Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-11-24 / 24. szám
.magamban lehettem, leültem egy pinceablak .párkányára s a felhős égre bámulva, hangosan •elsírtam magam. * Másnap, amilyen korán csak lehetett, a bombázások első szünetében átmentem feleségemhez a Hungáriába. Kétszer jártam már nála, egyszer ő is visszaadta a látogatást, főképp, hogy viszszatartson a további vizitektől. A szálló meg volt rakva nyilasokkal, valamilyen parancsnokságuk székelt ott, napirenden voltak a razziák. Ezt akkor tudtam meg, amikor először jártam a szállodában: a forgóajtónál, melyen át le lehetett jutni a pincébe, nyilas őrség állt. Visszafordulni nem akartam, gyanús lett volna, így hát beforgattam •magam az ajtón s mint aki odatartozik, nyugodtan elhaladtam az őrök mellett. A nyilasok hanyagságára s felületességére jellemző, hogy utánam néztek ugyan, de nem állítottak meg. Másodszorra azért kellett elmennem, mert feleségemtől első alkalommal megtudtam, hogy szobáját átengedte eqy a szállodában bújkáló zsidó házaspárnak s minthogy egyébként is félt a szüntelen bombázásoktól — a szálló tetején is dolgozott egy légvédelmi osztag — éjjel-nappal a hideg, nedves pincében tartózkodott: tehát egy rend meleg gyapjú fehérneműt Vittem át neki a magaméból. Egy kalapdobozon ült, meggémberedve a fal mentén, akkor már nyolcadik napja, mert itt sem volt fekhelye s csak Olyankor nyújtózhatott egyet-egyet, ha olykor egy mosakodásra felment szobájába, az öreg házaspárhoz, ahonnét azonban a legközelebbi repülőgépberregés vagy bombarobbanás hamarosan visszakergette a pincébe, kalapdobozára. Villany akkor már Tég nem égett, gyönge kis mécsesek pislogtak a pincében, homályos fényükkel feleségem legnyomasztóbb gyerekkori emlékét, patkánylátogatta tabáni pincelakásukat idézve. A mindennapos razziák is felkavarták, nem múlt el nap, hogy a „nemzetes asszony” vezette őrségek ne fogtak volna le a szeme láttára egy•egy bújkáló férfit vagy nőt. Érthető volt tehát riadalma, amikor megpillantott engem, a Jäger alsónadrággal a kezemben, melyet a viszontlátás örömében boldog mosollyal nyújtottam át neki. Azonnal elküldött; sógorom vitt ki, a nyilas kapuőrséget elkerülve, egy másik folyosón, a személyzeti konyhán s egy mellékbejáraton át az utcára. Még nagyobb rémülettel fogadta feleségem harmadik látogatásomat: idegességét látva, csak egy fél percre álltam meg mellette öt szót ha váltottunk. Nem mondhattam, el neki, hogy az éjjel hallottam az orosz hangszórót. Másnap 'leégett a szálló. A bentlakók átköltöztek a Mária Valéria utca szemközti házába, a Hungária hatalmas borpinoéjébe. Feleségemnek minden holmija odaégett, a tűzből csak dunyháját mentette ki, melyre, rég elhalt anyja tanácsára emlékezve, a szeme fényénél is jobban vigyázott. Én a Nádor utcából néztem a tűz Visszfényét az alacsony felhőmennyezeten, de természetesen lehetetlen volt kiszámítani, hogy a nagy Dunaparti szállók, a Ritz, Carlton, Bristol, Hungária közül melyik ég. Odamenni pedig már nem tudtam, mert hajnalban német katonaság szállta meg a házat. * A németek a földszinti lakásokba s az utcai üzlethelyiségek hátsó benyílóiba vették be magukat. Érkezésükről úgy értesültem, hogy az egyik üzlethelyiség bérlője, egy textilkereskedés osztrák származású tulajdonosnője, reggel kétségbeesetten lejött hozzám a pincébe, s megkért, hogy mentsem meg a boltjában elraktározott szöveteit a most érkező németek élői, hozzuk le őket a pincébe. Egy nagy ruháskosárban hordtuk le készletét, ötször-hatszor is megfordulva, az aszszony jutalmul egy öltöny ruhára való szövetet ígért, ha életben marad s vagyonát is megmenti. Akkor már hallottunk arról, hogy a németek, utcáról utcára hátrálva, minden házat külön megvéd ennek s némelyikünk azt is tudni vélte, hogy az egyik épségben maradt balkonunkon gépfegyverállást akarnak kiképezni s a pincét is védeni fogják. A megrémült lakók elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek a vezénylő tiszthez. Kísérőnek engem osztottak be a légópa.rancsnok mellé. Ez a választás igen mulatságos módon, már az erőviszonyok hirtelen átbillenését jelezte, mint ahogy ezt megelőzőleg is — abban a mértékben, ahogy a front a Nádor utca felé közeledett — a lakók már egyre udvariasabbak és előzékenyebbek lettek anyámhoz. Hogy a németek végképp elvesztették a háborút, azt abból tudtam meg, hogy egy nap a házfelügyelőné előre köszönt nekem. Odafönt, a földszintes lakásban, ahol estefelé a tisztet felkerestük, az elülső szobában egy házbeli asszony kávét főzött a katonáknak, akik agyongyötörve, ájult fáradtságban, szétvetett tagokkal, szinte tehetetlenül feküdtek a szoba padlóján. Többnyire fiatal gyerekek voltak. Nemhogy gyűlöletet, inkább szánalmat éreztem irányukban. Valószínűleg fiatalságuknak szólt. De •részvétem alatt a lappangó harag s megvetés, mely az egész nép ellen fordult, még sokáig gerjesztette indulataimat s még ma is megesik, hogy ■német szó hallatára elfog a viszolygó keserűség, bármennyire igyekszem is erőt venni magamon. Szóról szóra emlékszem arra, amit akkor az egyik fiatal katona mondott nekem, száraz kétségbeeséssel hangjában. — Wir schaffen’s nicht mehr — mondta poroszos kiejtéssel — sie sind zu stark. Hogy tudniillik nem bírnak már az oroszokkal, azaz: hogy megmenekültem. Mint a súlyos beteg a válság után, mély álomba merülve, átaludtam az egész éjszakát. Nem hallottam meg, hogy a németek kivonultak a házból, sem hogy a hidak felrobbantak. Reggel Ajli azzal vert fel, hogy az Arany János utca sarkán láttak egy oroszt. Fölkeltem, a kapu elé álltam, Ajli pedig felment a lakásba takarítani. Jött már a második, a harmadik orosz. Az egyikkel kezet szorítottam, mondott valamit, amit nem értettem meg. Utána felkerekedtem és elindultam a Hungária-szálló felé. Szokatlan csend volt az utcán, egy kihalt város hallgatása, egyetlen embert sem láttam utcahosszat. A Nádor utca közepe felé egy ház beomlott, a törmelék feltöltötte az egész úttestet s mind a két járdát, egy ló hullája hevert hassal fölfelé a téglák között. A Vörösmarty téren már öt-hat emberrel találkoztam. A sarkon, a nagy látszerészüzlet előtt néhány német katona holtteste hevert a járdán, ■már megmerevedett tagokkal, az egyik test a •fején állt, térdben behajlított lábaival a sarki postaládának támaszkodva. Még mindig nem tudtam, hogy feleségem él-e. Amikor befordultam a Vörösmarty tér sarkán, a németek Budáról lőni kezdték Pestet. A házak mentén a Vadászkürt-szállodáig szaladtam, behúzódtam a kapualjba. Ott már többen álldogáltak. Megkérdeztem tőlük, nem tudják-e véletlenül, hogy a Hungária-szálló áll-e még. Leégett, mondták. S akik benne laktak? Vállat vontak, nem tudják. Tovább futottam, szerencsésen elértem a Mária Valéria utcát. A Hungária épülete •még mindig égett, vastag füstfelhő ült fölötte. Itt a Duna-parti házsor védelmében már többen jártak az utcán. Mindjárt az első ember, akit megkérdeztem, útbaigazított: a Hungária lakói a szemközti ház pincéjébe menekültek. A bejárat előtt civil kapuőrség állt, megkérdezték, kit keresek. Nem mertem kimondani a feleségem nevét. Álltam, s gondolkodtam, végül sógoromat neveztem meg. Ha feleségem él s meghallja öccse nevét, tudni fogja, hogy én hívatom s őt keresem. Sokáig tartott, amíg végre feltűnt a sötét kapualjban. A nyakamba borult, sírt és nevetett. •Lementünk a pincébe, sorra viziteltük a rokonságot, sógornőmet, kislányukat, egy pécsi rokonukat, annak lányát, Utána feleségemmel kettesben kimentünk az utcára. A budai ágyútűz szünetéit. A Váci utcában járkáltunk ide-oda, feleségem most látta először a rommá lőtt várost. Sírva fakadt. Meg kellett volna halni, mondta kétségbeesetten, majd újra nyakamba borult, már hangosan nevetett boldogságában. Körülöttünk már fosztogatták a Váci utcai üzleteket. A •Molnár és Moser drogéria kirakatából egy szilszkinbundás, elegáns nő lépett ki, karján egy nagy •kosár, tele szappannal, parfümös üvegekkel. Egy szappan a földre esett a kosárból, feleségem boldog buzgalmában fölemelte, a nő után sietett,, •visszaadta neki. Utána hazamentünk anyámhoz a Nádor utcába. Mérhetetlen életkedvet éreztem, •nem telt bele egy hét s már éjszakánként, egy cipőpasztába dugott kanóc fényénél írni kezdtem. ILLUSZTRÁCIÓ: ZVOLSZKY ZITA 21
