Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-03-02 / 5. szám
Nagy gyásza van a közgazdász társadalomnak. 1985. január 20-án, 79 éves korában elhunyt Thomas Balogh, a világhírű magyar származású brit közgazdász, akit kiemelkedő közéleti és közgazdasági tevékenységéért a királynő 1968-ban lorddá ütött. Balogh Tamás 1905-ben született. Középiskolai tanulmányait a Mintagimnáziumban végezte. Érettségi után a budapesti Tudományegyetem Jogi Karára iratkozott be, ahol Navratil Ákos és Varga István tanítványa volt. Itt szerzett államtudományi doktorátust. 1927-ben elnyerte a berlini Collegium Hungaricum ösztöndíját és egy évig a berlini egyetemen tanult tovább. Ennek nyomán tette közzé „A német pénzromlás oknyomozó története” című művét, amely a 23 éves fiatal magyar közgazdász első alkotása volt. 1928-tól két éven át, mint Rockefeller-ösztöndíjas az Egyesült Államokban, a Harvard Egyetemen folytatta tanulmányait és 1935- ben új, feltűnést keltő művel lépett a nyilvánosság elé: „Gazdaságpolitika és közgazdaságtan válságban”. Átmeneti genfi tartózkodás után, ahol a Népszövetség pénzügyi bizottságának volt helyettes titkára, angliai tanulmányút következett. Nem rajta múlt, hogy a szülőhaza elhagyására kényszerült, de elfogadva a felé nyújtott kezet, új hazát lelt Nagy-Britanniában. Azon kevesek közé számíthatta magát, aki élvezhette Keynes bizalmát. Az 1930- as években londoni pénzintézeteknél dolgozott, 1938-ban néhány évre a brit Országos Gazdaságkutató Intézet munkatársa lett. Tudományos munkássága, részben már ezzel párhuzamosan, később kizárólag Oxfordhoz fűzte, ahol 1940 óta a Balliol College előadója, majd „fellow”-ja volt, de már előbb is az oxfordi egyetem Statisztikai Intézetének volt munkatársa. 1960-tól a közgazdaságtan rendkívüli tanára (reader). Több amerikai, indiai, stb. egyetemen működött vendégprofesszorként. Humanista, széles látókörű tudós volt. Előadásaiban, könyveiben határozottan fellépett a konvencióvá merevedett tudományos nézetek ellen. Munkáiban erős történelmi szemlélet uralkodott. Életének jelentős szakasza volt a fejlődő országok problémáival való törődés. Számos országban (Málta, India, Jamaica, Brit Guinea, Mauritius, Algéria) működött tanácsadóként. A fejlődő országokat a világpolitika igen fontos tényezőjének tekintette. Tevékenykedett a FAO-ban, az ENSZ latin-amerikai és afrikai gazdasági bizottságaiban. Ezekkel kapcsolatban rendkívül gazdag tudományos irodalmi tevékenységet fejtett ki. Kiemelésre érdemesek: „Egyenlőtlen partnerek” (1963-ban megjelent kétkötetes gyűjteményes kiadvány) és az 1965-ben közzétett, „Nyomor gazdaságtana”. Balogh Tamás tevékenységének fő színtere mégiscsak Nagy-Britannia volt. Azoknak a szocialista szellemű egyéniségeknek körébe tartozónak tekintette magát, akik a társadalmat fokozatosan kívánják a kapitalizmusból a szocializmusba átvezetni. Nem kötötték le magukat valamely elmélet mellé, de nagy súlyt helyeztek arra, hogy az átalakulási folyamatban megmaradjon az egyéni kezdeményezés szerepe. Felléptek a bürokratikus állam hatalmával szemben és a szakszervezetek, a szövetkezetek és a helyi igazgatás kiépítése révén kívánták teljessé tenni a demokratikus önkormányzatot. Az így gondolkodó személyiségek hozták létre Londonban 1883-ban a fabiánusok társaságát, amelynek Lord Balogh 1969-ben alelnöke, 1970-ben pedig elnöke volt. Ez a társaság jelentős szerepet játszott az Angol Munkáspárt megalakításában. így természetes vonásként adódott Balogh Tamás életében a Munkáspárthoz való tartozás. Még 1973-ban, egyik magyarországi tar-LORD BALOGH tózkodása alkalmából Balatonzamárdiban, családi körben töltött vikenden tettem fel a kérdést, miképpen értelmezik a fabiánusok a kapitalizmusból a szocializmusba való fokozatos átmenetet. Hiszen akkor a Fabian Society már átlépte a 90 éves évfordulót. Aki ismerte Balogh Tamást, az azt is jól tudta, mennyire eleme a vitatkozás, és szellemes, jó társalgó. Ha a hosszúra nyúlt beszélgetésünk lényegét egy mondatban kívánnám összegezni, ez valahogy a következőképpen szólna: „a szocializmus a következő generáció ügye”. A fabiánusok nem kommunisták; nézeteikben vannak érintkezési pontok az utópista szocialistákkal, különösen Proudhon és Owen egyes nézeteivel. Akaratlanul is adódott az a gondolattársítás, olvasván azt a nyilatkozatot, amit Budapesten jártakor 1978-ban a Figyelőnek adott a „társadalmi szerződés” lehetőségeiről, ami békés alapra helyezheti a tőkés osztály és a munkásosztály kapcsolatát. A következőképpen érvelt: tiszta kapitalizmusban, amikor a munkásosztálynak semmi beleszólása nincs a dolgok alakulásába, a szakszervezeteknek az a kötelességük, hogy a bérek emeléséért harcoljanak, amelyet aztán természetesen követ az árak emelése. Ha azonban erről a tiszta kapitalizmusról lemondtunk, ha olyan politikát folytatunk, amellyel a nemzeti jövedelem és a vagyon elosztását megváltoztatjuk, akkor már elvárható, hogy a szakszervezetek is felelősnek érezzék magukat a gazdasági rendszer stabilitásáért. Az általa javasolt „társadalmi szerződés” lényege tehát az volt, hogy a szakszervezetek gazdasági erejüket a munkásosztály politikai súlyának növelésére vessék latba, mondjanak le a bérkövetelésekről és ennek fejében adókedvezményeket, vagyon- és földreformot követeljenek. Ezáltal kell növekvő részvételt biztosítani a munkásosztály számára, mind a jövedelemelosztásban, mind pedig a döntésekben. Mindez homokvárra épült elképzelésnek bizonyult. Nem változtat viszont azon a progresszív szerepen, amit Balogh Tamás a nyugati világ közgazdaságtani gondolkodásának formálásában töltött be. Elméleti munkásságában — bár Keynes követője volt —, sokkal messzebbmenő reformokat sürgetett, mint ami a keynesistákra jellemző. Ezzel kapcsolatban figyelemre méltók: „A munka és infláció” (1970), „Tények és vágyak a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban” (1973), „A kapitalizmus válsága” (1978) és „A konvencionális közgazdaságtan elavultsága” (1982) c. művei. Balogh Tamás kritikusan figyelt ugyan a Szovjetunió gazdaságpolitikájára, de elismerte eredményeit és sürgette az együttműködést. Azt a befolyást, amit különösen az Angol Munkáspárt egykori főtitkárára, Harold Wilsonra gyakorolt, az állam gazdaságszervező funkciója intézményi rendszerének kiépítése érdekében használta fel. Tervezési minisztérium létesítését nem sikerült elérnie, de létrehozták a gazdasági ügyek minisztériumát. Kezdeményezésére alakult meg a tengerentúli fejlesztések minisztériuma is. A Wilson-kormány 1970. évi bukása számára nagy kiábrándulás volt. Átmenetileg visszavonult a politikától. Ekkor ideje nagyobb részét az oxfordi Balliol College-ben tudományos munkával töltötte. Amikor azután újólag munkáspárti kormány alakult, rövid ideig energiaügyi miniszterként tevékenykedett. Fontos szerepet játszott a nemzeti olajipari vállalat megalapításában, ahol átmenetileg az alelnöki tisztséget is betöltötte. A harmincas években hagyta el Magyarországot, de a háború kitöréséig fenntartotta kapcsolatait a magyar közgazdászokkal. 1946-ban mint az UNRRA (az ENSZ háború utáni segélyszervezete) missziójának helyettes feje járt Magyarországon. Tapasztalatait és véleményét „^1 magyar újjáépítés és a jóvátétel” című tanulmányában foglalta össze. Az 1946. évi látogatás után a kapcsolat több mint két évtizedre megszakadt. A hetvenes évek elején a Magyar Tudományos Akadémia meghívására járt újra hazánkban. Előadásokat, konzultációkat tartott és sok közgazdásszal folytatott beható eszmecserét. Ettől kezdve rendszeresebbé vált látogatások hozták vissza a szülőhazájába. Elismeréssel figyelte a gazdasági reformintézkedéseket, a magyar megoldásokat. A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli taggá, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem díszdoktorrá, a Magyar Közgazdasági Társaság tiszteletbeli taggá választotta. Nemcsak résztvevője, de kezdeményezője és szervezője is volt a Magyarok Világszövetsége és a Magyar Közgazdasági Társaság közös rendezésében tartott összejöveteleknek, amelyek a világ különböző részein tevékenykedő magyar származású neves közgazdászokat hozták össze és amelyeknek az 1980-ban rendezett Széchenyi Emléknapok volt a kiemelkedő eseménye. Ennek csak megnyitásán vehetett részt, mert az akkor már meggyengült egészségi állapota viszszatérésre kényszerítette. Nemcsak hangsúlyozta magyar származását, de vonzódott minden iránt, ami szülőhazájához — és szűkebb pátriájához, Egerhez — kapcsolta. Nem véletlen, hogy a Times a halála alkalmával írt nekrológban kitért arra, mennyire megkülönböztetett öröm volt számára, hogy a régi budapesti egyetem 1979-ben díszdoktorrá avatta. Áz az érzés, amely szülőföldje iránt benne élt, most különös kegyeletet ébreszt. Nemcsak az angol, de a magyar közgazdászok is gyászolják Balogh Tamást. Életműve akkora és olyannyira sikeres, hogy mindkét hazájának jut a dicsőségből. CSIKÖS-NAGY BÉLA FOTO: GABOR VIKTOR 19
