Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-11-10 / 23. szám
Brazíliában elég puszta ország vagyon... „Ügy hallom, Brazíliában elég puszta ország vagyon; kérjünk a spanyol királytól egy tartományt, csináljunk egy coloniát...” Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér írta e sorokat a „Török áfium” című munkájában. Igaz, akkor már (1660—1661) a portugál királytól kellett volna egy „tartományt” kérnünk, mert a két ibér királyság érdekházassága hatvan év után, 1640-ben véget ért, és Brazília ismét a portugál korona alá tartozott. Ügy gondolom, a magyar irodalomban Zrínyi Miklós írta le először Brazília nevét. S ha akkor nem is kértünk egy „tartományt”, hogy ott „coloniát” alapítsunk, a XX. században népes magyar kolónia alakult ki brazil földön. Az első magyar nevek már a XVIII. században felbukkantak Brazíliában. Haller Ferenc magyar jezsuita a Maranhac-i misszióban, Észak-Brazíliában tevékenykedett, majd innen került át Bolíviába, Eder Xavér Ferenc helyére, aki a quechua indiánokat tanulmányozta és könyvet is írt Bolíviáról és Peruról. Szentmártonyi Ignác, Hell Miksa, a nagynevű matematikus és csillagász ajánlására került ahhoz a mérnökcsoporthoz, mely a portugál király megbízásából az Amazonas és a Rio Madeira torkolatvidékének feltérképezését végezte. Három magyar rendtársa csatlakozott hozzá: Szluha János, Fáy Dávid és Kailing József. 1760-ban Marques de Pombal kiűzte a jezsuitákat Portugáliából és a gyarmatokról : a magyar jezsuitákat vasra verve vitték át Portugáliába. Szluha két, Szentmártonyi tizennyolc év után szabadult, Fáy 1762- ben meghalt a Saou Juliao erőd föld alatti börtönében . . . A XVIII. században még egy magyar név bukkant fel, bizonyos Nagy Zsigmond festőművész neve, de róla semmit sem tudunk. A XIX. század első évtizedeiben érkezett Rio Grande do Sul államba az a titokzatos magyar, aki családnevét egyszerűen Hungria-ra változtatta át; eredeti nevét nem tudjuk. 1830 körül már a Säo Paulo közelében lévő Sorocabá-n élt. Benősült a tekintélyes Queirez családba, birtokain gazdálkodott igen eredményesen, amikor 1842-ben Itapetiningán, a fazendáján kígyó marta meg és meghalt, ö volt a tekintélyes Hungria család alapítója, amelyből kiváló orvosok, jogászok, katonák kerültek ki. Legismertebb köztük Nelson Hungria, aki többször volt igazságügy-miniszter és a legfelsőbb bíróság elnöke, neves jogász és törvényalkotó. Nyilatkozataiban mindig utalt családja magyar eredetére. Szelecz Arnold bencés 1934-ben még találkozott a családalapító, akkor 94 éves legkisebb lányával, aki szerint apja Budáról vándorolt ki Brazíliába. A császárság idején az Osztrák—Magyar Monarchiából érkezett szakemberek között hat Selmecbányái mérnök és harminc vájár szerepelt, akik a Minas Gerais-i bányákhoz kerültek, de sorsukról semmit sem tudunk. Ám, hogy Brazíliában tudtak Magyarországról, azt mi sem jellemzi jobban, mint hogy az 1848—49-es szabadságharc leverése után, 1853-ban egy ismeretlen brazil költő lelkes verset ír „A Hungria” címmel. Világos után számos magyar érkezett Brazíliába is. Legtöbbjük útja az Egyesült Államokból vezetett ide. Köztük a legizgalmasabb egyéniség Komis Károly volt. Éles eszű jogász, Kossuth hadbiztosa és a katonai bíróság tagja. Amerikába vándorolt ki, ahol sok mindennel próbálkozott. New Yorkban megismerkedett egy Bironyi nevű fényképésszel, és együtt indultak 1853-ban Brazíliába. A fényképezés nehezen indult. Kornis kihallgatást és engedélyt kért II. Don Pedro császártól, hogy lefényképezhesse. Nemcsak a kép sikerült kitűnően — egész Braziliában terjesztették —, hanem a császár is felfigyelt az intelligens, rokonszenves magyarra és hosszan elbeszélgetett vele. Kornis egy dúsgazdag brazil halála után felmerült hagyatéki ügy jogi kérdéseiről tanulmányt írt, melyre a brazil jogi körökben felfigyeltek. Űjabb tanulmányában a polgári házasság kérdésével foglalkozott. A Säo Pauló-i Akadémia tagjai közé választotta a császár egyetemi katedrát ajánlott fel, de Kornist egyre jobban gyötörte a honvágy, nem találta a helyét. Barátja, Bironyi meghalt. Kornis utazgatott, bejárta Észak-Brazília tekintélyes részét, majd 1862-ben hazatért. Röviddel utána tüdőbaj ragadta el. Nagyobb magyar csoportok bevándorlása 1880 és 1890 között kezdődött. Győr, Veszprém, Sopron megyéből érkeztek magyarok, akik a szubtropikus délen, Santa Catarina és Rio Grande do Sul államban telepedtek le. Jaragua de Sül környékén mintegy másfél ezer magyar németesedett el, de leszármazottaik még a harmincas években is emlegették magyar eredetüket. Santa Catarinában ugyanis a XIX. században tekintélyes német kolónia alakult ki. Azt mesélték, hogy a második világháború előtt ott még a négerek is csak németül beszéltek. Egyébként Santa Catarinában élt és írta kitűnő könyveit a brazíliai magyarság egyik legeredetibb egyénisége, Lénárd Sándor. Az 1870-es években vándorolt be Rio Grande do Sulba az a Berta János nevű szolnoki lakatosmester, akinek egyik leszármazottja Rubem Berta, a brazil polgári repülés egyik megteremtője, akiről a Säo Pauló-i repülőtérre vezető sugárutat nevezték el. 1913-ban a brazil hatóságok 45 ezer „osztrák” bevándorlót tartottak nyilván; közülük mintegy 10—12 ezerre becsülhető a magyarok száma. Sáo Paulóban az ötvenes évek elején ismertem meg Papik bácsit, aki a század elején került fiatal legényként Brazíliába. Jó hetvenes lehetett, amikor találkoztam vele. Szálmagas, jó tartású, mokány magyar volt. ízesen, tisztán beszélt magyarul. A Paranapanema folyó vidékén gazdálkodott, kávéültetvénye volt. Emlékszem rá, ahogy rövid szárú csizmában, buggyos nadrágban, széles karimájú kalappal a fején, mint egy hamisítatlan brazil fazendeiro beállított a délamerikai Magyar Hírlap szerkesztőségébe, vállán keresztbe vetett két kisebb kávés zsákkal. Természetben hozta a lap előfizetését. A nagy magyar tömegek az első világháború után érkeztek Brazíliába, zömben Romániából és Jugoszláviából. Ezek a bácskai, Arad-környéki, Maros-menti magyarok az Egyesült Államokba szerettek volna kivándorolni, de a háború után az USA lezárta a határait. Sokan azzal a reménnyel jöttek Brazíliába, hogy innen majd átjutnak Amerikába. Ám még akinek ez sikerült is, az is visszaszivárgott. .. Magyarországról, elsősorban Budapestről az 1919-es forradalom menekültjei érkeztek, ipari munkások, sokan csepeliek és értelmiségiek. Nagy részük Säo Paulóban telepedett le. Már 1920 végén partra szálltak Santosban az első csoportok. Az ipari munkás könynyen talált munkát a növekvő iparban. Ez a réteg jelentős szerepet játszott a Sáo Pauló-i magyar élet megszervezésében. Romániában és Jugoszláviában ügynökök toborozták a kivándorlókat. Fűt-fát ígértek. Ám, amikor a magyar bevándorló a santosi kikötőben partra szállt, kiderült, hogy nem ingyen föld, cserépfedeles ház várja, hanem a cafesal, a kávéültetvény, ahol a munka és a bánásmód alig különbözik a múlt századitól, amikor a rabszolgák dolgoztak. Brazíliában ezekben az időkben szörnyű visszaélések történtek, valóságos emberkereskedelem folyt. A cafesalba került magyar igyekezett viszsza Säo Paulóba, ahol mindig szükség volt a munkáskézre. S amint egy kis pénzre tett szert nyomban saját földet vásárolt az Interiorban. 1924-ben kezdődött a magyar falvak hőskölteménye. Nem túlzás, amikor „hőskölteményt” említek, amely azt hiszem, egyedülálló a magyar diaszpóra történetében. Az első település Säo Paulótól mintegy kilencszáz kilométerre nyugatra: Árpádfalva. Még ugyanebben az évben megalapították Szentistvánkirályf dívát, Boldogasszony falvát, majd következik a többi: Mátyáskirályfálva, Rákóczifalva, Szentimrefalva. Nagyobb település alakult ki Itararén, Ribeirao Preton és számos kisebb egész Säo Paulo államban. A falvak alapítása hősies vállalkozás. A bevándorló magyarnak meg kellett szoknia a trópusi éghajlatot és környezetet. Az őserdőt maguk a telepesek irtották ki. Tartani kellett a jaguártól, a kígyótól és a legnagyobb gondot a férgek, a moszkitók okozták. A földművelés ezernyi gonddal járt. Gyakran egyetlen éjszaka letarolták a hangyák a szépen fejlődő vetést. A kukoricatáblákat ellepték a papagájok és a majmok. A baromfiudvart a gyíkok dézsmálták. És persze az élősdiek is megkeserítették az emberek életét, gyakran súlyos vagy éppen végzetes betegségeket okoztak. A telepesek hetekig embert se láttak az őserdőben és majomhúson éltek. Csak évek nehéz keserves munkája után válik valósággá a megálmodott zsindelyes házacska. Körülötte mango-, narancs-, és mamofák és pálmák. Ám akkor már a gazdasági udvarban baromfi van s az ólban hízó. Az ereszen dohánylevélfüzér, a kertben méhes. A kiirtott őserdő helyén kukoricatábla, ananászvagy kávécserjék katonás sora. Rizs- vagy cukornádültetvény. Hogyan alakult ezeknek a brazíliai magyar falvaknak a sorsa? Az adottságtól és a szerencsétől függött. A legjobban virágzó falvak lakossága is cserélődött, egyesek elmentek, mások jöttek a helyükbe. Ä második nemzedék a városi élet vonzásába került. Néhány birtokot brazilok vásároltak meg. Aztán egyszer csak elfelejtették a számukra amúgyis kimondhatatlan magyar falunevet, és Boldogasszonyfalva Santo Anastacio lett, Mátyáskirályfalvát a szomszédos brazil városról Engenheiro Maia-nak nevezték el, Rákóczifalvát egyszerűen Burinak hívták. Csak a legnagyobb magyar falu, Árpádfalva marad mindmáig — Colonia Árpád. Ám a magyar falvak még így is bámulatosak. Alig került rendes kerékvágásba az élet, máris magyar iskolákat, templomokat építettek, gazdakört alapítottak, szövetkezettel próbálkoztak. A második világháború után Árpádfalva még őrizte magyar jellegét, noha a lakosság fele már brazil. Az egykori Mátyáskirályfalván egyetlen magyar család élt. A magyar település összeállt, felnőtt, megerősödött, virágzott, majd lassan széthullt, felolvadt, eltűnt. Egy, másfél, legfeljebb két 14
