Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-12-22 / 25-26. szám
ÉLETÜNK, A „GOLI” Óbuda és a pilisi járás sváb lakosságának a kékkarton volt a kedvenc ruhaanyaga: a Szepességből és Bécsből hozatták. Mígnem egy Goldberger Ferenc nevezetű vásározó — felfigyelvén a kékfestő iránti nagy keresletre — kartonnyomó üzemet alapított Óbudán, s három segéddel és három kézi mosóval megindította a hazai kékkartonfestést. Épp kétszáz esztendeje, 1784 őszén. Az ódon falak még ma is állnak a Lajos utcában. Sokat láttak. Vásárolt itt Kossuth Lajos, mégpedig 69 váltó forint értékű árut a családjának; termeltek a szabadságharcos katonáknak alsóruhát, tépést; láttak csodát a falak, amikor a Goldberger-familia 1867-ben nemességet kapott Ferenc Józseftől. A gyár századunk elején, Goldberger Leó irányításával fejlődött modern nagyüzemmé, részvénytársasággá. Ma a Pamutnyomóipari Vállalat egyik üzeme. A fehér, egyszínű — többnyire kék — és tarkán szőtt kelméken kívül sík- és rotációs nyomottáru készül a Goldbergerben. A gyár egyedülálló terméke a nyomott selyemszövet, a kötött-hurkolt kelme, a rugalmas fonalrendszerű szabadidőanyag és a 140 centiméter széles „lúgkreppelt” szövet. S akik gyártják? A Goldberger Textilműveknek jelenleg 1300 dolgozója van — nagyon kevés. Nincs vonzereje a szakmának. Bár a keresetek itt jóval meghaladják az országos textilipari átlagot, de a munka nehéz, a gépek java elavult, az épületek és műhelyek vakolata hullik, festése málladozik. Felújításra vár az üzem, s ez a bicentenárium előtt meg is kezdődött, de hogy mikor fejeződik be, azt csak a pénzügyi jósok tudnák megmondani... Moldova Györgyöt, amikor A szent tehén című riportkönyvének írásához látott, a pamutnyomóipari tröszt egyik vezetője le akarta beszélni arról, hogy az anyaggyűjtést a Goldbergerben kezdje. Ez a cég legelmaradottabb gyára — mondotta —, ahol korszerűtlenek a munkakörülmények, megoldhatatlan a belső szállítás, az anyaghiány miatt akadozik a termelés. Az író mégis ragaszkodott az óbudai üzemhez, hisz’ kétségtelen, hogy a magyar textilipar bölcsője itt, a Lajos utcában ringott. — Aki megszerette ezt az öreg gyárat, nem könnyen hagyja oda — állítja a műszaki könyvtár vezetője, Bárok Ágnes, aki magára vállalja kalauzolásunk nem épp háládatos szerepét. — Én három évtizede kerültem ide vegyésztechnikusként, sokszor el akartam menni, mégsem voltam rá képes. A Goli nemcsak egy gyár, a Goli az életünk. Ezt a kétszáz évet nemcsak Óbuda, hanem az egész magyar ipar történetéből sem lehet kitörölni. De nem is akarja senki. Először a nyomóműhelybe megyünk. A rotációs gépek négyszínű mintával díszítik a textíliát. A gépek közt akad új, de van olyan is, amelyet még a negyvenes, ötvenes években állítottak üzembe. — A miénk viszonylag korszerű, tízéves Stork típusú holland masina — mutatja Winklárik László másodnyomó. — Hárman birkózunk vele, de látja, míg fut az anyag, reggelizésre is jut idő. S jót harap a sóskiflijéből; hideg tejet kortyol hozzá. — öreg legény vagyok én itt, 38 éve jöttem a Goldbergerbe. Most meg ... most, ugye, már nyugdíj előtt állok. Még négy esztendő. Hát nagyon várom. — Nem fog hiányozni a gyár? — Fog, fog, de van három fiam, hat unokám, azok meg mostan hiányoznak. Nem fogok unatkozni. — Mennyi lesz a nyugdíja? — Jelenleg 6 és fél, 7 ezer forint között keresek. Ha ezt megtartom, sőt ráteszek, akkor nem fogok panaszkodni. Rácz Pál nyomómesternek ez volt az első munkahelye. Tizennyolc évesen került a gyárba, az idén a negyvennegyediket tölti. — Segédmunkásként kezdtem, itt tanultam ki a szakmát. Szép munka ez, csak lenne mindig anyag megfelelő mennyiségben és minőségben! — Ha nem megy a gép, nyilván alacsonyabb a fizetés ... — Hogy a csudába ne! Nor-24 ‘'JWÜBP* UK 7
