Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-02-04 / 3. szám
más útja, akkor nem ér rá sírni. Mindnyájan szerepet játszunk az életben. Ki azt, amit ő képzel magáról, mások azt igyekszenek eljátszani, amit tőlük elvárnak. Én úgy képzeltem, erősnek kell mutatnom magam. Azt a szerepet játszottam, hogy én kemény ember vagyok és ettől mindenki eltátja a szemét-száját. Ez ment is egy ideig, de amikor egy éjszaka ráébredtem, hogy egész életemben együtt kell élnem ezzel a szereppel, akkor keservesen megkínlódtam. Ez mindig így lesz? Ebből a szerepből már nem lehet kilépni? Néha ma is félek attól, hogy talán csak hosszú a reakcióidőm és az összeomlás még előttem van. Lehet, hogy egyszerűen csak sikerült elodáznom ... — A környezeted ezért mindent meg is tett. A baleseteddel tele voltak újságok ... — Valóban. Hogyha én játszottam a szerepemet, akkor a környezetem jól vette a lapot ebben. Gyakran összeverődött az ágyamnál nyolc-tíz „vigasztaló” magyar, akik ott ismerték meg egymást. Albanyban, az iskola köré építettek egy rámpát, hogy tudjak a tolószékkel közlekedni. A helybeliek és az ott élő magyarok anyagilag is sokat segítettek, hogy fedezni tudjam a költségeimet. Mindez sok erőt adott, de néha úgy érzem, a nagyja még előttem áll... Ugyanis, ha megkérdezem a józan eszemtől, átélhet-e valaki ilyen jelentős testi csonkulást, lelki sérülés nélkül, akkor a válasz. nem. Addig jól álltam a sarat, amíg az érdeklődés reflektorfényében éltem. De mi lesz, ha mindenki tudomásul veszi, hogy ez a Galántai Ambrus még él, ha a környezetemnek mindez természetessé válik? Én meg itt maradok továbbra is lábak nélkül. Ezzel a tudattal, hogy a fizikai állapotom nem fog javulni. Keserves gondok ezek egy harmincnyolc éves ember számára. — Hogyan gondolsz Amerikára? — Ó, Amerika ... Ezer arcú ország, sokat tanultam ott. De azt sosem fogom megérteni, hogy az egyik ember következmények nélkül átgázolhat a másikon. Aki elütött, részeg volt, nem volt sem jogosítványa, sem biztosítása, sem állása, ezért egy árva cent kártérítést sem kaptam tőle a baleset után. Amerikának ez az arca, érthető, hogy nem tetszik nekem. — Hogy élsz most, hogyan képzeled a jövőt? — Nem vagyok a végletekig pesszimista, tehát kerek-perec kimondhatom: az öngyilkosság távol áll tőlem. Ha a megváltozott körülményeknek megfelelően rendezni tudom a környezetemet, akkor nagy tehertől szabadulok meg. Már nem az az ember vagyok, aki voltam. Ha az embernek elromlik a szeme, akkor érzékenyebb lesz a hallása. Abban bízom, hogy olyan, általam sem ismert tulajdonságaim fejlődnek ki, hogy helyrebillen az egyensúlyom. Addig is az egyetlen gyógymód : keményen dolgozom. LINTNER SÁNDOR FOTÖ: GABOR VIKTOR Zenepedagógiai tapasztalatok Szabó Tibor főiskolai tanár az amerikai Kodály-intézetről Szabó Tibor, a Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének tanára, 1978 óta az amerikai „Kodály Zenei Továbbképző Intézet” nyári tanfolyamán tanít szolfézst és karvezetést. — Tulajdonképpen mióta létezik az Egyesült Államokban ez a Kodály-intézet? — 1969-ben alapította Denise Bacon, amerikai zenetanár, aki a magyar zenepedagógiának lelkes híve és népszerűsítője. Az intézet fenntartását és működését különböző alapítványok — például a Ford alapítvány — biztosítják. Természetesen a hallgatók tandíjat fizetnek és ez az összeg egyáltalában nem kevés. Az intézet 1979-ig Bostonban működött, 1980 óta pedig Hartford a székhelye, tehát Connecticut állam fővárosa, ahol is az University of Hartford keretén belül folyik a Kodály-intézet egyetemi színtű oktatói munkája, az egyetem többi intézeteihez hasonlóan, az egyetem zenei fakultása, iskolája részeként. Az egyetem nyári élete igen élénk. A mi továbbképző tanfolyamunkkal párhuzamosan rendeztek meg például egy XX. századi billentyűs zenével foglalkozó fesztivált is. — A Kodály-intézet továbbképző tanfolyama négy hétig tart. Ezt a kevés időt mennyire tölti ki az oktatás és mennyire a szabadidő, a „nyaralás”? — Nyaralásról szó sincs! A tanfolyam rendkívül intenzív munkát kíván a részvevőktől. Évente körülbelül ötven-hatvan fő jelentkezik az Egyesült Államok minden részéből. Többnyire végzett zenetanárok, énektanárok, muzsikusok, ritkán: felsőfokon még tanuló hallgatók. Zeneileg tehát olyan képzett emberekről van szó, akik erősíteni kívánják tudásukat a magyar zenepedagógiában használatos módszerek és zenei anyagok megismerésével, elsajátításával. Mivel az amerikai zenei nevelésnek nem éppen erős oldala a hallásképzés, ezért a tanítás mindennap másfél órás szolfézsgyakorlattal kezdődik. Négy hét során tehát húsz másfél órás szolfézsórát kapnak a hallgatók. (Összehasonlításképpen: a mi Zenetanárképző Intézetünkben a két félév szolfézsóráinak a száma 24.) Tanulnak még módszertant, tanítási anyagismeretet — ezt amerikai zenetanár oktatja — és karvezetést. A hallgatók tanítási gyakorlatát, a tanítást követő órán — video-képszalag segítségével — a hallgatók a tanárral közösen elemzik. — Természetesen a Kodályintézet feladatának tekinti, hogy a hallgatókat megismertesse a magyar zenei nevelés történetével és ennek révén a magyar zenetörténet és művelődéstörténet bizonyos részével is. Örömteli pedagógiai élményt jelentett a számomra, amikor a hallgatók felfedezték egyrészt az Onczay Csaba tolmácsolásában megszólaló Kodály szóló csellószonátában, másrészt a vezénylésemmel bemutatott Kodály Missa brevis, illetve Mátrai képek művekben mindazokat a kodályi stíluselemeket, amelyeket a korábbi órákon az apróbb pedagógiai művekben már megtanultak, megismertek. — A tanítás egyébként mindennap délelőtt 8—12-ig, délután 2—5-ig órarendszerűen folyik. Ehhez társul még a napról napra elvégzendő, nagy mennyiségű házi feladat. Ez a feszített munka valóban rendkívüli szorgalmat és kitartást követel. Nincs egyetlen növendékünk sem, aki az iskolát, a tanfolyamot valamiféle „alibinek” tekintené. Pedig az a bizonyítvány, amelyet az intézet a három egymásra épülő, nyári tanfolyam elvégzése után ad, nem diploma, de tanúsítja, hogy az illető nagy jártasságot szerzett a zenei nevelés egyik ágában. Ezzel képzettsége bővült, tudása felértékelődött és így nagyobb eséllyel indulhat a jelenlegi gazdasági körülmények között bizony egyre ritkuló álláspályázatok valamelyikén. — Minek tulajdoníthatjuk a hallgatóknak ezt a nagyfokú szorgalmát és kitartását? Enynyire szigorúak a hallgatókat kötelező előírások? — Kötelező előírások természetesen itt is vannak, de azok elsősorban a teljesítményre vonatkoznak. A hallgató életrendjét szabályozó „házirend” nincs. Ezzel szemben van tandíj, amely bizony jelentős. S ezt nem szabad elfelejtenünk. Ugyanis a hallgató elemi érdeke, hogy a pénzéért annyi tudásra tegyen szert, amennyi tőle és a tanfolyamtól csak telik. — Személyes tapasztalatai alapján mi a jelentősége az amerikai Kodály-tanfolyamoknak? — Nem szűkítem le Amerikára a Kodály-tanfolyamok kérdését. Szerintem minden külföldi Kodály-tanfolyam — legyen az Jugoszláviában, Kanadában, vagy egy fejlődő országban — rendkívüli jelentőséggel rendelkezik, mert a magyar zene, a magyar kultúra révén segíti az egyetemes emberi művelődést, a világ egyetemes zenekultúráját. A Kodály-tanfolyamok ugyanis a részvevők aktív magatartására, zenei ismeretek, zenei tudásanyag aktív elsajátítására épülnek. Nemzeti kultúránk egy része így válik a világ zenei műveltségének egyetemes értékévé, az emberiség közkincsevé. Megteszünk-e mindent e hatalmas lehetőség megvalósítására? Aligha. — A világon mindenütt — Amerikában is — nagy az érdeklődés minden olyan módszer iránt, amely egyszerű, nem költséges és minden népiskola zenei nevelésében alkalmazható. Hiszen még az Egyesült Államokban is — éppen a kulturális költségvetés megnyirbálása következtében — az anyagi lehetőségek meglehetősen szerények. Ehhez még csak annyit, hogy számunkra — végső soron — ezek a külföldi Kodály-tanfolyamok gazdasági, külkereskedelmi szempontból is hasznot hajthatnak. LUKÁCS ANTAL A Kodáiy-intézetek szellemi központja Kecskeméten 19