Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-12-22 / 25-26. szám
hogy a befektetett tőke hozama a lehető legkedvezőbb legyen. Pedig a tőke is szűkös erőforrás! Ezért az új szabályzók között fontos és új elem a vagyonadó, amelynek mértéke 3 százalék. Vállalati vagyonnak számit minden — a gazdálkodó szervezet mérlegében szereplő — épület, gép, anyag, stb. értéke — s természetesen minden vállalati pénzeszköz is. Nem számítanak viszont a vállalati vagyonba a folyó hitelek s a még könyvvitelileg el nem számolt „nem aktivált” állóeszközök. Ha az egyik vállalat a másiknak kölcsönt nyújt, fejlesztésre szolgáló pénzt, eszközt ad át, illetve vagyona egy részét k ozr^váHa 1 a tba vagy társulásba helyezi, akkor =RÄett«6 adóztatás elkerülése végett — e vagyonrészek után nem ő fizeti az adót. Ez az adó voltaképpen a vállalati vagyontól elvárható megtérülésből részesíti az államot. Másfelől arra ösztökéli a gazdálkodókat, hogy ne annyira az eszközök bővítésében és a létszám növelésében gondolkodjanak, hanem elsősorban működő, hozamot nyújtó tőkéjüket gyarapítsák. A vállalati gondolkodásban, a gazdasági döntésekben fokozott szerephez jut az, hogy a meglevő, rendelkezésre álló tőkét minél jobban forgassák, hiszen így mérsékelhető az adó hatása. Ezt elérhetik az erőforrások jobb kihasználásával — amennyiben piaci kereslet mutatkozik a termelés eredménye iránt —, de állandó felülvizsgálatot is szükségessé tesz: vajon a meglevő tökének a vállalaton belüli hasznosulása-e a legjobb hozamszerző tevékenység. A cél: a tőke lehető legjobb elhelyezése, eloszlása az adott pillanatban elérhető nyereség alapján. (A központi, nemzetgazdasági célok érvényesítése pedig adókedvezménnyel, adóelengedéssel érvényesíthető). Az új szabályozás részeként a vállalatok megtarthatják a teljes amortizációt (korábban ennek 40 százalékát az állam elvonta), így a fejlesztési lehetőségek némileg kibővültek. Ebben a helyzetben szükségessé vált egy új adónem, a felhalmozási adó bevezetése. Ez alapvetően a kormányzat kezében lévő; a konjunktúra szabályozását — élénkítését, hűtését — szolgáló eszköz. Mértéke 0 és 25 százalék között mozoghat, az adott év helyzete alapján. Fizetendő: a beruházási folyamat során, az építők, gépszállítók, szerelők számláinak kiegyenlítésekor. A forgóeszközök tartós növekményére is ezt az adót kell leróni. (Nem kell adót fizetni az állami beruházások és a pénzfelhalmozás után.) Természetesen nem örülnek a beruházásokra készülők ennek az adónak, de talán annyi elmondható védelmére, hogy — mert mindenkire érvényes — sokkal áttekinthetőbb, mint a korábbi egyedi beavatkozásokra épülő szabályozás. Nem is beszélve olyan adminisztratív beavatkozásról, amely bizonyos épületek megépítését egyszerűen megtiltotta vagy egyedi engedélyhez kötötte. (Ilyenek voltak érvényben már több mint tíz éve az irodaházak, a vállalati üdülők, az oktatási központok, stb. építésére. Most az ilyen építmények esetén a felhalmozási adó 50 százalék, vagyis: akinek még így is megéri, az építsen .. .) A bér ára Az erőforrás-arányos elvonás másik új fajtája: a béradó, amely a bérköltség 10 százaléka. Célja az élőmunka vállalati és összgazdasági költsége közötti különbség szűkítése. Arról van ugyanis szó, hogy a vállalatoknak viszonylag olcsó az a munkaerő, tehát az az élőmunka, amely nemzetgazdasági méretekben már lényegesen drágább. Mert bár a bérszínvonal Magyarországon alacsonyabb, mint számos más országban, az „élet” azonban Magyarországon sem ilyen olcsó. Az egyén és az állam között ugyanis munkamegosztás alakult ki: mit kell az egyéni keresetekből fedezni, és mit az állami költségvetésből. A magyar bér-, illetve keresetszabályozás is a külföldi gyakorlathoz közelít, vagyis a személyhez kötött jövedelmi adót alkalmazza. Most egyelőre még ezt az adót a vállalat rója le a munkavállaló helyett. Ez átmenetet jelent, hiszen néhány éven belül Magyarországon is általánossá válik, hogy a különböző forrásokból származó egyéni jövedelmek öszszeadódnak és közös alapot képeznek a progresszív adózáshoz. Egyelőre a keresetek alapján történő, de személyekre kiszámított adó a vállalat gondia. A legjellemzőbb a hazai keresetszabályozási formák között a kereseti szint szabályozása. Hosszasabb magyarázatra ez a forma nem szorul, hiszen hasonlít a világban elterjedt jövedelemadózási módszerekhez, természetesen a megfelelő progresszivitással párosulva. Máshonnan közelítve: a vállalat annyi embert foglalkoztat, akkora keresettel, amelyet az illető cég adóviselő képessége elvisel. (Számításba véve természetesen az egyéb adófizetési kötelezettséget, a beruházásokat és általában a gazdálkodás egyéb feltételeit.) Kisebb körben — például a külkereskedelemben, a műszaki tervező és beruházó vállalatoknál — a keresetek növekményét adóztatják progreszszíven. Adómentes növekmény nincs. Mint minden gazdaságban, így a magyarban is található egy olyan rész, amely nem működhet nyereségérdekeltségi rendszerben. (Ilyenek a kormányzati szervek, a vasút, a posta, az áramszolgáltatók, a vízművek, stb.). Itt a béremelés központi, amely a kormány és a szakszervezet közötti érdekegyeztetés alapján valósul meg. Ez a (központi) rész adómentes, a kereseti növekmény e feletti része viszont már progresszív adóval terhelt. Az ebben a körben alkalmazott központi bérszabályozásra a kormány jelöli ki az intézményeket. Végül, található a magyar keresetszabályozási rendszerben a vállalat számára egyértelműen kedvezőtlen, szinte büntetésként alkalmazott forma is. Ebbe a körbe azok a vállalatok kerülnek, amelyek a jelenlegi feltételek szerint képtelenek beilleszkedni a kereseti szint-, illetve a kereseti növekmény-szabályozási formába. Elsősorban azért, mert így veszteségessé válnának. Átmeneti jelleggel — 3 évre — ezek a gazdálkodók olyan központi béremelési lehetőségben részesülnek, amelynek első három százaléka adómentes. Ha ennél nagyobb arányban akarnak a vállalatnál bért emelni, akkor az egész növekmény adóköteles, ezt viszont a vállalat nem képes elviselni anélkül, hogy veszteségessé válna. Hozzá kell ehhez tenni, hogy az elkövetkező években az inflációs ráta ennél a 3 százaléknál jó néhány százalékponttal magasabb lesz. így az itt dolgozók keresetük reálértékét nem lesznek képesek megőrizni. Harcban az inflációval A magyar kormány az elkövetkező években infláció-visszaszorító politikát szándékozik folytatni. Ehhez részben pénzügyi-költségvetési eszközöket vesz igénybe. Mivel ezek az eszközök csak korlátozottan képesek érvényesülni, ezért az árszabályozásra is fokozott terhek hárulnak. (A dolgok logikájából fakadóan az árszabályozás meglehetősen nagy mértékben befolyásolja a vállalati nyereségeket, és ezen keresztül az adók, a keresetek növelésének lehetőségét). Az árszabályozás lényege annak felismerése és tudomásulvétele, hogy a magyar piacon nem érvényesül kellőképpen a verseny. Ennek határt szab a belföldi „versenyzők” szűk köre, de az ország külkereskedelmi helyzete is, amely az importversenyt korlátozza. Mindezek előrebocsátásával kell tehát vizsgálni a hazai árszabályozást. A cél egyértelmű: minél nagyobb mértékben a piaci helyzetnek megfelelő, az eladó és a vevő között alku során kialakuló áraknak kell érvényesülniük. Kevesebb lesz a hatóságilag meghatározott ár, megmarad a világpiaci árakon alapuló árképzés módszere. E tekintetben két szempontra érdemes felhívni a figyelmet. Az egyik, hogy az ún. versenyszférában, tehát azon termékek, szolgáltatások körében, amelyben a külpiac ítélete mérvadó, a hazai piacon az exportár, illetve a vámmal növelt importár között szabadon mozog az ár. Ez elég széles sávnak látszik ahhoz, hogy a kereslet-kínálat változásán keresztül megfelelő információhoz jusson a termelő. A másik a tisztességtelen ár fogalma. Nemrégiben a parlament törvényt fogadott el a tisztességtelen gazdálkodás tilalmáról. Ennek alapján készült a tisztességtelen árról szóló kormányrendelet. Eszerint tisztességtelen az az ár, amely — többnyire a termelő monopolhelyzete következtében — „aránytalan” —. Az árnak ugyanis arányosnak kell lennie a hasonló vagy helyettesítő termékkel, az exportárral, illetve a valódi vagy lehetőségként létező importárral. (Az árhatóságok szempontjából az ellenőrzésnél teljesen érdektelen, hogy az adott aránytalanul magas, tisztességtelen árban mekkora hasznot realizál a termelő, az eladó, mert lehet, hogy még ezen a túlzott áron is minimális a nyeresége. Ez azonban nem jelent felmentést.) A fogyasztói árak világában tartósan fennmaradnak a támogatások is. A tej, tejtermék, háztartási energia, gyógyszerek, személyszállítás, állami lakások bére, az ivóvíz, a csatornadíj esetében emelkedhetnek ugyan az árak, de azok mértékét központilag állapítják meg. Más termékek fogyasztói árképzésében a támogatást, illetve az ellenkező szándékot a forgalmi adó mértéke mutatja. A 0 százalékos forgalmi adó érvényes például az alapvető élelmiszerekre. Az általános a 11 százalékos forgalmi adó lesz, ennek duplája érvényes majd a felnőttruházati cikkek esetében. A kozmetikumoknál és az automobilizmus körében 30 százalékos lesz a forgalmi adó. Ezt még a luxuscikkek, a szeszes italok, a dohányárak esetében megfejelik az ún. fogyasztási adóval. Tisztánlátást! A gazdaság szabályozásának fontos eleme az árfolyam-, a kamat-, a hitelpolitika, a kivitel ösztönzése. Ezek azonban többé vagy kevésbé kívül esnek azokon az adózás jellegű gazdasági szabályozókon, amelyek a vállalati magatartás stratégiai kialakításához szükségesek. A taktikához tartozik a januártól napi jegyzésében rendelkezésre álló árfolyamok követése, a kamatok mozgásának tanulmányozása, stb. Az exportösztönzés elsősorban adózási eszközökkel történik, így az a GATT- tagságból adódó előírásoknak megfelel. E körbe tartozik a vám is, ezt azonban nemzetközi tárgyalások során rögzítik. Mindent egybevetve, az 1985-től érvényes rövid és hosszabb távra szóló szabályozók elsősorban a dinamikus, jó, nyereséges vállalkozásoknak adnak elsőbbséget, azoknak kedveznek. A termelési szerkezet átalakítását, az ország gazdasági és szociálpolitikai céljainak elérését szolgálják, mégpedig úgy, hogy ne egymással „feleselve”, egymás hatásait lerontva, hanem éppen pllenkezőleg: egymást erősítve segítsék a vállalatok gazdálkodásában a tisztánlátást. BREITNER MIKLÓS 23
