Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-06 / 14. szám
A Budapestet övező települések jelentősége akkor kezdett kibontakozni, amikor Budapesté; a három középnagyságú, de immár egybeépült városrész. Pest, Buda, Öbuda egyesítése után, a főváros iparosodásával, építészeti fejlődésével, népességének hirtelen megnövekedésével — azaz a múlt század második felében. A két világháború között a főváros egymilliós lélekszámú világváros lett. Korszerű gyárak épültek, világvárosira duzzadt a közlekedés, tömegeket foglalkoztatott a vendéglátó- és szórakoztatóipar. Ekkor rajzolódott ki a budapesti munkáskerületeknek szinte a legutóbbi évekig változatlanul maradt arculata. De aki munkához jutott a fővárosban, az nem bizonyos, hogy lakást is tudott szerezni. A lakbérek magasak voltak, a telekárak — legalábbis a város belterületén és zöldövezetében — egy munkás számára megfizethetetlenek. így a budapesti üzemekbe özönlő, jórészt szakképzetlen népesség a fővárost övező falvakban, kisvárosokban telepedett le. tek, áruházak, szórakozóhelyek nyíltak, vasúti és autóbuszmegállók épültek, a kommunális ellátottság csaknem olyan fejlett, mint a fővárosé. Más részük óriásivá, már-már kórosan gigászivá növekedett falu, apró telkekkel, kezdetleges, szoba-konyhás házakkal, földes utakkal, rossz közlekedéssel, minimális csatornázással, vízvezetékkel. Természetesen a fejlettebb településeknek is van elmaradott fertályuk, ott azonban van esély a szegényebb negyedek mihamarabbi fejlesztésére; azokra a húsz-harmincezres nagyközségekre azonban, amelyeknek nincs törzslakossága, központja, gyökere, múltja — nehéz jövő vár. Például Gyál nemcsak rendezetlenségével rí ki az övezet falvai közül, hanem azzal is, hogy gyakoribb itt a lumpen-életmód; magas az itt élők által elkövetett erőszakos, garázda és vagyon elleni bűncselekmények száma. Az agglomerációs gyűrű népessége az 1980. évi népszámláláskor négyszázezer fő volt; csaknem százezren éltek a négy városban, a többiek községekben. Az előző népszámlálás, vagyis 1970 óta húsz százalékkal nőtt a lakosság, sokkal dinamikusabban, mint az országos átlag. A növekedés még mindig a bevándorlási többletből adódik, bár itt nagyobb a súlya a természetes szaporodásnak is, mint Budapesten. Az idén tavasszal vitatta meg az országgyűlés hazánk hosszú távú település- és területfejlesztési terveit. Ebben kiemelkedő helyett kapott a budapesti agglomeráció. Többek között azért is, mert a Budapestről kitelepített üzemek nem kis része éppen ide, a gyűrűbe tette át székhelyét. Ez javította az itt élők foglalkoztatási és jövedelmi viszonyait, hozzájárult Budapest háttériparának erősödéséhez, a szolgáltatások színvonalának emelkedéséhez, és elszívta a fölösleges munkaerő egy részét a városhatáron belül működő vállalatoktól, enyhítve ezáltal a közlekedési és ellátási gondokat. Az övezetben tíz év alatt harmincezer lakás épült, túlnyomórészt magánerőből; a lakásállomány mintegy 25 százalékkal gyarapodott. Az állami lakásépítés kizárólag a Budapest-környék városaira és egy-két kiemelt nagyközségére összpontosult, tegyük mindjárt hozzá, egyoldalúan, hiszen szükség volna tanácsi lakásokra a kisebb, rendezetlenebb falvakban is. Örvendetes viszont, hogy a gyűrűben épült lakások alapterülete 30 százalékkal meghaladja a fővárosi lakásokét, jelentősen csökkent az egyszobás vagy szoba-konyhás családi házak, házrészek száma. Az otthonok többségéhez kert is tartozik, amely — többletmunkával ugyan — de hozzájárul a tulajdonosok életszínvonalának emelkedéséhez. Zöldséget, gyümölcsöt termesztenek benne, részint saját használatra, részint eladásra; s nem kevés az a ház, ahol az iparban vagy a szolgáltatásban dolgozó gazda — felesége, családja segítségévei — baromfit, disznót, tehenet tart. Vannak területek, ahol a főváros környezetében élők meglehetősen súlyos hátrányokat szenvednek a budapestiekhez képest. 1950-ben a főváros egy közigazgatási rendelettel magához szippantotta a vele már csaknem egybenőtt peremvárosokat — a többi közt Űjpestet, Kispestet, Csepelt és Albertfalvát —, s kialakultak Nagy-Budapest mai határai. Az iparban szinte parttalan volt a munkaerő-kínálat; ismét megindult a vándorlás a főváros felé, amely azonban nem tudott elegendő számban lakást, otthont is nyújtani. 1960-ban megszigorították a Budapestre költözés feltételeit; csak az kaphatott állandó letelepedési engedélyt a városhatáron belül, aki igazolta, hogy már öt esztendeje — ideiglenes bejelentővel — itt lakik, avagy itt dolgozik. Mit tehetett az, aki Békésből Szabolcsból, Zalából családostul fölkerekedvén, a fővárosban retett volna jobban fizetett kát kapni? A drága pesti albérlet helyett a közeli Vecsésen, Kistarcsán, Pécelen, Dunakeszin, Törökbálinton igyekezett előbb olcsó hónapos szobához jutni, majd telket szerezni, házat építeni. Testet fárasztó, lelket nyomasztó időszak volt ez tíz- és tízezrek számára: egy nemzedék kálváriája. Amely azonban nem keresztrefeszítéssel végződött, hanem csöndes diadallal; évek. évtizedek küzdelme után helyet talált, gyökeret vert Budapest közelében éz a parasztból munkássá vált generáció. Keserves, de kikerülhetetlen átmenet volt ez — egy agrárország iparosodásának egyik jele. így született r^eg a Budapesthez sok szállal kapcsolódó településgyűrű, az úgynevezett agglomeráció, amelyhez ma negyvenhárom település — azaz négy város (Dunakeszi, Érd, Százhalombatta, Szentendre) és harminckilenc község — tartozik. Község? Nem a szó hagyományos értelmében. Egy részük városias külsőt öltött, a régi központ mellett emeletes házak sorakoznak, új üzleGYŰRŰ BUDAPEST KÖRÜL l, 1 14
