Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-06 / 7-8. szám
NÉGY ÉVTIZED A MAGYAR TÖRTÉNELEMBEN Részletek a Magyar Tudományos Akadémia tanácskozásán elhangzott előadásból Értékelhető-e a jelenkor a történelemben? Nem torzít-e túlságosan a kortárs értelmezés? Hány olvasata van az elmúlt négy évtized történelmének? Az értékelés — viszonyítás. És viszonyíthatjuk az elmúlt négy évtized jelenét az azt közvetlenül megelőző múlthoz. Viszonyíthatunk az iparosodás hiányához, az elmaradott, alacsony hozamú mezőgazdasághoz, a munkahiányhoz, a városi szegénységhez és az alacsony iskolázottság villanynélküli falusi világához. Ami ehhez képest megváltozott, az elsöprően radikális, az valóságos ugrás, amely a történelem forradalmas ünnepnapjai közé sorolja az elmúlt 40 évet. De viszonyíthatjuk ezt a világgazdaság ugyanezen időszakában végbement fejlődéséhez is. Az új technikai ipari forradalom szédületes erejű áttöréséhez, a tőkék és a munkaerő kétharmadát-háromnegyedét magához szívó, valóságos szolgáltatási forradalmát előidéző, új infrastrukturális alapokat teremtő szerkezeti átcsoportosuláshoz. Ami a II. világháború utáni korszak világgazdaságában lejátszódott, azzal nehezen, részlegesen, sőt esetenként egyáltalán nem tudtunk lépést tartani. Ebben az összehasonlításban a négy évtized teljesítménye jóval szerényebb. De viszonyíthatunk vágyott célokhoz, ideálokhoz is. A földre húzó szegénységből való kiemelkedés, az ember anyagi felszabadítása, az előrehaladás bázisát megteremtő iparosítás, a lakosság ugrásszerűen megnövekedett, és ennek nyomán új minőségi vonásokat tükröző fogyasztása valóságos történelmi fordulatra utal. De vannak, akik más értékelveket és ideálokat tartanak mércének. Ügy látják, hogy a négy évtized előrehaladása, falusi átalakulása és fogyasztási ugrása pogány áldozati oltárán túl sokat áldoztunk fel. A bekövetkezett változások lényeges elemeit hajlamosak úgy tekinteni, mint az anyagiasság és fogyasztásorientáltság nem kívánt rászabadulását társadalmunkra, amely tradicionális értékekei pusztít. TÖRTÉNETI VISZONYÍTÁS Ha viszont ilyen sok a lehetséges viszonyítási pont, akkor vajon lehetséges-e egyáltalán jelenünk elhelyezése a történelemben? A történelem összetett, egyszerre sokféle szálból szövődő folyamatára helyezett, vagyis történeti viszonyítás alapján lehet csak megkísérelni az objektív értékelést. Magyarország nem tudott az ipari forradalom és a demokratikus társadalmi-politikai átalakulás útjára lépni a XIX. században. A hagyományos agrárszektor növekedése mármár a régi szerkezeti keretek szétfeszítését indította meg, elsősorban a mezőgazdasági termékek feldolgozásából továbbgyűrűző hatások nyomán megindult az iparosodás. Áttörésére azonban nem került sor. Magyarország az Osztrák—Magyar Monarchia keretében, az agráripari szerkezet küszöbéig jutva, modernizálódó agrárország maradt, s ezt a szintet 1945-ig is éppen csak átlépte. Ha ezekben, a XX. század közepéig kísértő folyamatokban gondolkodunk, akkor az elmúlt négy évtized szervesen illeszkedik a megelőző évszázad történelmi sodrásába. Az Berend T. Ivón foto: mti importpótló iparosításra ugyanis már a háborús készülődés idején az alapanyagok és beruházási javak tömeges előállítására való berendezkedés, egyszóval a nehézipar előtérbe kerülése válik jellemzővé. A kontinuitások esetenként még olyan közvetlen formában is jelentkeztek, mint amit az első ötéves terv iparosítási programjának talán legjellegzetesebb projektuma, az eredetileg Mohácsra tervezett Dunai (Sztálin) Vasmű, Magyarország új kohászati bázisa esetében figyelhetünk meg. Ennek telepítésére ugyanis a magyar Minisztertanács, a mohácsi feketeszén és a Krivoj Rog-i szovjet vasérc olcsó dunai szállításának lehetőségére építve, 1943 januárjában (!) hozott először döntést. A közvetlen folytonosságok a gazdaságpolitika és az ösztönző módszerek esetében is sok vonatkozásban fennálltak. Magyarország hagyományosan kétféle piacon külkereskedett: ha lehetett, minél kisebb hányadban a kompetitiv, nyílt világpiacon, s minél nagyobb mértékben a különböző eszközökkel védett, nem devizaelszámolású, klíring alapra helyezett, a világpiaci áraktól eltérő, annál kedvezőbb árkalkulációt biztosító regionális piacon. A magyar gazdaság világpiactól való elkülönítésének eszközrendszerét már kipróbálták, hiszen 1931-től ennek legfőbb mozzanataként kötött devizagazdálkodás érvényesült. Szubvencionálás és árszabályozás, inflációs finanszírozás, sőt 1938-tól állami tervgazdálkodás (ötéves terv bevezetése), kötelező, úgynevezett Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszer a mezőgazdaságban — ezek már mind a gazdaságpolitika eszköztárába tartoztak 1945 előtt is. Alkalmazásuk tehát nem az 50-es évek elejének vívmánya, leleménye volt. Az elmúlt négy évtizedben azonban nemcsak folytatódott az iparosítás, de — és ami minőségi ugrás a 100 éves, addig mindig csak félsikereket felmutató folyamatban — végbe is ment a történelmi fordulat, az iparosítási áttörés. Az addig uralkodó mezőgazdasági szektor helyét átvette az ipar. Ez az átalakulás a hagyományos szerkezetek felforgatásával, a növekedés jelentős felgyorsításával, a felzárkózás Széchenyi óta vágyott-sürgetett tendenciáit bontakoztatta ki. ELŐBBRE JUTOTTUNK A II. világháború óta eltelt évtizedekben több ország különböző utakat járva harcolta ki az iparosítás áttörését. A KGST-országok Magyarországnál általában gyorsabb előretörése mellett Spanyolország vagy Görögország, Tajvan vagy Dél-Korea, s különösen Japán és Finnország hasonlóan vagy még jóval gyorsabban száguldottak. Az iparosítási folyamat történeti mérlegének megvonásánál el kell mondani azt is, hogy ez az erőltetett menetelésünk extenzív útján, az iparosítás importpótló öncélúsága közepette zajlott, a régi gyengeségek leküzdésével együtt új lemaradások kezdődtek. Nem tudtunk lépést tartani a termelékenység és versenyképesség nemzetközileg különösen gyors növekedésével. Nem kanyarodtunk le időben az importpótló fejlesztés útjáról, és ez a korszerűtlen termelést, a gyártmány- és exportszerkezetet konzerválva, nem teszi lehetővé a számunkra kedvezőtlenné vált cserearányok kedvezőre fordítását. Az infrastrukturális ágazatok nemzetközi fejlődéséhez képest egyre jobban leszakadunk. Relatív hátrányunk tehát előretörésünk ellenére is számos területen nőtt. Vajon akkor előbbre jutottunk-e egyáltalán? Vagy csak az iparosodottság magasabb szintjén termelődött újra lemaradásunk, közepes fejlettségünk állapota? Bizonyos értelemben igen. Európán belül változatlan közepes fejlettségünk azonban mennyiségi szempontból tegnap még az átlagtól lényegesen lemaradó, gyenge közepes szint volt, ma az átlagoz simuló közepes színvonal. Amint a puszta mennyiségi egybevetés is alkalmatlan azonban az átalakulás értékeléséhez, úgy önmagában a „tisztán” közgazdasági minőségi mutatókkal sem juthatunk el a folyamatok lényegéhez. Az iparosítási áttörés ugyanis a gazdasági fejlődés korábbi belső fékjét is széttörte: megszűnt a korábban a lakosság negyedét, ötödét sújtó látens munkahiány és a szegénységből eredő és a szegénységet konzerváló alacsony felhalmozóképesség is. Az iparosítást a mezőgazdaság „iparrá válása” kísérte. Az iparszerű mezőgazdasági termelési rendszerek nemcsak a munka jellegét változtatták meg, de ugrásszerűen megnövelték a hozamokat, a termelékenységet, s a 60-as évek közepétől a világ leggyorsabb agrámövekedést elérő országai közé emelték Magyarországot, az egy főre jutó gabona- és hústermelés tekintetében is az elsők közé sorakoztatták fel. Az ötvenes évek alapján bekövetkezett drámai visszaesés és ennek súlyos társadalmi-politikai következményei nyomán 1956— 57 fordulójától vált a politika vezérmotívumává az a felismerés, hogy az iparosításnak az életszínvonal és fogyasztás növekedésével kell együtt járnia. Az elmúlt négy évtizedben, de különösen annak második felében, végül 12
