Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-07-06 / 14. szám

1. Apostol János a vasárnapi istentiszteleten

2. Fiatalok és idősebbek az istentisztelet után. A kép baloldalán Paolo Erdélyi, a tiszteletesjelölt

3. A hitközség imatermében: balról Scherer Armin és felesége, jobbról Nebel Lajos és a hitközség egyik alkalmazottja

A SZERZŐ FELVÉTELEI

hogy magyar nyelven tartsuk az összejöveteleinket ... Ezt már nem lehetett hivatalosan megkerülni, hiszen akkoriban még az utcán, nyilvános helyen sem volt tanácsos más nyelven megszólalni, mint portugálul. Azonnal összeesküvést szimatoltak. Emlékszem, egyszer a vonaton magyarul beszélgettem az egyik ismerősömmel. Detektívek jöttek oda hozzánk: maguk milyen nyelven beszélnek? Az ismerősöm, ravasz székely góbé, azonnal rávágta: ez a pap misszionárius, s megtanulta a guarani indiánok nyelvét, én meg a kísérője vagyok, s guaraniul beszélgettünk. Csak néztek, s ezzel le is zárult az ügy.

A nagyterembe értünk, ahol az istentiszteleteket tartják. A padsorokban több száz hívő fér el, hátul a karzaton orgona áll.

Apostol János folytatta a történetet.

— A tiltás ellenére itt, ebben a teremben; csak azért is magyarul tartottuk az istentiszteleteket. Egy hívőnk ügyelt az elülső, egy pedig a hátsó bejáratnál, hogy idegen ne keveredhessen közénk. Egyszer azonban majdnem baj történt. Egy detektív valahogy bejutott, s az istentisztelet után megkérdezte: tiszteletes úr, milyen nyelven folyt le a mise, mert egy szót sem értett belőle? Rögtön gondoltam, hogy katolikus, de óvatosan visszakérdeztem: jár maga templomba? Igen, felelte. S ott érti, amit mondanak? Nem, mert latinul beszélnek. Hát akkor hogy értené a miénket, ez is latinul van.

A nagyteremből az alagsorba kalauzolt Apostol János. Itt szintén egy nagyméretű terem található, amelynek egyik végét színpad foglalja el. A fal mellett körben vitrinek sorakoztak, az egyik sarokban pingpongasztal állt.

— Itt tartjuk a gyerekek foglalkozásait,

például a vasárnapi iskolát. Brazíliában ugyanis nincs állami református hitoktatás, így az adott vallási közösség feladata ez is, ami nálunk a vasárnapi iskola keretében történik.

S talán, mert a pingpongasztalt az illendőnél tovább nézhettem, hozzátette:

— Egyházunk nem csak vallási, hanem kulturális munkát is végez, sőt a fiataloknak szórakozási, sportolási lehetőségeket is biztosít. Ez természetes egy idegen környezetben élő közösség számára.

— Milyen kulturális rendezvényeket tartanak?

— Minden hónapban legalább egy alkalommal van kulturális program. A hónap első vasárnapjának délutánján tartjuk a kolónia kötetlen összejövetelét. Azután megünnepeljük a nagyobb irodalmi évfordulókat.

A jelentősebb nemzeti ünnepek megtartásában bizonyos munkamegosztás érvényesül a Säo Pauló-i kolónián belül. Mi rendezzük a március 15-i ünnepséget, a bencések a Szent István-napot

— Hogyan működik ma ez a református közösség?

— Munkánk jórészt szórvány misszióvá alakult. Gyülekezetünk Säo Paulóban a legerősebb, itt több helyen is tartunk istentiszteletet, mert igen nagy ez a város. Vidéken és más városokban havonta egyszer kerül sor istentiszteletre, ilyenkor két-háromszáz kilométeres körzetből is érkeznek oda magyarok.

Híveink számában is mutatkozik bizonyos generációs hullámzás. Az ötvenhatosok nagy hulláma után jött egy kisebb apály. De a gyerekeik megszületésével, növekedésével ismét megszaporodtak a híveink. S most éppen többen vagyunk, mert növekednek az unokák.

Vasárnap délelőtt valóban megtelt a nagyterem idősebbekkel, fiatalabbakkal. Az istentisztelet után a gyerekek levonultak az alagsorba, a kerti lugasban a felnőttek üldögéltek, a fiatalok a kert másik végében csoportosultak. Apostol János körbejárt, beszélgetett mindenkivel, majd meghívott egy feketére (cafézinhóra, ahogy itt mondják) a lelkészi lakásba. Egy fiatalembert is hozott magával.

— ö Paulo, az új tiszteletesj elöltünk — mutatta be. — Az apját Erdélyi Istvánnak, az anyját Gáspár Ilonának hívják, de ő már itt született, harmadik generációs magyar. Csak keveset beszél magyarul, igaz, egyre jobban, de még van tanulnivalója.

Paulo néhány magyar mondat után áttért a portugálra, Apostol János tolmácsolt közöttünk.

— Miért választotta a lelkészi hivatást? — kérdeztem.

— Csak az elmúlt években alakult ki bennem az elképzelés, ha segíteni akarok az embereken, javítani a világon, akkor itt így tudnék a leginkább. S elkezdtem a teológiát. Nappal dolgozom, este tanulok.

Apostol János hozzátette:

— Mi úgy tervezzük, hogy ha itt végez, hazautazik Magyarországra és ott is elvégzi az ottani teológiát. Egyúttal megtanul jól magyarul, és megismeri ősei hazáját is.

Tudjuk, hogy közösségünk számára létkérdés a lelkészi utánpótlás megoldása, hiszen jómagam már nyolcvan felett járok. Reméljük, az utánpótlás a jövőben sem okoz gondot, s közösségünk még sokáig megmarad magyarnak.

„Nálunk tíz év múlva is

magyar szóval fogadják majd"

A magyar izraelita hitközség a Rua Augustán, a Säo Pauló-i Váci utcában található meg. A szerény, egyemeletes épület meghúzódik a csillogó kirakatú üzletházak sorában. Találkozónk az egyik hitközségi tag, Schiffer Sándor közvetítésével jött létre a hitközség vezetőivel — Nebel Lajos rabbival és Scherer Armin gazdasági vezetővel.

Néhány perces beszélgetés után már sokkal közvetlenebb hangulatban jártuk végig a hitközség épületét. Közben Nebel Lajost kérdezgettem.

— Mikor és hogyan alapították a hitközséget?

— Amikor 1927-ben kijöttem, működött itt több templom — felelte —, de az egyik magyar ide járt, a másik oda. Aztán 1930-ban többen összeültünk, és én akkor azt mondtam, amit a lengyelek tudnak, azt mi is tudjuk. S hamarosan kibéreltünk egy kis házat, az lett a mi első otthonunk. Eleinte nagyon szegények voltunk: a kegyszereket az akkori Magyarországról kaptuk.

Scherer Ármin szólt közbe:

— Sok magyar azóta se ide jár, hanem a németekhez.

— Igaz — bólintott Nebel Lajos. — Viszont hozzánk meg más területekről érkezettek járnak, így például sok romániai magyar.

Az imaterembe érve a férfiak és a nők részét elválasztó függöny mellett mentünk előre. Nebel Lajos egy könyvet vett elő.

— Ezt 1979-ben kaptuk dr. Gosztonyi Jánostól, a Magyarok Világszövetsége azóta elhunyt főtitkárától, amikor itt járt nálunk.

Az épülettel való ismerkedést befejezve egy kisebb szobában ültünk le, amelynek falain a hitközség egykori vezetőinek képei sorakoztak.

— Miből tartja fenn magát a hitközség?

— Elsősorban az adományokból — felelte Scherer Ármin s Nebel Lajos hozzáfűzte. — Azt valljuk, hogy a gazdagoknak kell megköszönni a szegényeknek, hogy alkalmat adtak a jótéteményre.

— Mennyi a hívők száma?

— Egy-egy nagyobb összejövetelen 5—600- an beszélünk magyarul, mert itt nálunk minden magyar nyelven folyik. Még ötven év után is magyarul vezetjük minden könyvünket.

— Hozzátenném — vette át a szót Scherer Ármin —, hogy talán a mi gyerekeink beszélnek a kolóniában a legszebben magyarul. Pedig a hosszú ittlétünk alatt sok tagunk szemlélete megváltozott: régebben magyar zsidóknak vallották magukat, ma, ötven év után, magyarul beszélő zsidóknak. Ennek ellenére a gyerekeik tökéletesen beszélnek magyarul.

— Hogyan zajlik a hitközség élete?

Nebel Lajos válaszolt rá:

— Egy mondatban összefoglalva: imádkozunk, segítünk és temetünk.

Scherer Ármin még hozzátette:

— Egy hitközség élete a hölgyeken is múlik, ők a közösség éltetői, szervezői és összetartói. Minden két hétben összejövünk, időnként bazárt tartunk stb. De az emberek rendszeresen összejárnak kisebb csoportokban is.

— Nebel úr, ön — egyik alapítója, első rabbija ennek a hitközségnek. Gondoltak-e az utánpótlásra, hogy ez a hitközség még sokáig magyar maradhasson?

— Ügy érezzük — felelte —, hogy sem ezzel, sem fiatal híveink számával nincs gondunk. Hitközségünk tagja például Friedlander Béla, aki 1957-ben jött el Magyarországról, ott végezte el a rabbiképzőt. Ha ön néhány év múlva idelátogat, akkor is magyar szóval fogadják majd.

POKORNY ISTVÁN

(Folytatjuk)

13