Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-08-22 / 17-18. szám
— Hát a Ferencsik. Kis taknyos voltam, kezemben a szegedi bőrönddel. Székely Mihálytól Simándy Józsefen, Mátyás Márián át Fodor Jánosig szinte mindenki Kossuth-díjas volt abban az előadásban. Próba után hazamentem édesanyámhoz: „Egy kis húslevest szeretnék”. Kitálalt, de annyira ugrált a gyomrom az izgalomtól, hogy nem tudtam megenni, sose mondtam meg neki, hogy titokban ki kellett öntenem kedvenc levesemet... Az esti előadáson eleinte azt se tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány; egyébként a Fidelió-ban tényleg fiúruhában vagyok ... Abban a pillanatban, amikor Rocco atya Fidelio vállára teszi a kezét, vagyis Székely Mihály az enyémre, hihetetlen nyugalom szállt meg. Mikor aztán megszólalt mellettem, mint egy orgona, gyönyörű „szurokfekete” hangján: éreztem, hogy nem lehet baj. Egy vékonyabb kollegina nadrágját adták rám és a II. felvonás végén, mikor nekikészülünk a sírásásnak, egyszer csak reccs! — a nadrág végigszakadt. Nem tudtam, hogy hátul meddig ér a kabátkám. „Úristen, ha én most megfordulok ...” — gondoltam. Hátrafelé, meg oldalról próbáltam lépkedni, miközben egy csákányt, majd pedig egy kenyeret kellett odaadnom Székely Mihálynak. Aztán megmutattam neki, hogy mi történt, nehogy még valamit kérjen. ő nevetőgörcsöt kapott, rettenetesen nevetős volt. Bebújt a sírgödörbe és ott kacagott. Azt kellett volna énekelnie: „Sietve kell a gödröt ásni, a Kormányzó mindjárt lejő!” — ő azonban a nevetéstől képtelen volt énekelni, így aztán kénytelen voltam a duettben elbeszélgetni magammal, szorgalmasan mondtam az ő szövegei helyett, hogy „én dolgozom, meg fogja látni, megfeszítem az erőm...” :stb. Az előadás végén feljön Ferencsik János: — Mihály, kérlek, nem láttad a beintésemet? — Láttam, de leginkább a Moldován nadrágján a repedést láttam, meg a halványrózsaszín bugyit... 1. Egy kolozsvári Bánk bán-előadás. Tiborc: Fogéi László, Bánk: Szilágyi Ferenc, Melinda: Moldován Stefánia (1979) FOTO: KACSUK GYÖRGY 2. Szénkor Jenő karmesterrel (USA) egy Fidelio-premieren (1963) FOTO: KELETI ÉVA 3. Carlo Bergonzival a Trubadúrban FOTO: MEZEY BÉLA 4. Matteo Managuerra és Giuseppe Patané társaságában (1979) FOTO: MOLDOVAN DOMOKOS 5. Gianfranco Cecchelével A végzet hatalmá-ban (1972) FOTO: DOMONKOS SANDOK 3. — Két Trubadur-előadást kellett énekelnem, a világhírű vendégművésszel, Carlo Bergonzival. Az első remekül lement, a második előtt kitört rajtam a nátha. Betelefonálok a színházba: „Bandíkám! — Dárday András volt a titkárunk —, baj van, ha Bergonzi észreveszi, hogy milyen náthás vagyok, nem vállalja velem az előadást!” „Tudod mit? Ne mondd meg neki! Különben is ragaszkodik hozzád!” Ennyi púdert még soha nem kentem fel, mert az orrom olyan vörös volt, mint egy paprikajancsié, púderfelhő vett körül. Pár nap múlva telefonál a titkárunk: „Stefi! holnap be kell ugranod!” „De Bandi, még nem jöttem teljesen rendbe!” Mire ő: „Erről jut eszembe: képzeld, úgy megfertőzted a Bergonzit, hogy le kellett mondjon négy koncertet. Miami Beach-ben. Ha nem csinálod meg a holnapi előadást, megmondom neki, hogy miattad veszített huszonnégyezer dollárt...” A beugrást vállaltam ... 4. Egyik kiváló Trubadur-előadásunkat Giuseppe Patané vezényelte —, aki hál’ istennek, gyakran dirigál nálunk —; Matteo Managuerra, a neves spanyol baritonista volt Luna gróf. A IV. felvonásban van egy nagy szerelmi duettünk, ahol át kell öleljen. Managuerra meglepődve látta, hogy folyton menekülök előle, sehogyse értette, hogy miért, eleinte azt hihette, hogy a rendezés ilyen logikátlan; egyszer aztán megelégelte a dolgot és jó erősen magához szorított. Azt hittem, soha többé nem tudok megmozdulni. Ugyanis a ruhám egy nagy „zihi”-tűvel — biztosító tűvel — volt összetűzve hátul a köpenyem alatt és már a jelenet elején éreztem, hogy ez a tű szétnyílt. Most — az ölelésnél — végképp beleállt a hátam közepébe, az egyik csigolyám tájékán. Ügy éreztem magam, mint egy gombostűre tűzött pók vagy pillangó ... Szörnyű rémült arcot vághattam, mert Managuerra végképp letett arról, hogy magához öleljen. 5. Lukács Miklós igazgatása idején csak magyarul énekelhettünk. Jöhetett akármilyen világnagyság, a vendég olaszul énekelt, mi meg magyarul. A végzet hatalmában Leonórát énekeltem, Gianfranco Cecchele volt a partnerem. Első találkozás a próbán. Énekelem a szerelmi kettősben, hogy: „Te drága, te drága, Alvaro, le drága!” Cecchele azonnal leáll és dühösen kifakadt: — Jo non sono drago! Olaszul ugyanis a drago azt jelenti: sárkány ... Attól kezdve jó haverok lettünk, bemutatta a családját is, hat aranyos gyereke van. Cecchele kiváló színész. Általában az a művész tud igazán tragikus lenni, akinek jó humora is van. Cecchele ilyen; csupa báj, játékosság, igazi clown. Később küldött egy dedikált fényképet: „II tuo drago!” — „A te sárkányod!” És a fotóról egy szemüveges sárkány néz rám . .. Lejegyezte: BALÁZS ÁDAM 37
