Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-02-04 / 3. szám
Attila nagyurunkkal sok ügyes-bajos dolgom volt nekem, noha személyes találkozásom nem volt még vele, s attól tartok, nem is lesz az innenső világban. Kicsit unom már azt a sok követet, akikkel megüzeni, hogy mely részén található ő a határunknak, hol a Tiszában, hol a nádasaink közt kanyargó erekben. Hiába szabadkozom, hogy én csak a szegénysori ősökkel vagyok baráti viszonyban, s halott királyok előhámozására csak az ötödik fizetési osztálybeli régészek illetékesek, a követek mind belém vetik reményük horgonyát. Már pedig én azt nem győzöm se idővel se szivarral. Ki is van adva az ordré a háznál is, a kultúrpalotában is, hogy aki Attila-ügyben keres, annak már az előszobában le kell harapni a fejét. Bejönni ugyan akkor is bejön a hírhozó, de fejetlen lévén, nem tudja hová dugni a szivart, s így a diplomáciai tárgyalások hamarább véget érnek. Vasárnap reggel azonban olyan követet küldött hozzám Attila, akinek a fejét leharapni magamnak se volt bátorságom: egy síró asszonyt. Ügy néztem, valami kisiparosné lehet, tisztes kopott ruhájú, menyecskének már öreg, öregnek még menyecske. Hull a szeméből a könny, reszket a szája széle, még az Attila szíve is megesett volna rajta. Hát persze, hogy belesimogattam a nagy székbe, szaladtam ki egy pohár friss vízért, és megkérdeztem, miben lehetek szolgálatára. Ahogy egy kicsit összeszedte magát, bemutatkozott szép illedelmesen. Csakugyan iparosné, kisteleki asszony, ötször volt neki jelenése Attilával, s azt jött jelenteni nekem, mert a Világlapban azt olvasta, hogy ebben az ügyben én vagyok a komiszáros, és az Attila énhozzám tartozik, mint állami letétünkhöz. Láttam, hogy a dolog nagyon komoly, s megadtam magam a sorsnak, mint ahogy ilyen magas hivatalok viselőjéhez illik. — Mondja, jó asszony, mondja. Mondta körülbelül félóráig, de előbb becsukta az ajtót, s ráfordította a kulcsot is. — Borzasztó nagy titkok ezek, kérem alássan, nem a világ fülére valók. Sírt, csaklott, vonaglott, míg közölte velem a borzasztó nagy titkokat, amiket részletesen nem adhatok tovább, mert csakugyan nem egészen a világ fülére valók. Pontos naptári dátumok szerint sorolta fel a jelenéseket. 1922. március 17-én éjfél után 2 órakor volt az első. Akkor még nem Attila jelent meg neki, csak az őrző, egy ősz öregember, aki megmutatta neki a Marosban azt az örvényt, amelyik forgatja a hármas koporsót, s arra neki kell vigyázni addig, míg föl nem veszi valaki. Ahogy az ősz öregember eltűnt, ő úgy fölizgult, hogy kiugrott az ágyból, fölkeltette az urát, és elmondta neki a dolgot. Az ember azonban nem lepődhetett meg valami nagyon, mert csak legyintett, és annyit mondott: — Hiszen a te álmaidból már régen regényt lehetett volna írni! Móra Ferenc (1879-1934) A szobra melletti pad a szegedi Tisza-parton kedvenc tartózkodási helyem volt diákkoromban, akárcsak a róla elnevezett Múzeum lépcsője. Kiskunfélegyházára kizárólag azért utaztam - két vizsga között hogy felkeressem nádtetős szülőházát, ahol édesanyja olvasni tanította a jégvirágos téli ablakon, ahol szűcsmester édesapja a nevezetes kisködmönt varrta. Nemcsak Kiskunfélegyházán és Szegeden találkoztam emlékével; burgenlandi „kalauzom”, Galambos Lajos atya, megmutatta azt a felsőlövői gimnáziumot is, ahol Móra Ferenc tanított. Pályáját költőként kezdte, újságíróként folytatta, majd prózairó lett belőle. A „Szegedi Napló" főszerkesztője, a Somogyi Könyvtár könyvtárosa, majd - Tömörkény István utódaként - a Szegedi Múzeum igazgatója; a „hírős város” környéki ásatások, régészeti kutatások úttörője. Az 1920-as években írott regényei és riportjai - igy az Ének a búzamezőkről, a Véreim, vagy a Nádihegedű - meleg emberséggel szólnak a magyar parasztság gondjairól és örömeiről. Történelmi régénye az Aranykoporsó, a római Diocletianus császár korát idézi; Hannibál föltámasztása című regényéből - mely egy tragikomikus sorsú pedagógus alakjában a kiszolgáltatott kisembert állítja középpontba - nagy sikerű film készült, a Hannibál tanár úr. Nevét viselő Ifjúsági Könyvkiadónk újra meg újra megjelenteti a Csilicsali Csalavári Csalavért vagy a Kincskereső kisködmön című mesegyűjteményt; gyermekirodalmunk halhatatlan klasszikusait. „Úgy tetszett, hogy virágos alföldi mezőben fekszem - olvassuk Tamási Áron szép vallomásában - s a fejem felett megjelenik szűrbe öltözve, fején a derű kalapjával, a kezében az igazság botjával és lábán a mese csizmáival Móra Ferenc. Megjelenik és mesél...” Líraisága, nyelvmüvészete, széles körű műveltsége, egyéniségének tisztasága, a társadalmi igazságért való állandó harca, humorának hol könnyre, hol mosolyra késztető ereje, a magyar nép egyik legszeretettebb írójává avatják. Otven éve hunyt el. B. A. De később aztán Attila is megmutatta magát a szegény asszonynak. Ügy, hogy a koporsóban fekszik, gyöngytakaró alatt. Fekete szakállas, nagy ember, magyarul beszél, és nagyon barátságos természetű, ahogy az ötödik jelenésből kiderül, amely most az őszön történt, kisasszonynap éjszakáján. — Ügy mondom, ahogy volt, egyszer csak azt vettem észre, hogy az Attila feje a vállamon van, arra nagyot sikoltottam, az uram azt mondja, alig bírt eszméletre téríteni. Most is elkezdett reszketni, de aztán csak erőt vett magán, összetette a kezét az ölében, és nézett rám megváltásért esedező szemmel. — Hát ezeket tudom én, kérem szépen. Meg tudom mutatni azt az örvényt akár ebben az órában. Mikor tetszik most már azt a nagy királyt megszabadítani? Most már mit mondjak a boldogtalannak? Mondjam neki, hogy verje ki a fejéből ezt a bolondságot, vagy küldjem orvoshoz? Okosabb volna, de Isten tudja, mintha embertelenség volna ettől a szegény lélektől tán az utolsó játékát elvenni. Hiszen úgy látom, már túl van azon, hogy okosan lehetne vele beszélni. Megfogtam a kezét, és azt mondtam neki: — Nézze, jó asszony, nem jó világ volna most az Attilára. Olyan nagy a szegénység, hogy még tán a gyöngytakarót is leszednék róla a népek. De az arany meg az ezüst koporsóját okvetlen elvennék tőle adóba. Hanem mondja meg a nagy királynak, ha megint jelenése lesz, hogy türtőztesse még egy kicsit magát, és várjon addig, míg megint öröme lehet a népében. Hát valami nagy sikere nem volt ennek a jószándéknak sem. Sohase felejtem el a szo-r morú nézését, amilyent én még emberi szemben nem láttam. — Jaj nekem, jaj nekem — mondta csöndesen, ahogy kitántorgott a szobából. Ekkor haragudtam meg az Isten ostorára, aki másfélezer év távolából is hazajár kísérteni és egyszerű lelkeket megzavarni. Eddig nem nagyon izgatott a temetése rejtélye, amiben csak középkori vándormesét láttam — hiszen a monda szerint Alarich gót királyt is így temették a Busento medrébe, mégpedig negyven évvel előbb, mint Attilát. Én mindig úgy éreztem, hogy ezt a mesét fogták rá a mi nagyurunkra is, meg is írtam, amit gondolok, be is verték érte a fejemet. De hát nekem kemény fejem van, s az a gondolatom támadt, hogy most már tudományosan számolok le Attilával. Már olyanformán, hogy utánajárok, mit mondanak a temetéséről a tudósok. Hátam mögött a Révai lexikon, nem éppen szakkönyv, de a cikkeit szakemberek írták, mesterei a maguk tudományának. Első lépésnek jó lesz ez, kihúzom a második kötetet, meg is találom, amit keresek, külön címszó alatt. Idézem szó szerint: — Attila sírja. Semmi adatunk sincs, hol lehetett. A száz évvel későbbi Jordanestől (cap. 49) csak annyit tudhatunk meg, hogy miután tort, „stravát” tartottak a hunok Attila „sírhalma” felett (super tumulum eius), hármas, arany-, ezüst- és vaskoporsóba zárva holttetemét fegyvereivel és ékszereivel együtt egy medréből elvezetett folyóba temették, a folyót azután ismét visszavezették medrébe, s akkor mindenkit megöltek, aki tudott valamit a sírról... A munkatársak jegyzéke szerint ennek a kötetnek a magyar történelmi cikkeit elsőrendű szakemberek, nagyobbára akadémikusok írták. Akire gyanakszom, néhány évvel ezelőtt halt meg, nagyon tisztelt alakja volt történetírásunknak, s igen érdemes kutatója ősmúltunknak. Be is érhetném vele, de ha már benne vagyok, csak megnézem, ki mit tud még. Van egy csomó kisebb-nagyobb értekezés Attila temetéséről, összenézem mind. Aki folyóba temetteti a nagyurat, az mind Jordanes 49. fejezetére hivatkozik. Ejnye, meg kellene nézni ezt a mindenkitől idézett gót püspököt, aki könyvét mindenfé-LESZÁMOLÁS ATTILÁVAL 20
