Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-12-22 / 25-26. szám

Tények, eredmények, gondok

BESZÉLGETÉS AZ ÉLETSZÍNVONALRÓL

— Amint az „utca embere ’, nyilván a szakember is folytonosan viszonyít, ha az életszínvonalat vizsgálja. Hisz’ az elfogyasztott javak mennyiségét mutató mérőszámok — amelyek objektiven jelzik egy adott időszak életszínvonalát — nyilván csak így lehetnek igazán értékelhetők, iránymutatók. Mit mondhat a statisztikus, ha a háború előtti és a mai magyarországi életszínvonal összevetésére kérik?

— Mindenekelőtt előre szeretném bocsátani, hogy egy ilyen nagy időtávot összekötő összehasonlítás óhatatlanul magában hordozza a torzítás, a leegyszerűsítés veszélyét. Hiszen — ami az életszínvonal meghatározóan fontos összetevőjét, a fogyasztást illeti — nem csupán az elfogyasztott javak tömege változott, de nagymértékben átalakult a fogyasztás szerkezete is, gondoljon csak az azelőtt nem is létező, azóta közhasználatba került, fogyasztási cikkekre. Átalakult a jövedelemszerkezet is. Az 1945 előtti állapotokat a jövedelmek alacsony színvonala és szélsőséges elosztása jellemezte. 1938-ban az egy lakosra jutó havi jövedelem mintegy 40—50 pengő volt, mai vásárlóértékét tekintve úgy 1200 forint. Ma ugyanez az összeg ennek több mint 3,5-szerese. Gyökeres változás következett be a jövedelmek arányaiban. Ha a fizikai munkások 1938-as jövedelmi szintjét 1-nek vesszük, a statisztika azt mutatja, hogy a tisztviselőké, művezetőké négy egység, a leggazdagabb — nagybirtokos, nagytőkés-rétegeké — pedig 62 egység volt, s a fizikai munkások csoportjába a lakosság 4/5-e tartozott! Egy másik adat szerint a mezőgazdasági nincstelenek 3 milliós tömegére 600 millió pengő éves jövedelem jutott, az 50—60 ezres nagybirtokos-nagytőkés rétegre pedig 900 millió pengő.

Igen kezdetleges volt a társadalmi-szociális juttatások rendszere. A nyugdíj például a mai, általános jogosultsággal szemben csupán szűk rétegekre korlátozódott, s az elmúlt negyven év vívmánya az egész lakosságra kiterjedő társadalombiztosítás, az ingyenes orvosi ellátás, az ingyenes középiskolai oktatás is. A munkához való jog ugyancsak a mai létbiztonság egyik fontos pillére.

Ami pedig az életkörülményeket, a fogyasztás szerkezetét illeti, megemlíteném a hajdan jellemző egyoldalú táplálkozást, a 34 kilós egy főre jutó húsfogyasztást — a mai 77 kilóssal szemben —; vagy a lakásviszonyokról azt, hogy 1941-ben a lakóházak 71,1 százaléka épült vályogból, csak 27,2 százalékába jutott el a villamos áram; 100 szobára 253 személy jutott a mai 138-cal szemben.

— Összefoglalva tehát e korántsem teljes körű összevetést megállapíthatjuk, hogy mind az egy lakosra jutó jövedelem nagyságában, mind a jövedelem elosztásában korszakos előrelépést éltünk át. Vannak azonban nem kevesen, akik úgy érzik — s itt nem a hajdani felső tízezer tagjaira gondolok —, hogy ők maguk vagy az azonos réteghez tartozók jobban éltek a háború előtti évtizedekben . . .

— Sok esetben csupán másokhoz viszonyítva van ez így — gondolok itt például az akkor „nyugdíjas állásban” levőkre, például postásokra, vasutasokra, állami alkalmazottakra —, de az is kétségtelen, hogy bizonyos munkák anyagi elismerése nem csak relative volt nagyobb a mainál, hanem — a tanárok,

Sok gondolat ébred az emberben, ha azt olvassa-hallja: életszínvonal. Elsősorban saját életére, körülményeire gondol; hogyan él, milyen körülmények között; milyen javakat mondhat magáénak; mit szeretne még elérni, mit tart elérhetőnek és mit nem; mennyire elégedett. Az életszínvonalat vizsgáló szakember — politikus, statisztikus, szociológus — nézőpontja, kérdésfeltevése több tekintetben hasonló. Ő is részkérdések megfogalmazása útján jut el a „Miből élünk?"-re és „Hogyan élünk”-re? adandó válaszokig, és ő sem tudja egyetlen számmal vagy tőmondattal meghatározni a „jólét fokát". A szakember azonban nem az egyes ember jólétét, életkörülményeit vizsgálja, hanem a társadalomét, és hivatása folytán nem a — sokszor szubjektív — benyomások, de a tények alapján kell figyelemmel követnie a változások irányát, nagyságát; valamint azt, hogy mindezek miképpen érintik a különböző társadalmi csoportokat. Adatai birtokában arra is inkább képes, hogy az életszínvonal alakulását a társadalmi-gazdasági fejlődés egészének összefüggéseiben vizsgálja.

Dr. Zafir Mihály, a Központi Statisztikai Hivatal közgazdasági főosztályának helyettes vezetője tizenöt esztendeje irányítja a hazai társadalom életszínvonalának alakulására vonatkozó statisztikai vizsgálatokat. Hogyan alakult a magyarországi életszínvonal az elmúlt negyven évben? Hogyan változott az életszínvonal-politika? Melyek e téren napjaink legsürgetőbb feladatai? E kérdésekre kértünk választ a neves szakembertől, számos tanulmány szerzőjétől.

a tanácsi dolgozók, a bírák például — kárvallottjai lettek a túlzott jövedelemszint-kiegyenlítő törekvéseknek, és ma jogosan — a kormányzat részéről is elismerten — kívánnak nagyobb anyagi elismerést.

— Mit mondhat az állampolgárnak a

megtett út ilyen nagyléptékű áttekintése?

— Kétségtelen értéke, haszna, hogy történelmi magabiztosságot adhat. De — úgy vélem —, azért nem mindenkinek igazi fogódzó. Mert gondoljon csak bele: sokszor már egy mai negyvenéves is úgy tekint a háború előtti évekre, mint mondjuk az Anjouk korára. Az igazi fogódzó számukra a jelen — az oldalra tekintés — és a jövő, ami a fiatalok számára nyilván a legfontosabb húzóerő ...

— A múlt közelebbi, a szocialista társadalmi berendezkedésbe eső szakaszai azonban nyilván már több tanulsággal szolgálnak. Mi jellemezte e korszak első évtizedét?

— A legjellemzőbb — mint köztudott — a túlhajtott iparosítás volt, az, hogy a nemzeti jövedelem felhasználásában egyoldalú előnyt élveztek a — gyakran pazarló —- beruházások, mégpedig az életszínvonal, a lakossági fogyasztás rovására. Egyre több munkáskézre volt szükség, ekkor kezdődött el a nők tömeges munkába állása, akiknek kevesebbet „lehet” fizetni. Való igaz, hogy számos, akkori rossz döntés következményével még ma is küszködnünk kell.

Ha már kissé közelebbről vizsgáljuk e kort, emlékeztetnék rá, hogy 1949-ben elérte,

1950-ben pedig már 8—9 százalékkal meghaladta az egy főre jutó reáljövedelem és fogyasztás a háború előtti szintet. A fogyasztás tartalmában és a jövedelmi arányokban is nagy fordulat állt be. Azonban ezen időszak „eredménye” az is, hogy erősen, a kívánatosnál sokkal jobban csökkentek a képzettség, a munka-hierarchiában elfoglalt hely szerinti jövedelemkülönbségek. 1951— 53-ban pedig már csökkent a reálbér, a fogyasztás, romlott a lakáshelyzet is, mivel az iparosítással nem járt együtt a városi lakásépítés, holott nagy tömegek áramlottak a városokba.

1953—54-től jobbára a „tűzoltó munka”, a javítgatás volt jellemző az életszínvonal-politikára. Ügy a hatvanas évek elejétől-közepétől mondhatjuk: az a gondolat, hogy a gazdaság fejlesztésének az életszínvonal emelését, tehát a lakosság javát kell szolgálnia, már nem csupán deklarált cél, de az egész politikát átható szándék lett. Ennek következtében a rövid-, közép- és hosszútávú terveknek szerves részévé vált az életszínvonal tervezése is.

— Az azóta eltelt mintegy húsz esztendő alatt számos, nem a szorosan vett életszínvonal-politika körébe sorolt vagy csak részben oda tartozó döntés, intézkedés, társadalmi folyamat is visszahatott életszínvonalunkra .. .

— Csupán címszavakban: 1956 után egyre nagyobb teret kapott a gazdálkodó egységek nyereségérdekeltsége, a mezőgazdaságban eltörölték a beszolgáltatást, 1961-ben pedig befejeződött a mezőgazdaság szocialista átszervezése. A mezőgazdasági nagyüzemek megerősödésének, az azokkal szorosan együttműködő háztáji gazdálkodás nyújtotta lehetőségeknek köszönhető, hogy a parasztság jövedelmi színvonala a hatvanas évek végén felzárkózhatott az ipari munkásokéhoz. Az 1968-ban elkezdődő gazdasági reform, az „új gazdasági mechanizmus” — egyebek között a nyereségérdekeltség fokozottabb előtérbe állításával — szintén kedvezően hatott az életszínvonalra. S amint a gazdaság jobb működése természetszerűen javítja az életszínvonalat, ez utóbbi emelkedése kedvezően visszahat a gazdaságra is, mivel az elégedettebb, egészségesebb emberek, akik úgy érzik, érdemes dolgozni, jobb munkateljesítményre képesek.

— Mi jellemezte — jellemzi a szorosan vett életszínvonal-politikát e legújabb korszakában; azt követően tehát, hogy a politika egészében méltó helyére került?

— Az, hogy az életszínvonal emelésének célja a politikai gyakorlat részévé lett, azt jelenti, hogy államunk mindenki számára igyekszik biztosítani az alapvető szükségletek kielégítését; ezen felül pedig életszínvonal-politikánk alapelvként mondja ki, hogy az emberek a közös asztalra helyezett teljesítmény alapján különböző mértékben részesüljenek a megtermelt javakból...

— Alapszükségleten a szerény, de elfogadható lakást, a szolid, de megfelelő ruházkodást, a kielégítő táplálkozást értjük. Elő tudja-e teremteni mindezt magának a legszerényebb jövedelmű réteg is?

— A KSH számára nyolcezer család vezet feljegyzéseket kiadásairól, bevételeiről. Közülük a legszerényebb jövedelműeknél (megjegyezve, hogy józan életű, egészséges em-26