Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-02-04 / 3. szám
Illusztráció: KARAKAS ANDRÁS le elveszett auktorokból kompilálta össze. Megvan az már vagy húsz év óta, Gombos F. Albin kiadta derék magyar fordításban is, olvastam is én azt valamikor, de persze nem tudós célból, csak gyönyörűségből. No, most előkeressük a 49. fejezetet komoly szándékkal. Elő is keresem, meg is találom, meg is lepődök rajta, de nagyon. Ej, itt valami nagy elírás lehet. De hát van a mi könyvtárunkban eredeti Jordanes is, latin nyelvű, szaladjon csak, János, keressen ki egyet a katalógusból, és hozza le! Ez az ni, ez a szép disznóbőr kötéses, első minőségben dohos salabakter, homburgi kiadás 1611-ből. De rebus Gothicis. De itt vannak a hunok is abban a bizonyos 49. fejezetben. Az Attila esete a „puella Ildico”-val, a ravatal a selyemsátor alatt a tor, a hármas koporsó — megvan itt minden, csak a folyóvíz nincs! Egy árva szó se róla. De igenis itt van az ellenkezője. Tisztán, világosan, magyarán, ha latinul van is... Noctuque secreto cadaver est terza reconditum ... Éjjel a holttestet titkon a földbe rejtették. Ügy, ahogy a Gombos F. Albin szerkesztette Középkori Krónikák magyar fordításában is megolvashatja, aki megnézi. De hát úgy látszik, nem nézték meg Jordanest, csak idézték, valahonnan is meg egymásból is, mert hiába, akárki mit mond, mégis csak nagy itt a tekintélyek tisztelete. Ezzel hát készen vagyunk. Az egyetlen történeti forrás, amire hivatkozni szokás, nem azt mondja, amit mondatnak vele, hanem éppen az ellenkezőjét. Attilát nem folyóba temették, hanem földbe, hun nemzeti szokás szerint. Most jön a dolog izgatóbb része: mitoszi eredetű-e, és honnan származott a közhit, amivel ma falun-városon találkozik az ember? Rászántam a vasárnapot a dekektív munkára és Anonymustól Horváth Mihály első kiadásáig minden idevágó történeti munkára kiterjesztettem a nyomozást. Sorra vettem a krónikákat, megnéztem a nagy jezsuitákat, Katonát, Prayt — azok is idézik Jordanest, de azok meg is nézték —, sőt még az öreg Fesslert se felejtettem ki, sőt éppen őt gyanúsítottam is egy kicsit, de őt is kénytelen voltam ártatlannak minősíteni. A szabadságharcig se a történelmi irodalomban, se a szépirodalomban még csak mendemonda gyanánt sincs nyoma sehol annak, hogy Attilát vízbe temették volna. Sőt, a komoly történeti irodalomban még azután sincs. A Hóman—-Szegfű nagy történelmi munkája nem foglalkozik ezzel az apró részletkérdéssel, a Szilágyi-féle millennáris munka első kötetének egyik jegyzete pedig éppen azt olvassa ki Jordanesből, aminél egyebet nem is lehet kiolvasni: hogy Attilát éppúgy halom alá temették, mint a többi hunt. Mikor idáig jutottam, az a gondolatom támadt, hogy ezt a szép mesét Jókai költhette, a legnagyobb magyar varázsló, aki történelmünk annyi homályát elszivárványosította. Addig kutattam a száz kötetében, míg meg is találtam a Hadak útját. Hun regesorozat az, amely Holtak harca címmel jelent meg az 1854-es Hölgyfutárban, s azután különböző címek alatt sok kiadást ért. Gyerekkoromban magam is olvastam egy fametszetekkel illusztrált kiadását, amin már nagyon sok izgalom rajta hagyta a kézényomát. Nagyon nekiörültem, hogy a könyvtárunkban ezt is megtaláltam, majd olyan rongyos példányban, mint amilyenen az én lélegzetem elakadt negyven évvel ezelőtt. S találomra éppen oda nyitottam, ahol holdas éjszakában eresztik a vízbe a hármas koporsót. Jókai regényíró volt, s nem tartozott történeti felelősséggel. De a látszatát szerette megadni. Kellett neki a történelmi hitel egy szem búzája, amiből egész kenyeret dagaszszon fantáziája. Most már hol találhatta ezt az egy szem búzát? Ezért aztán igazán nem kellett messze mennem. 1854-ben jelent meg Ipolyi Magyar mythológiája is, s az egész életére terített asztalul szolgált a mesék krőzusának. Bálványos várt is ebből építette fel, meg Orbán Balázsból. Itt kellett neki az Attila-legenda egy szem búzáját is megtalálni azon frissiben. Itt is találta, mégpedig a VII. fejezetben, amely az elemek tiszteletéről szól. A vízről értekező szakaszban ezt írja a nagy püspök, a maga nehezen zötyögő stílusában: — A források, tavak, folyók mentében vannak temetkezési helyeik is (már ti. az ősmagyaroknak,) s talán magában a folyó medrében, mint Attiláról egy hagyomány van tudtomra, mely szerint hasonlóan, mint Alarich (Jordan. 29), ő is a folyónak leeresztése után, kincsei és fegyvereivel annak medrébe temettetik, miután a hullámok ismét föléje eresztetnek. Tehát Ipolyinak „Attiláról egy hagyomány volt tudtára”. De hogy hol vette azt a hagyományt, nem mondja, holott máshol mindenütt lelkiismeretesen megnevezi a forrást, vagy szám szerint hivatkozik a népszájról való gyűjtésére. Ezt az adatát nem hitelesíti semmivel, s az nyilván nem feledékenységből történt éppen ebben az egy esetben. A nagy szívű és nagy lángú tudós aligha tudta volna gazdáját adni ennek a hagyománynak, amelynek fontosságát neki is éreznie kellett. így nem hagyománynak számít az, csak jóhiszemű feltevésnek. Ha Alarichot folyóba temette a maga gót népe, mért ne művelték volna azt a hunok is Attilával, aki még különb istenostora volt, mint korábbi pályatársa. A csíra tehát Ipolyié, Jókai nevelte belőle a fát, és Gárdonyi Géza megszólaltatta rajta a fülemülét. Verse a Tiszában alvó hun királyról belekerült az olvasókönyvekbe, és teljessé tette a legenda kialakulását. Amihez én se azért nyúltam hozzá, hogy szétfoszlassam, mert a legendákat úgyse lehet meghalasztani, és mi értelme is volna annak? Egyebünk sincs, mint a legendáink, és azokra olyan nagy szükségünk van, hogy ha nem volnának, csinálnunk kellene őket. Csak érdekesnek találtam elmondani, hogyan született szemünk láttára ez a szép legenda, ami hogy csak legenda, az még öröm is nekünk, pusztázó alföldi áskálóknak. Most már lehet keresni Attilát, akit mégis csak több reménységgel lehet aranyszemű homokunk alatt keresni, mint folyóvizek örvényeiben. 21
