Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-27 / 15-16. szám
Beszélgetés dr. Randé Jenővel A hidat szélesíteni lehet — Hány interjút adott eddig? — Egyet. Amikor a tévé politikai adásainak főszerkesztője lettem, megkeresett az egyik lap riportere. Ügy látszik azonban, nem mondtam elég érdekeseket, mert nem közölték az anyagot. Sok interjút csináltam viszont. Ezek általában megjelentek. — összeszámolta-e valaha, hogy hány interjút készített? — Nem. A Magyar Távirati Iroda egyik szilveszteri házi kiadványában volt viszont egy vicc, hogy alig van a világon olyan híres ember, akivel ne csináltam volna interjút. Ez persze túlzás. — Újságírónak, vagy diploma- t Iának tartja magát? — Az én pályám meglehetősen egysíkú, különböző beosztásokban dolgoztam, de csak két helyen. Az egyik a Magyar Rádió és Televízió, a másik pedig a Külügyminisztérium, ahol majdnem ugyanolyan hosszú időt töltöttem, mint az első munkában. Azt hiszem, hogy mind a kettőnek, újságírónak és diplomatának is megmaradtam, noha ma egyik sem vagyok. Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindazt, amit újságíróként és diplomataként tanultam, igyekszem felhasználni az új munkakörben. — Hány könyve jelent meg? — Azt hiszem, nyolc. Most is van egy kéziratom, de egyhamar nem akarom megjelentetni. Nem tudok meglenni írás nélkül. Egyébként nem regényeket írok, hanem riportköteteket. — Többször járt az Egyesült Államokban tudósítóként. Ennek is van kézzelfogható „emléke” . . . — Igen, négyszer voltam ott, 1957 és 1960 között. Erről írtam azután a „New Yorkból jelentem” című könyvet. Ha jól tudom, a második világháború után ez volt Magyarországon az első riportkönyv Amerikáról. — Az első diplomáciai állomáshely Kairó; ott volt nagykövet. Élnek ott egyáltalán magyarok? — Nagyon kevesen. Volt például egy híres versenylóidomár ... Emlékezetes élmény azért akadt. Egy ízben, karácsony és újév között a családommal a Nílusra mentünk hajókirándulásra. Tizenkét utas volt a hajón, és heten beszéltünk magyarul. Mi öten és még egy házaspár. A férfi évekkel Korábban hagyta el Magyarországot. A felesége nem volt magyar, de a kedvéért megtanulta a nyelvet. Asszuántól Luxorig hosszú volt az út — összeismerkedtünk. Luxorban vártuk a vonatot, amit arrafelé csak magari-Két számmal korábban adtuk hírül hogy dr. Randé Jenőt a Magyarok Világszövetsége Elnöksége főtitkárrá választotta. Az első hivatali hónap után nem. azért kerestük meg a főtitkárt, hogy terveiről kérdezzük. Célunk az volt, hogy az akkor tizenegynéhány rövid sorba tömörített életrajzot meghaladjuk, felvillantva a pálya máig ható tanulságait. Kérdezőnek és kérdezettnek különös volt ezúttal a dolga. Randé Jenő a találkozás elején az ősi pesti mondást idézte: most a hóhért akasztják? nak neveznek, mert a Ganz szállította. A pályaudvaron a magyar származású úr odajött, hogy beszélni szeretne velem. Mellémguggolt a váróteremben és mesélni kezdte, hogy miért hagyta el Magyarországot. Többször megpróbáltam véget vetni a történetnek, de ő csak erősítgette: szeretné, ha tudnám, miért ment el. Nem hiszem, hogy ebből messzemenő következtetést szabad levonni. Ám úgy gondolom, a Magyarországot elhagyottak többsége meg akarja magyarázni, miért ment el. Nekünk pedig tudomásul kell venni, hogy megvolt az okuk, akár elfogadjuk azt, akár nem. — Becs volt a következő állomás. Itt már nyilván sokszor került kapcsolatba magyarokkal. — A hét esztendő során valóban nagyon sokszor találkoztam ott élő magyarokkal. Ausztria különleges hely: az egyetlen nyugateurópai ország, ahol olyan magyar népcsoport van, amely őshonos, nem emigráció. Ausztriában nyolc egyesülettel volt kapcsolatom, gyakran találkoztam Ausztrián átutazó magyarokkal is. Kinttartózkodásom idején alakult meg az „őshonos” magyarokat képviselő népcsoporttanács is. Mindez, azt hiszem, jó „előiskola” volt. Kintről nézve sok dolog másként fest, mint itthonról. Bécsben például bált rendeznek az egyesületek, s ezen részt vesznek a városi tanács képviselői. Esemény? Nemcsak az. Mi ott jól éreztük, hogy ez nagy eredmény is. — Ezekre az évekre esett a Magyarországgal kapcsolatot tartó ausztriai egyesületek csúcsszervének megalakulása. — Korábban is volt egy csúcsszervezet, a velünk kapcsolatot nem tartó egyesületek szövetsége. Persze rögtön hozzáteszem, hogy nekünk a kapcsolatot nem szabad csak az egyesületekre korlátozni. —■/. A csúcsszerv ugyanakkor valami fontos változást is kifejezett. Hogyan jellemezné ezt? — Az elmúlt évek során nagyot változott a világ — bár igaz, ezt a változást nehéz egyértelműen minősíteni —, nagyot változott Magyarország és nagyot változott az emigráció is. Ma sokkal többen tartják a kapcsolatot az óhazával, mint régen, de akadnak olyanok, akik ma is szembenállnak. Mi a kaput nem zárjuk be. Vannak, akik nem hajlandók együttműködni velünk, noha sok célkitűzésük gyakorlatilag ugyanaz. A politikai célok mások, de a kultúra megtartása közös érdek. Ezt szembetűnően fejezi ki a kulturális tevékenységet folytató egyesületeket képviselő csúcsszerv megalakulása. — Vagyis a párbeszédnek a különbségek mellett is széles és szilárd alapja lehet. — Mi a kettős kötődést hirdetjük. A külföldön élő magyarok legyenek a befogadó ország hűséges állampolgárai, de kötődjenek az óhazához is. Nem követelünk, nem kívánunk, nem igénylünk semmiféle azonosulást. Az anyanyelv megőrzése és a magyarságtudat megtartása azonban olyan feladat, amelynek megvalósításához széles körű összefogásra van szükség. Ezt egy állam önmagában nem tudja megoldani. Nemcsak Magyarország nem tudja, nálunk gazdagabb országok sem tudják, olyanok sem, amelyeknek a szórványszigetein világnyelvet beszélnek. — Kinek a szerepét emelné akkor ki a nyelvmegőrzés terén? — A magam részéről nyomatékosan szólnék a szülő felelősségéről, hiszen ha csak az iskolára bíznak mindent, könnyen csalódhatnak. Hadd említsek egy élményt, más előjelűt. Egyik amerikai utam előtt egy kolléga megkért, keressem fel kinn élő nagybátyját. Elegáns, választékos modorú öregúr fogadott, csodálatosan beszélt magyarul. Kiderült, hatévesen került Amerikába. Hogy lehet ez? Uram, mondta, én naponta olvasok Mikszáthot, Jókait és Mórát. Vagyis elsősorban az akaraton múlik minden és csak másodsorban a körülményeken. Néhány nyelven olvasok, így hát saját tapasztalatom alapján is mondhatom, hogy olyan irodalom mint a magyar, párját ritkítja. De csak az tudja igazán élvezni, aki tud magyarul. — Ebből ugyanakkor már munkafeladat is megfogalmazható ... — A Magyarok Világszövetségének természetesen elsőrendű feladata, hogy erősítse a kötődést. Tudott, hogy ezen a téren hasznos kezdeményezések vannak. Gondolok itt elsőként az Anyanyelvi Konferenciára, amely nemsokára ötödször ül össze. Ebben a mozgalomban nagyon sok ember vesz részt tevékenyen. Egy sor kérdésben nem értenek egyet, de van közöttük egy gentlemen’s agreement, amit Sinor Dénes az első konferencia után így fogalmazott meg: ne azt keressük, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt. — S azóta valóban tanúi lehettünk annak, hogy ez az összeköttetés létrejött, a kinn élő magyarság és az óhaza között híd épült ki... — Igen, a híd megvan. Szélesíteni azonban lehet és kell is. Egyébként a hídon szerintem két út van. Az egyiken gyalog lehet menni, a másikon a legmodernebb közlekedési eszközökkel. Mi általában az utóbbiakat kedveljük. — S hogyan vélekednek a hídépítésről a befogadó országokban? — Egy ideje változóban van az asszimiláció kérdésének megközelítése. Az olvasztótégely-elmélet helyébe az etnikai sokféleség megőrzése lépett. Nemrég járt nálam például az ausztrál idegenforgalmi miniszter. Elmondta, egyetértenek azzal, hogy az ott élő magyarok megtartják kultúrájukat, ezzel sokszínűbbé teszik az országot. Jó lenne, ha ez a felfogás általános gyakorlattá válna. HALÁSZ GYÖRGY 4
