Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-15 / 18-19. szám
Politikus pályák 2. Az egyháziak Egy kor „igazolványképe” 22 portré a történelmi közelmúltból, így egymás után: Dalnoki Miklós Béla, Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Tildy Zoltán, Veres Péter, Erdei Ferenc, Nagy Ferenc, Mindszenty József, Balogh István, Slachta Margit, Csécsy Imre, Rajk László, Bán Antal, Dobi István, aztán mivel több nem fért rá, tovább a borító belső szegélyén: Gerő Ernő, Kovács Imre, Révai József, Rónai Sándor, Dinnyés Lajos, Kéthly Anna, Sulyok Dezső, Barankovics István. Ezután következik a meghökkentés, maga a cím: „Politikus pályák”. Pontosabban a tördelés nyújtotta lehetőséggel élve tulajdonképpen még fokozva is a nyelvi bukfencet, kötőjelesen; ilyenformán: „Politikus-pályák”. Már most hogyan is van ez, tűnődhet az olvasó: Politikusok útját, pályarajzát találja a könyvben megörökítve ? Vagy: a felsoroltak és lefotografáltak pályáját, életét minősíti így, tehát milyenségüket tekintve mintegy jelzőként politikusnak a címadó szerkesztő ? Tildy Zoltán, Mindszenty József, Balogh István és Slachta Margit, tehát a könyv négy szereplője — akikről itt szó lesz — pályarajzát tekintve a politikus jelző mellé odaillesztendő az egyházi is. Mindszenty és Slachta esetében igen nagy hangsúllyal, hiszen politikai tevékenykedésüket is mindenekelőtt egyházi mivoltuk határozta meg, Balogh István politizálását a hosszú plébánosi múlt feltétlenül erősen formálta és még Tildy Zoltánét is, aki az 1930-as évektől „hivatásos” politikusnak tekinthető, természetesen „színezte” ilyen munkálkodásában a református lelkészi hivatás. A négy portré — szerzői: a Tildyé Vida István, a Mindszentyé Gergely Jenő, a Baloghé Balázs György és Slachtáé Palkó Magda — a könyv szándékának megfelelően mindenekelőtt olyan személyiségként mutatja be őket, mint akik a felszabadulás utáni években, a koalíciós időkben a nagy politika műhelyeiben ügyködtek és rányomták bélyegüket a kor arculatára. Szándékuk szerint ez a bélyeg a Horthy Magyarország helyén kialakulóban lévő új berendezkedésen az egyházi befolyást — vagy legalábbis a vallásos ideológia erőteljes befolyását — jelezte volna. De ezek a törekvések is differenciáltan jutottak kifejezésre e személyiségek cselekedeteiben. A szerzőket dicséri, hogy a „klerikalizmusnak” ezeket a különbségeit sőt még árnyalatait is bemutatják, nem hallgatva el — másrészről — az egykori politikai vezetés e tekintetben is sematikus, türelmetlen, sőt antidemokratikus, egy széles körű szövetségi politika kiformálásának szándékát lehetetlenné tevő vonásait. E tekintetben Mindszenty ábrázolása a legjobb példa. Úgy mutatják be, amilyen volt: uralkodásra termett, acélkemény egyéniségként, amely engedni és törni nem hajlandó, magát politikai vezetésre születettnek tartó merev főpapnak, aki az új államrenddel nemcsak keresi a konfrontációit, hanem a végsőkig is élezi. De még így is, Mindszenty későbbi 195ü-os fellépése, majd i971 után külföldön kifejtett ellenséges tevékenysége tudatában sem enged a szerző, Gergely Jenő a történészi objektivitásból, nem enged abból a törekvéséből, hogy ne egyszerűen minősítse, de meg is értse vizsgálata alanyát, annak indítékait. „Mindszenty kétségkívül tudatában volt annak, hogy környezetével és elvbarátaival szemben mekkora fölényt kölcsönöz neki e roppant akaraterő. De azzal már aligha volt tisztában: az ilyen embert az a veszély fenyegeti, hogy önmagának lesz bálványa. A prímás, minthogy magát csalhatatlannak vélte, természetszerűleg gyanakvó és bizalmatlan is volt. A hivők szemében sem a „jó pásztor” benyomását keltette, hanem inkább „hívei félve csodálták”. Egy ilyen ember számára magától értetődő lehetett az autokrata mentalitás. Különösen veszélyesek voltak e tulajdonságok egy olyan korszakban, amikor az egyház vezetőjénél fokozott rugalmasságra és politikai megfontolásra leit volna szükség.” Mennyire más Slachta Margitnak egyháziassága — Palkó Magda ábrázolásában. Igaza van, amikor az ő legitimizmusáról, anakronisztikus törekvéseiről, szenvedélyes antikommunista elfogultságáról szinte megértéssel, vagy legalábbis gyengéd szánalommal ítélkezik: „Életpályája számos olyan ellentmondást tükröz, amely a XX. század első felének magyar történelmét átszőtte. Slachta igazi tragédiája az, hogy nemcsak politikai ellenfeleinek erejét Ítélte meg tévesen, nemcsak a marxisták világnézetét nézte szemüvegen át, hanem évtizedeken át a saját, katolikus világában zajló változásokra sem tudott felfigyelni.” Slachta meggyőződésből nyílt] sisakos harcos, s bár ez nem mindig politikusi erény, emberi arculata, erkölcsi tisztasága tiszteletet parancsoló. A második világháború idején nem tágítva ugyan merev antikommunista álláspontjától — írja Palkó — „A kereszténység nevében protestál a fasiszta új pogányság, a fajgyűlölet és a fajüldözés, a munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett embertelenségek ellen. 1944—194-5 apokaliptikus telén üldözötteket rejteget és ment meg.” Megint csak közbevetőleg: a portrék hitelét növeli, hogy e tárgyban, általában az antifasizmus kérdésében, a „tények azok tények” elv alapján még a Slachtánál sokkal negatívabban megítélt Mindszentynek is megadja a szerző, ami jár. Mint veszprémi püspök, nem törődve a nyilasok várható reakciójával, „1944 nyara folyamán betiltotta a zsidók %sikeres« deportálásának örömére készülő egyházi Te Deumot” — írja. Általában is értéke e portrésorozatnak, hogy nemcsak politikusi pályákat, hanem — persze a tárgyalt személy egyéniségétől és a szerzők képességeitől függően — emberi arcokat is felrajzol. Balogh István, a koalíciós körök nevezetes Balogh pátere esetében Balázs Györgynek nem volt nehéz a feladata. A felszabadulás utáni idők egyik legmeredekebben felívelő politikai karrierjét és igen színes egyéniségét kellett bemutatnia. Már maga az is kész regény, ahogy ez „az élet örömeit kedvelő, a művészetekben gyönyörűségét lelő” vidéki plébános hirtelen az országos politika központjába kerül. Szegedi laptulajdonos volt, s a politikai pártok vezetői, mindenekelőtt az akkor a felszínre kerülő kommunisták a felszabadult városban újságát és azzal együtt őt magát is egy esti kvaterkázáson megnyerik a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, általában a koalíciós politika első nyilvános képviseletére. Balogh páter a portré alapján okos, rugalmas és talán nem sérti emlékét a kifejezés: fifikus politikusnak mutatkozik. „Azon polgári politikusok közé tartozott, akik — partikuláris érdekeik fölé emelkedve — nemcsak megértették, hogy a magyar társadalom immár évszázados napirenden lévő változásait semmi sem akadályozhatja többé, s ezért okos számvetéssel kitértek a történelem mozdonyának Htjából, hanem ennél tovább is léptek. Felfogták az idők szellemét, és ha nem is mindig és mindenben következetesen, hajlandók voltak ki is állni a demokratikus fejlődés mellett.” Ma azt mondanánk róla, hogy a szövetségi politika tehetséges és igen hasznos munkása volt. Mindszenty fel is ismerte Balogh páternek — a saját reakciós szemszögéből — veszélyes szerepét. Amikor Balogh napilapja a Magyar Nemzet 1948-ban a prímást „idegen és reakciós érdekek védelmezőjének” titulálta, papi funkcióinak gyakorlásából is felfüggesztették. Sajnos, az akkori szűklátókörű politikai vezetés nem értékelte szerepét és nem használta ki képességeit,, nem tartott igényt politikai tevékenységére.. Néhány évi, rövid politikus pályája után negyedszázadra megint kizárólag egyházi ember, plébánosként működött, bár élete végén, 1970-ben közéleti tevékenységét legmagasabb kormánykitüntetéssel honorálták, és mint a nagy idők tanúját emlékeiért, tapasztalataiért, tanácsaiért a tömegkommunikáció munkásai újra és újra felkeresték. A legvilágosabb, legegyértelműbb egyházipolitikus-pálya képlet a Tildy Zoltáné. Vida István nagy tárgyismerettel és beleérzéssel vázolja fel a református lelkész és vezető kisgazda politikus fokozatos balratolódását. Fejlődését a némileg konzervatív színezetű ellenzékiségtől, az 1944. március 19-i illegalitásba vonulás után a kommunistákkal is szövetségbe lépésen át, a népi demokratikus átalakulásban való vezető szerepű részvételig. Jó szándékú, megbékélésre, kiegyezésre törekvő politikust ismerünk meg a koalíciós partner, a miniszterelnök, majd köztársasági elnök Tildy Zoltánban. Nagy traumája a német megszállás és az addig uralmon lévők behódolása, nagy élménye az ország felszabadulása^ és a hazafias haladó erők összefogása volt. „Úgy gondolta — állapítja meg Vida —, hogy az 1945-ös háborús katasztrófa után a legfontosabb feladat: a magyar állam és nemzet fennmaradásának, átmentésének s a folyamatos, megrázkódtatásoktól, forradalmaktól mentes társadalmi fejlődésnek a biztosítása; minden mást ennek kell alárendelni,' s ha szükségessé válik, mind kül-, mind belpolitikai téren engedményeket kell tenni.” Tildy végül is lényegében elfogadta a szocialista fejlődés perspektíváját, s mindenképpen szövetséges partner lehetett volna. Sajnos, az ő esetében is az eltaszítás, és végül az ellenünk, fordítás módszerét alkalmazták 1949 után. Nehéz kenyér olyanokról írni, akik ugyan már nem élnek, de politikailag jószerint még köztünk járnak, amikor még érzelmek, indulatok is befolyásolják a leképezést. De éppen, hogy jobban megértsük nemcsak a múltat, ahonnan jövünk, hanem a jelen parancsait és a jövő teendőit is, ezt a kötelességünket nem mulaszthatjuk el. NEMES JÁNOS 36
