Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-27 / 9. szám
aszfalton nevelkedtem, még csak rokonom sincs az Alföldön. Az egyetem után — talán kalandvágyból — mégis Kecskemétet választottam, mert akkor alakult ott egy új tervező iroda. Azt az időszakot ma, némi nosztalgiával „a hatvanas évek” jelzővel illetjük. Az új gazdasági mechanizmus a mezőgazdasági megyékben jobban éreztette hatását, az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek lényegesen önállóbbak, vállalkozókedvűek lettek. Sokan ma is azt gondolják, hogy temérdek pénzbe került az, amit Kecskeméten húsz év alatt csináltunk. A Tudomány és Technika Háza megépítésének gondolata már 1961-ben felvetődött,, de az új gazdasági szemlélet lendülete kellett megvalósulásához. Ez tette lehetővé ugyanis, hogy a vállalatok és a szövetkezetek saját fejlesztési alapjukból hozzájárulhassanak a közösségi létesítmények építéséhez. Az akkor uralkodó szemlélettel ellentétben az volt az ideám, hogy nem drága, új városrészeket és egyedi épületeket kell a bulldózerek nyomában felépíteni, hanem meglévő, régi, értékes építményeket megmenteni, korszerűsíteni, mai színvonalon lakhatóvá tenni. Erre a tevékenységre, szemléletre a rehabilitáció a megfelelő kifejezés: új tartalmat adni a régi falaknak. így épült fel a Technika Háza a lebontásra ítélt zsinagógából, mindössze 20 millió forintért. — Mivel győzte meg a város vezetőit arról, hogy nem lebontani, hanem rehabilitálni kell a városképhez tartozó régi épületeket? Megkerestem a vezérigazgatómat, aki maga is új épület felépítésére voksolt és kértem, noha már döntöttek az ügyben, mégis fogadjon. Persze nem mentem készületlenül. A zsinagógából kialakítandó Technika Háza előterveit a saját szakállamra, már évekkel előbb elkészítettem. Sikerült őt meggyőznöm és a megye vezetői előtt viszsza is vonta korábbi javaslatát. Akkor jöttem rá, ha bele akarok szólni az események menetébe, nem várhatom, amíg szólítanak, hanem kész tervekkel kell előállnom. Amikor véglegessé vált, hogy a Kodály Intézet Kecskeméten alakul meg, megkérdezték, mikorra tudnánk letenni egy használható, értékelhető tervjavaslatot az asztalra? „Holnap 10 órára!” — válaszoltam, hiszen a tervek régen a fiókomban voltak. Biztosan egyszerű lett volna előregyártott szerkezetekből új épületet összerakni — hiszen erre szakosodtak a nagy építőipari vállalatok is — azonban az nem lett volna környezetbe illő, megbontotta volna az évszázadok alatt kialakult esztétikai egyensúlyt. A bugaci Pásztormúzeumot például szinte hozzáterveztük a környezetében álló facsoporthoz. A régi épületek átalakítása során egyébként nagyon sokat megtanultam arról, mit jelent a megfelelő, az emberhez méltó belső tér. Aztán ráébredtünk arra, hogy az új épületek is legyenek az adott helyre, környezetre jellemzőek. Nem építészeti divatirányzatokat másoltunk tehát, hanem megkerestük a helynek, nevezetesen az alföldi építésnek a karakterét. Így született meg például a Kerámia Stúdió, ahol a tetőtér beépítésénél a környék parasztházaira jellemző szénaledobó ablak is új értelmet kapott. A Játékház pedig a belső terek kialakításában tartalmaz környezetére jellemző építészeti megoldásokat. Módszerünk az volt, hogy saját költségünkre elkészítettük a műszaki tervjavaslatot, s aztán házaltunk a különböző szervezeteknél, hogy támogatót találjunk. Tapasztalatból tudom, ma még kevés a menedzser-típusú szakember az államigazgatásban, aki hajlandó ilyen ügyeket felvállalni. De persze előfordult, hogy éppen a minisztérium vagy más szervek támogatták az építést, mint például a Játékház esetében is. Az elmúlt húsz év alatt megtanultam, hogy patrónusokat találni kemény politikai csatározásokkal ér fel! Mi akkor akartunk építeni a tanyavilágban, amikor hivatalosan szerep nélkülivé minősítettek településeket, amitől az ott élők kezdték nagyon rosszul érezni magukat. Fontosnak tartom tehát, hogy igazi szándék legyen az igények kielégítésére; ugyanakkor persze valós igényeket kell tudni megfogalmazni és ehhez olyan partnereket keresni, akik nem hivatalnokként, hanem teljes szívvel vállalják és magukénak érzik az ügyet. Ez Kecskeméten jó néhányszor sikerült nekem. — Vajon sikerül-e majd Budapesten is, ahol nemrégiben elvállalta a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet műemléktervezési irodájának vezetését? — Kétségtelenül meg kell tanulnom az itteni játékszabályokat. Feladat azonban itt is van bőséggel. Éppen a hatvanas években, amikor magasra szökött az építkezési láz, akkor szüntettek meg néhány műemlékvédelemmel foglalkozó tervezőirodát. Napjainkra mindössze ez az ötvenhárom fős csoport maradt, ahol még néhány éve is csaknem nyolcvanan dolgozták! Én a történeti szemléletű építészet hirdetője vagyok. Eszerint az ember legfontosabb élő műemléke maga a település. Ha tehát műemlékek megvédéséről beszélek, akkor én településméretben gondolkodom, amelybe az építmények és a történetileg kialakult utak is bennefoglaltatnak. Mindez ellentétben áll a műemlékvédelem mai értelmezésével, amely alatt egyetlen építmény — mintegy múzeumi tárgy —, megóvását értik. Felfogásunk szerint az ötvenes években épült Dunaújváros épp úgy műemlék, mint a budapesti Várnegyed. A régit kell úgy korszerűsíteni, maivá alakítani, hogy a létrejövő új minőség értékesebb legyen, mint akár a régi, vagy egy új — önmagában. Szeretnénk megoldást találni a főváros régi épületeinek felújítására, mert a jelenlegi sortatarozás hallatlanul drága és nem hatékony. Irodánk javaslata a tömbrehabilitáció, amelyet alapos vizsgálatok előztek meg. Hogy elkerüljük a lakótelepek építési hibáit, meg kellett ismernünk, kik élnek és hogyan szeretnének élni az erzsébetvárosi részben. Néhány meghökkentő tapasztalatunk már van: a fővárosra jellemző eklektikán túl a város képéhez a tűzfalak és a kémények látványa is hozzátartozik. De nemcsak látvány. Funkciót is kap a kémény, a fűtésmódok biztonságát szolgálja majd. A lakók javaslatára született az a terv is, hogy a függőfolyosókat, azaz a gangokat a lakásajtók előtt mintegy egy méteres körívvel kiszélesítenénk, amely megoldja az alátámasztás gondját is, és ahová virágokat, székeket lehetne helyezni, amelyek a közösségi élet színterei lehetnének. Már most idős szakmunkások, kisvállalkozások képviselői, gazdasági munkaközösségek jelentkeztek lépcsőház-felújításra, liftek renoválására, kovácsoltvas korlátok és lámpák gyártására. Egy veszprémi gyár ismét régi tetőcserepeket éget, ami azt példázza: ahogyan a szénbányászatot kellett rehabilitálni, ugyanezt kell tenni az építőiparral! Van egy vágyam, talán még korai szóbahozni... Azt szeretném, ha ennek az irodának az elnevezése néhány éven belül megváltozna: Településépítészeti és Műemlékvédelmi Tervezőiroda lenne a neve. Akkor mondhatnám, hogy megint sikerült valami... lintner sAndor 17