Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-03-02 / 5. szám

A legújabb szerepben

Ha az ember azt mondja: Székely Mihály, eszébe jut a Kékszakállú, a Szöktetés Ozminja, s még sok lenyűgöző szerepe. Ha azt mondja az ember: Harangozó Gyula, eszébe jut a Csodálatos mandarin eddigi legcsodálatosabb Gavallérja. Egy-egy nagy név rögtön az illető művész valamely műben való megjelenését hívja elő az emlékezetben, abban a szerepében látjuk, amelyben leginkább önmaga volt. így van ez élő nagyságokkal is. Azt mondom például: Orosz Adél, s mindjárt a Hatytyúk tava, a Giselle, A rosszul őrzött lány főszerepeiben látom.

Annál különösebb érzés, hogy most nem valamelyik parádés szólótáncos alakításában, hanem az Operaház balettigazgatói szobájában látom viszont, legújabb szerepében: az 1984-es szezon vége óta ő az intézmény balettigazgatója és mint nő — ebben a szerepben az első.

Szokásos kiegyensúlyozott, tettrekész, életszerető, derűs mosolyával fogad. Az életet örök mozgásában veszi tudomásul és amit éppen csinál, azt kívánja — hogy a szavait idézzem — „maximálisan jól csinálni”.

majd eltáncolta valamennyit a világ operaszínpadain. Hol mindenütt? Mosolyogva válaszolja, hogy könnyebb volna felsorolni, hol nem táncolt. (Mint ahogy azt is könnyebb felsorolni, milyen kitüntetésekben nem részesült, hiszen — hogy csak a legfontosabbakat említsem — megkapta az Érdemes és a Kiváló Művész kitüntetést; a Kossuth-díjat, s még külföldi kitüntetése is van, a finn Fehér Rózsa Lovagrend.)

Partnere hosszú éveken át Róna Viktor volt.

— Együtt jártuk a világot. Az ilyenfajta művészi összetartozás ma valahogyan nem divat. Egy idő után a mi elválaszthatatlannak látszó együttszereplésünk is — nem szétesett, inkább — elmúlt. Róna külföldön vállalt fontos feladatokat, Norvégiában, Párizsban, ma a milánói Scalában balettigazgató-helyettes. Engem idekötött az Operaházunk és a családom. Családcentrikus vagyok — jegyzi meg anélkül, hogy kérdezném, nyilván megszokta a magánélet és a hivatás ütközésére vonatkozó sztereotip kérdéseket.

Nála — mint elmondja — nincs

— Az ember valamikor elkezdi ezt a pályát és tudja, hogy valamikor be is fejezi — mondja.

Ami jólesően feltűnik s végigvonul az egész beszélgetésen: nem játssza sem a nagy művészt,, sem az újdonsült igazgatót. Mosolyogva beszél a kezdetekről —, ez úgy látszik, elkerülhetetlen az efféle interjúkban —, nevetve jegyzi meg, hogy feltűnően „botlábú” családból származik, bár egyik nagyapja szeretett mulatni s táncolni. De hogy ennek lehetett-e vajon köze az ő tehetségéhez, ami már a játszótéren úgy mutatkozott meg, hogy amíg pajtásai ugráltak, ő táncolt — ki tudja? Egy visszavonult operaházi balett-táncosnő felfigyelt rá s rábeszélte a szüleit, hogy mutassák be az Operaházban. Édesanyja némi unszolás után elkísérte, s Nádasi Ferenc, a nemzetközi hírű balettmester mindjárt felvette a gyerektáncosok közé. Akkoriban még nem volt Balettintézet, az Operaházba kellett naponta bejárnia.

— Vajon megéri-e majd a villamosköltséget? — kérdezte a mama, akinek ez volt az egyetlen aggálya.

— Ügy tűnik, megérte — mosolyog Orosz Adél, aki 1957-ben a moszkvai Világifjúsági Találkozón, a klasszikus balett hazájában a balettversenyen — amelyre Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor készítette fel — első díjat nyert.

Ez meghatározta a jövőjét. Operaházunkban szólótáncossá nevezték ki és egymás után következtek a főszerepek, először itthon.

20