Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-06 / 7-8. szám
is az egy keresőre jutó reálbér és fogyasztás a történelemben sohasem látott módon háromszorosára ugrott. A REFORMFOLYAMAT A belső piac kiszélesedése, gazdasági rendszerünk sajátos közegében azonban nem teremt valóságos húzóerőt. Több más tényező mellett például a konvertibilitás hiánya a belső és a nemzetközi piacokat élesen szétválasztja. Az elszigetelt belső piacra termelt áruk általában nem értékesíthetők a világpiaci verseny feltételei közepette. A nagyobb fogyasztás tehát végül is nem konjunkturateremtő erő, hanem — némi túlzással — inkább fordítva, a gazdaság legérzékenyebb pontján, a külkereskedelemben kelt feszültségeket és egyensúlyzavarokat, melyeket mindig a fogyasztás korlátozásával kell megszüntetni. A jövőben kulcskérdéssé válik, hogy fogyasztás és növekedés ne — paradox módon — egymás ellen ható tényező legyen gazdaságunkban, s hogy a fogyasztás végre a prosperitás hajtóerejévé váljon. Ez azonban ugyanúgy összefügg a reformfolyamat folytatásával, mint ahogy az eddig felsorakoztatott legfőbb teljesítményeink is elválaszthatatlanok voltak attól. Amennyire sokat lehet és kell is vitatni útkereső megoldásaink egyik vagy másik mellékhatását, vagy akár általános alkalmazhatóságát, annyira fontos hangsúlyozni; lehetőségeink a reformfolyamat függvényei. Ezen a ponton azonban vissza kell térni a XVIII.—XIX. századi modern átalakulás gazdaságon túlmutató elemeihez. Magyarország a társadalmi-politikai fejlődés tekintetében is sajátos, felemás helyzetet foglalt el. Magyarország társadalmi-politikai rendszere is modernizálódott, de az új, importált polgári intézmény- és jogrendszer elerőtlenedett a volt nemesi társadalom továbbélő maradványainak és hagyományos feudális értékelveinek magatartási mintáinak közegében. A parlamentarizmus intézményes keretei a társadalmi-politikai feltételek nyersebb közegében végül egypártrendszerré deformálódtak, ahol az ellenzék csak az uralkodó párt által számára kijelölt keretek között mozoghatott, s csak véletlen, alig előforduló kivételként sérthették meg ezt a játékszabályt. Vajon hol és miben törhette át a megkésett társadalmi-politikai folyamatok kontinuitását az átalakulás szocialista útja Magyarországon? Elementáris igényként tört utat a valóságos, materiális tartalommal megtöltött egyenlőségeszme. Ezt eleinte aligha lehetett volna másként biztosítani, mint a meglevő szerény javak arányosabb újraelosztása révén. Az újraelosztás során nemcsak a kizsákmányolás lehetőségét megalapozó magántulajdon kisajátítására került sor, de ez rendkívüli radikalizmussal valósult meg, s úgyszólván teljesen elsöpörte a kis műhelyeket, boltokat, a kis magántulajdont is. A legnyomorúságosabb helyzetben levő tömegek felemelkedését leginkább elősegítő jövedelmi nivellálás úgyszólván eltörölte az anyagi különbségeket, értelmiségi és munkás, szak- és segédmunkás, sőt még a jól és rosszul dolgozó ember között is. CIVILIZÁLTABB FALU Ez a folyamat leglátványosabban talán a falu mindent elsöprő átalakulásában követhető nyomon. Két valóságos forradalom követte egymást: az első a föld 40 százalékán terpeszkedő nagybirtokot számolta fel, a második eredménye pedig az lett, hogy a szegény és szélsőségesen hierarchizált magyar falu a nehezen, kerülő utak végigjárása után kialakult, egyéni tragédiákkal kísért, de végül megtalált új magyar szövetkezeti modell keretében nemcsak tehetősebbé, de civilizáltabbá is vált. A társadalmi egyenlősítés azonban nem korlátozódott az anyagi javak elosztására, hanem kiterjedt a kultúra demokratizálására is. Ügyszólván jelképesnek is tekinthető, hogy az elmúlt négy évtized első évében jött létre a falusi 4—6 osztályos elemi, a városi „polgári iskola” és az elitképző gimnázium alsó tagozatának hierarchizált rendszerét felváltó 8 osztályos általános iskola. A felnövekvő új generáció több mint 90 százaléka szerzi meg az alapképzést. Ha körülnézünk azonban a világban azt tapasztaljuk, hogy nagy oktatási eredményeink túlnyomó része tulajdonképpen csak a régi lemaradások behozására volt elegendő. Nem tette lehetővé, hogy lépést tartsunk a középfokú oktatás általánossá, illetve a felsőfokú képzés tömegessé válásával, amely az iparosodott országokban ezekben az évtizedekben lejátszódott. A MUNKA SZERINTI ELOSZTÁS A nivellálás az átalakulás első szakaszában gazdaságilag és társadalmilag egyaránt szükséges volt, de részben visszájára is fordult. A munka szerinti elosztás elvének megszegése ugyanis itt kezdődött, hiszen a jó munkát, a kvalifikált munkát, a magas szintű szellemi tevékenységet leértékelve, nemcsak hamis értékrendet teremtett, de a modern gazdaságban világszerte felértékelődő társadalmi tevékenységi szférákat degradált, s ezzel alapvető fejlődési feltételeket veszélyeztet. Az egyenlősítés újratermelte a harcot a javakért. Kiskapuk, mellékösvények nyíltak: az egyenlőség elve előjogok és kivételek formájában szenvedett csorbát. Kedvezményeket, kivételezett elbánást, lakást pénzen, korrupcióval is meg lehet vásárolni. Az elvek tisztázása és a cselekvés egyaránt nélkülözhetetlen. A termékek és szolgáltatások (szociálpolitikai megfontolásokból beépített szubvencióitól megtisztított) piaci árára van szükség, de ennek meg kell felelnie a valódi teljesítmények szerint differenciált, a felkészültség és hozzáértés különbségeit is kifejező béreknek. A bármennyire is ellenőrzött-befolyásolt piaci viszonyok erőteljesebb érvényesítése is hordoz természetesen társadalmilag igazságtalan hatásokat. A munkától független társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére a követelményeknek megfelelő szociálpolitika hivatott, melynek az egyenlősítés helyett valódi esélyegyenlősítésre kell törekednie. A NEMZET Az anyagi és kulturális javak elosztása területén az ellentmondások ellenére is jelentős fejlődés történt, ugyanakkor a politikai intézmények demokratizálása még rendkívül nyersen vázolódott fel. A közvetlen népképviselet nem azonos a zömében a népből származó, új vezető és értelmiségi réteg kialakulásával, ez a kiszélesedő helyi önkormányzat, a demokrácia nagyobb lehetőségeit vázolja fel. Hazai gazdasági reformfolyamataink éppen ennek az útját egyengetik, amikor fokozatosan kialakítják az önigazgatás helyi formáit. A közép- és kelet-európai országokon a nemzetté válás súlyos akadályoztatása, zavara is általánosan megfigyelhető. Jól ismert, hogy e térség úgyszólván minden népe és országa időről időre hódítók uralma alá került és soknemzetiségű birodalmakba tagolódott. Magyarországon a független nemzetállam megteremtésére tett évszázados erőfeszítések — a bukott szabadságharcok és sikeres kompromisszumok együttes hatása révén — legalább részlegesen realizálódtak. Az I. vüágháború után az önálló állaíni kereteket megteremtő megkésett „nemzeti forradalmak” végigsöpörtek a térségen. A régen várt alkalmat a világégés hozta meg, s a megoldásokat a rablóháborút követő rabló béke, a térképet átrajzoló nagyhatalmi érdek formálta. Az önálló állami kereteken belül siettetett nemzeti integráció, a kevert nemzetiségi összetétel gyakran és egyre erősödő mértékben kapcsolódott össze nacionalista lázadással, nemzeti gyűlölködéssel, jobboldali radikalizmussal. A háború és a náci népirtás sokkja után felülkerekedő demokratikus, szocialista erők és törekvések természetes nemzetközisége és toleranciája, az új, tiszta lapot nyitó elszántság összefogó erőit már kezdettől fogva megosztották az újabb retorziók, a népvándorlásméretű kitelepítések. A társadalmi-gazdasági átalakulás szocialista útján, melyhez az adott korban egyedül a Szovjetunió gyakorlata szolgáltatott modellt, a sztálini politika ismert torzulásai eleinte súlyos tehertételt jelentettek. De vajon e nagyon is létező, s gyakran fájdalmat okozó buktatók jelentik-e a nemzetfejlődés központi problémáját napjainkban? Ahogy a XVIII—XIX. századi tőkés átalakulás az addig kicsiny egységekre szabdalt területek integrálását, a nemzeti keretek megszilárdítását követelte, úgy vált — a technika és a termelőerők újabb forradalma, a munkamegosztás további fejlődése következtében — a világgazdaság és világpolitika mindent meghatározó jellemzőjévé már a XIX— XX. század fordulójától a nagyobb, a nemzetkereteket meghaladó integráció igénye, századunk második felében pedig ennek nélkülözhetetlen szükségessége. Aligha beszélhetnénk a modern világgazdasági változásokhoz való igazodásról, ha Magyarország nem lépett volna az integrációs kapcsolatok útjára. Ennek kibontakozása azonban érthetően rendkívüli tehertételekkel jár együtt. A történelemben először kerültek egyetlen szövetségi rendszerbe az évezredes fejlődésük során egymásra utalt, hagyományosan egymásra acsarkodó közép- és kelet-európai országok. E térség országai történelmükben először igyekeztek egymáshoz kapcsolni gazdaságaikat, s megvalósítani azok egyes területeken integrált fejlesztését. E rendszer részeként, a kis országok szerény lehetőségei között erőfeszítéseket teszünk kelet és nyugat feszültségének enyhítésére is. Ezzel függ össze, hogy a magyar gazdaságpolitika 1977 óta tudatosan elutasítja az importpótló elzárkózást, s lassan a keletnyugati kooperációk folyamatai is megindultak. Annyi tehát elmondható, hogy az elmúlt 40 év a nemzetfejlődés és nemzetköziesedő integrációs folyamatok legalábbis nem szembeállítva jelentek meg, s az előrehaladás szerény eredményeit egy egységes új folyamat kibontakozási jeleinek tekinthetjük. BEKEND T. IVAN 13
