Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-08-22 / 17-18. szám
— Csodálatos gyermekkorom volt. Erdélyben születtem, Sajóudvarhelyen, egy nagy kertes házban. Ott éltünk hétéves koromig. Édesanyám székely asszony volt, édesapám örmény származású. Apai őseimet eredetileg Angelus-nak hívták. A Moldován nevet ükapám vette fel, amikor egy éhínség idején — több mezőségi társával — Moldovába szekerezett kukoricáért. Vagyis hajdanában dicsőségnek számított e név, mert azt jelentette: viselője Moldová-ban járt a mezőségi éhínség enyhítésére. 1944-ben jöttünk át Magyarországra öcsémmel, Moldován Domokossal, aki később filmrendező lett. Amikor a Zeneakadémián „második előkészítős” voltam, megnyertem — a negyedikesek előtt — egy énekversenyt. A díjkiosztásnál Kodály Zoltán, a zsűri elnöke, megjegyezte: — Szolnok-Dobokában ezt a dalt nem ezzel a díszítéssel éneklik. — Tanár úr honnan tudja, hogy oda való vagyok? — kérdeztem csodálkozva. — A zárt e betűiről — felelte. — Emlékszem, gyerekkori rokonlátogatásaim során gyakran láttam a nevét Kolozsvárott, az operai plakátokon. Hogyan jött létre az első ottani vendégszereplése? — Teljesen véletlenül! 1957-ben meglátogattam a nagyanyámat és a nagybátyámat, akiket Budapestre költözésünk óta nem láttam. A kolozsvári állomáson éppen egy hivatalos magyar delegációt vártak, amely azonban nem azzal a vonattal érkezett. Engem viszont azonnal megismert a fogadóküldöttség egyik tagja, egy bukaresti miniszterhelyettes, aki régebben látott a Szegedi Operában. „Ah, Stefánia!” — borult a nyakamba és már vittek is a tanácsházára, a bankettre, a várt küldöttség helyett. Szegény nagybátyám hiába keresett az állomáson. Mondták, hogy nyugodtan látogassam meg a rokonaimat Sajóudvarhelyen és mire visszajövök Kolozsvárra, megszerveznek nekem egy vendégfellépést. Ezt én nem vettem egészen komolyan, de mikor néhány nap múlva visszajöttem, már öles plakátok hirdették: Stefánia Moldován — Trubadúrul. Így énekeltem először a kolozsvári Román Operában, majd rendszeresen — szinte évente — a Magyar Operában is. Egyik ilyen vendégszereplésem alkalmával, a Sétatéren megfogja a karomat egy férfi: ,,— Kedves Stefánia! Ugye maga tegnap járt a Házsongárdi temetőben és piros kalap volt a fején?” „Igen — felelem —, de kérem, mutatkozzon be!” „— Én már olyan öreg ember vagyok — mondja —, hogy megengedhetem magamnak, hogy csinos nőket leszólítsak ... Gróza Péter vagyok.” így ismerkedtem meg Petru Grozával, a kiváló román miniszterelnökkel. — 1953-tól a Szegedi Nemzeti Színház tagja volt. Hogyan került a budapesti Operaházhoz? — Beugrással. Egyik este az Álarcosbál-t énekelem. Megjelenik oldalt, a színpadon Vaszy Viktor —, aznap nem ő vezényelt — és súgva megkérdi: „Holnap, Pesten, a Fidélió-t, vállalja?” Rémülten lehajtom a fejem, hogy gondolkozzam egy kicsit. Közben megy a szerelmi duett, partnerem. Meggyesi Pali éppen azt énekli: „— Ügy éltet, mint a napsugár, mely lombot nyit faágon!” Fölnézek, Viktor sehol. A szünetben rohanok az igazgatói irodába, ott sincs. Kérdem a portán: „Hol az igazgató úr?!” „Hazament.” Felhívom: „Viktor! Nem várta meg a válaszomat!” „Dehogynem, maga intett a fejével, hogy igen. A reggeli gyorssal utazhat.” Alig tudtam aludni az izgalomtól, no meg hogy le ne késsem a vonatot. Mit gondol, ki várt az Operaház portáján? Székely Mihály! Azt mondja: — Jó, hogy megjöttél, mert harminckét lépcsőn kell lemenni, gyerünk próbálni! — És a művész úr lesz a Rocco? — Igen, ha megengeded. — És tessék mondani, ki dirigál? — A János! — Melyik János? MOLDOVÁN STEFÁNIA MESÉL Az újjávarázsolt Operaház páholyából nézem-hallgatom Moldován Stefániát, aki negyedszázados operaházi tagságának jubileuma alkalmából ismét Melindaként lép a közönség elé. Az alkalom ünnepélyességét fokozza, hogy ezt a Bánk bán-előadást Gyula városa „vette meg”— a nézőtéren szinte kizárólag gyulaiak ülnek — a város nagy szülötte, Erkel Ferenc születésének 175. évfordulóján. Nem sokkal ezután a televízióban is láthattuk Moldován Stefániát; a Vigadóból közvetített egyenes adásban a Tisza-parti áriát énekelte. Akárcsak néhány nappal később Kölnben, a Magyarok Világszövetsége művészdelegációjának tagjaként. Igaza van a Muzsika című folyóirat zenekritikusának: Moldován Stefánia számára Melinda nem az operairodalom egyik alakja, hanem anyanyelvi megnyilatkozás. Amit az erős és gyöngéd hitvesi, anyai érzelmekről el tud mondani ezzel a szereppel, az egyedülálló helyet biztosít neki a Melindát alakító művészek sorában. 1. — Hogyan kezdődött? — kérdem. — A gyermekkor a legtöbb ember, a legtöbb művész életében meghatározó jelentőségű ... Ot képöt történet 36
