Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-06-22 / 13. szám
Kis Budapest Sao Paulában alatt 3—500 főt foglalkozta to gyárak tulajdonosai lettek, milliomosok. Ennek a korosztálynak a képviselőit megtalálhatjuk még a Sáo Pauló-i Március 15. Egyesületben. Az ilyen karrier legismertebb példája Szabó Józsefé, aki lakatosból lett gyártulajdonos, és sokszoros milliomos, aki talán a leggazdagabb magyar ma Brazíliában. Hasonló gazdasági sikert ért el az otthonról érkező nincstelen zsellérek egy része is, akik ugyanilyen hamar össze tudtak szedni több száz holdas birtokot, „fazendát”, ahogy itt nevezik. Gyönyörű nevű, tiszta magyar lakosságú falvak jöttek létre: Árpádfalva, Mátyáskirályfalva, Szentistvánfalva, Rákóczifalva. Sajnos, már nincsenek meg, a lakossága, új földeket vásárolva, szétrajzott az országban. A harmincas évek fénykort jelentettek a kolóniánk történetében: elsorolni is hosszú lenne, hány magyar iskolában tanulhattak a gyerekek, hányféle egyesületet alapítottak a felnőttek. Nem is lenne érdemes számba venni őket, mert ezek legtöbbje már régen megszűnt. S ami a legbosszantóbb, az ok, amiért véget ért ez a szép időszak. Nem rajtunk, magyarokon múlt. Kevésbé közismert odahaza az a tény, hogy a második világháborúban Brazília is belépett a hadviselő felek közé, a szövetséges hatalmak oldalán. Az ezt követő nehéz éveket az akkori elnök, Getulio Vargas neve után, Getuliokorszaknak neveztük el. Ekkor a magyar közösség intézményeit úgy tekintették, mint egy ellenséges hadviselő országét, és sorra betiltották őket, vagyonukat pedig elkobozták. Még az iskolákat is bezárták. Sőt, a magyar nyelv használata sem volt ajánlatos, akárcsak a németé, vagy a japáné. Egyházi közösségek Bár a háború után ezeket a szankciókat lassan feloldották, ezeket a Säo Pauló-i magyar kolónia soha sem heverte ki egészen. Az utolsó magyar iskola — ha jól emlékszem — 1951-ben zárta be kapuit. S csak a legjelentősebb egyesületek, például a Brazil —Magyar Segélyegylet, valamint az egyházközösségek maradtak fent. S hogy a kolónia élete az ötvenes évek elején, közepén ismét fellendült, az a vallási közösségeknek köszönhető. Vezetőik, híveik egyre nagyobb részt vállaltak a közös munkában, segítették az egyesületek tevékenységét is. Akkoriban igen aktív szerepet játszottak az itteni magyar közéletben a bencés papok. A Benedek-rendi kolostor alapítója, Szelecz Arnold 1931 márciusában érkezett Brazíliába, akkortájt, amikor a református egyházközösség létrehozója, máig vezetője, Apostol János és az izraelita hitközség egyik alapítója, mai rabbija, Nébel Lajos. Ez a bencés közösség, a Szent Gellért-kolostor, amelynek jelenleg tizennégy magyartagja van, az ötvenes években cserkészcsapatot alapított, hogy az ifjabb generációt megtartsa magyarságában. Majd a megmaradt egyesületek egy része is a katolikus kör vonzásába került, például a Segélyegylet. Alapítottak egy Szabadegyetemet, a Könyves Kálmánt, ahol magyar témájú irodalmi és tudományos előadásokat tartanak itteni és hazulról érkező szakemberek. A bencések nevelte fiatalokból alakult meg tizenhét éve a Pántlika tánccsoport. Csak még egy adat: az általuk létrehozott iskola, a Szent Imre kollégium, ma Brazília leghíresebb és legdrágább tanintézetei közé tartozik. Talán ezért sem találunk diákjai között, csak elvétve, magyart. A magyarságmentő munkához csatlakozott a többi egyházi közösség is. Ma például talán az evangélikusok a legaktívabbak. Náluk működik a másik brazíliai cserkészcsapat, ők adnak otthont az Arany János Műkedvelő Körnek, a Bartók-kórusnak. Fiataljaik az elmúlt években tánccsoportot hoztak létre, a Zrínyi Regősöket. A nyolcvanas évek elején az akkori lelkészük, Reisch György brazíliai magyar újság nem lévén, a Szóval című lapot jelentette meg az egész brazíliai magyarság számára. S ezzel elérkeztünk napjainkig. A legutóbbi nagyobb bevándorlási hullámot az 1956 után érkezettek jelentették. Ma ők alkotják a tevékeny magyarság magját, ők vezetik a legtöbb magyar egyesületet, ők élik a kolóniái életet. Ha a mai életünkről beszélünk, őket kell elsősorban bemutatnunk. Szót érdemel még egy jelenség. Szép számmal találhatók itt nálunk a fiatalok, a már itt született huszonévesek között, akik nemcsak tökéletesen beszélnek magyarul, hanem figyelemmel kísérik, szinte naprakészen ismerik a hazai politikai, kulturális életet. Ez, azt hiszem, igen ritka a világban szerteszét élő magyarság között. Kevés olyan fiatal található, Magyarországhoz sokkal közelebb eső országokban is, akik, ha Esterházy Péterről kérdezik, majd minden művét ismerik, ugyanúgy, mint Moldova Györgyét, Csurka Istvánét. Gk a biztosítékai annak, hogy a magyar kolónia még sokáig „élhet’' itt Säo Paulóban. Magyarok vagyunk A budapesti Városligethez hasonló parkja Säo Paulónak az Ibirapuera. Ennek egyik hatalmas, háromemeletes kiállítási épületében rendezi meg a város vezetősége minden évben az itt élő külföldiek egyesületeinek találkozóját. A magyarok kiállítási részét nem nehéz megtalálni: a régi magyar zászlók, a jellegzetes népviseletek, népművészeti cserepek — s persze a hatalmas Hungría felirat — meszsziről jelzik, itt magyarok is találhatók. A jövő-menő, sörgölődő magyarok egymásnak mutatnak be. Egyik újdonsült ismerősömtől, Nagy Mihály tói, az Arany János Szavalókör vezetőjétől tudom meg, hogy ez alkalommal a magyar közösséget az evangélikusok csoportja képviseli. A szervezésben jelentős részt vállalt a Bálint házaspár. Bálint János, az evangélikusok vezető presbitere, felesége többek között a Bartók-kórus vezetője. — Az éneknek nagyon nagy jelentősége van az olyan magyarok életében — meséli 16
