, ám a Macbethet, de még a Titus Andronicust sem szokás rémdrámának nevezni. És Webstert sem tarthatjuk egyszerűen hatásvadász horror-kellékesnek — épp A fehér ördög és az Amalfi hercegnője alapján számítja az angol kritika is a majdnem-Shakespeare-ek közé. BUDAPEST, ZALAEGERSZEG, KAPOSVÁR, MISKOLC, PÉCS, GYŐR Kulka János és Oláh Zsuzsa Joyce: A számkivetettek című drámájában, Pécsett FOTÓ: KALMANDY FERENC — MTI Forgách András: A játékos című színművét a Katona József Színház mutatta be. Képünkön: Bán János és Básti Juli FOTO: FÖLDI IMRE — MTI
