Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-11-10 / 23. szám

évtized a brazíliai magyar falvak élettarta­ma. Szentistvánkirályfalva közel esett Säo Paulóhoz. Az év egyetlen napján, augusztus 20-án valóságos magyar faluvá vált. A bra­zíliai magyarok ugyanis 1931 óta minden év­ben István királykor zarándoklatot rendez­tek. Félezernél több magyar jött össze. 1950-ben, István királykor jártam először Szentistvánkirályfalván. A faluban, akárcsak a hazai búcsúkon, sátrakat állítottak fel az árusok. Az ájtatosságokon inkább csak az asszonynép vett részt. A lacikonyhákban sü­tötték a pecsenyét, a kolbászt. Cigány is húzta. Az ötvenes évek második felében ez a hagyomány szinte észrevétlenül elhalt. A ká­polna tornya leit>skadt, fala bedőlt. Az egy­kori magyar falvakban már csak a korhadó fejfákon, mohos sírköveken nehezen kibe­tűzhető, magyar nevek őrzik ennek a bámu­latos korszaknak emlékét. A brazíliai magyar élet központja, adott­ságainál fogva, már a húszas években is Säo Paulo volt. Itt kapaszkodtak meg legtöbben a bevándorló magyarok közül, és ide tértek vissza, akik nem találták meg számításukat az Interiorban. A magyar bevándorló, a földműves és az ipari szakmunkás igen rövid idő alatt meg­becsült tagja lett a brazil társadalomnak. Érdemes idézni a Säo Pauló-i sajtószövetség akkori elnökének, Honorio de Sylonnak az egyik brazil lapban megjelent cikkéből: „A magyar kitűnő ipari munkás, de mint földműves is egészen kiváló. A magyar azon­ban nem csupán szaktudásával járul hozzá az itt végbemenő egybeolvadáshoz, hanem vidám kedélyével, mosolyával és mindenek­­felett könnyed alkalmazkodóképességével is.” Természetesen az értelmiségi beilleszkedé­se a legnehezebb. Amíg nem vagy alig be­széli a portugál nyelvet, a tanár, az ügyvéd, a magántisztviselő téglahordóként, napszá­mosként vagy háztartásbeli cselédként kezd­te életét. De már a húszas években találunk Säo Paulóban magyar orvost, ügyvédet, s főként vállalkozót. Az élelmesek, amint egy kis tőkét gyűjtöt­tek, önállósították magukat. Egyik felcsapott utcai árusnak: virslit, cipőfűzőt, csecsebecsét, édességet árult, a másik egy kapualjban „csokoládégyárat” létesített, a harmadik va­lami udvari raktárban „laboratóriumot”, ahol cipőkrémet vagy kölnivizet „gyárt”. Az ipari szakmunkás kis műhelyt nyitott, mely idővel üzemmé, ha nem éppen kisebb gyár­rá nőtte ki magát. Időnként emlegették is egymás között ezek a „régi magyarok” némi iróniával, kivált, ha olyasvalakiről esett szó, aki nagyon rázta a rongyot: „Hát bizony, amikor a Gergely még a Piaca de Republicán árulta a virslit, és a nyakában hordta az egész boltját!” Vagy: „Hej, amikor a Jóska még a maga gyártotta cipőkrémmel házalt, s azt hitte, ő találta fel a Schmoll-pasztát!” Emlékszem, milyen büszkeség töltött el, amikor olyan taxiba szálltam, melyben a ke­tyegő taxiórán azt olvashattam: „G. Vozáry”. Ismertem Vozáry Gézát, aki az első taxiórá­kat gyártotta Säo Paulóban. Természetesen a „Leäo” étterembe jártam legszívesebben ebédelni, melyet még Bucskyék alapítottak, ahol magyar volt a főszakács és Pista volt a pincér... Egy 1937-ben megjelent kimutatás szerint a Säo Pauló-i magyar fiatalok kis kivétellel egymás között házasodtak: 155 házasságkö­tésből 126-nál mind a vőlegény, mind a menyasszony magyar, a brazilokkal kötött házasságok száma pedig a négyszerese a más nemzetiségűekkel kötötteknek. Hogyan alakult a magyar élet a két háború között? Egyik kedves, ugyancsak „régi ma­gyar” barátom, Csernik János mondta egy alkalommal: „Tudod, a magyarság néha, kü­lönösen, ha bajban van, márpedig az emig­ráció elég nagy baj, valóságos alapítási lázba esik.” Valóban, a húszas években, éppúgy, mint harminc évvel később, végtelen sok egye­sület, szervezet, társaság, egylet, kör alakult Säo Paulóban. Hosszabb-rövidebb életű in­tézmények ezek, némelyik egy évtizedig vi­rágzott, kettő pedig, a brazíliai Magyar Se­gélyegylet és a Säo Pauló-i Magyar Sport­klub 1926 óta fennáll és működik. Már ko­rábban, 1921-ben megalakult Säo Paulóban a Brazíliai Magyar Kör, Rio de Janeiróban pe­dig a Brazíliai Magyarok Egyesülete. A leg­jelentősebb szervezetek egyike lesz az 1924- ben alapított Magyar Köztársasági Kör, mely­ben a baloldali értelmiségiek, az 1919-es szer­vezett munkások vettek részt, akik szemben álltak az ellenforradalmi Magyarországgal. Talán jellemző, hogy ez a harcos, demokrati­kus szervezet később, a harmincas években már a Brazíliai Magyar Gyermekbarát Zene és Dalegyesület névre hallgatott. A harmincas évek elejére esik a magyar egyházközségek megszervezése. 1931-ben ér­kezett Brazíliába az első magyar bencés, Szelecz Arnold, aki a katolikus egyházköz­séget szervezte meg és székely stílusú temp­lomot épített Sáo Pauló egyik magyarlakta negyedében, Villa Anastacionban. 1931-ben alakult meg a Magyar Izraelita Hitközség, melynek mintegy kétszáz híve volt és ha­marosan a baptisták, majd a nazarénusok is megszerveződtek. A brazíliai magyarság a két világháború között egyedülálló áldozattal, saját erejéből teremtette meg a magyar iskolákat, hogy gyermekeit magyar nevelésben részesítse. 1927-ben nyitotta kapuját az első magyar iskola Säo Paulo egyik negyedében, Moocán. Ezt követi az Ipejuca-i, Ipiranga-i, Pompeia-i, Preguesa D’O-i magyar iskola. Gondoskodtak magyar iskolákról az Interiorban alapított magyar falvakban is. Árpádfalván, Boldog­asszonyfalván, Mátyáskirályfalván éppúgy működött magyar iskola, mint Rákóczifal­­ván. Az iskolákban természetesen portugálul is tanítottak. Németh László brazíliai magyar igazgató-tanító közzétett adatai szerint 1927 és 1941 között több mint tízezer magyar gye­rek szerzett végbizonyítványt brazíliai ma­gyar iskolákban. Ha ehhez hozzávesszük azo­kat, akik ugyan nem kaptak végbizonyít­ványt, de több-kevesebb évet magyar isko­lában tanultak, akkor azt mondhatjuk, hogy a második nemzedék jelentős része magyar nevelést kapott! Igen élénk volt a kulturális és társadalmi élet a két háború között. Nagy szerepet ját­szottak a dalárdák és a műkedvelő csopor­tok. A különböző egyesületek, dalárdák, kö­rök szinte egymással versengve rendezték meg előadásaikat. Az előadásoknak színvo­nala természetesen nem haladta meg a mű­kedvelő előadások általános szintjét, de idő­vel néhány összeszokott, rutinos és tehetsé­ges műkedvelő gárda alakult ki, mely komo­lyabb színházi feladatokra is vállalkozhatott. Több magyar újság indult, de kettő lett életképes: a Dél-Amerikai Magyar Hírlap és a Dél-Amerikai Magyar Újság. A Dél-Ame­rikai Magyar Hírlapot 1922-ben Orbán Leó alapította Rio de Janeiróban, de két évvel később áttelepült Säo Paulóba. A két lapot a harmincas évek végén a magyar bencések Vették át, s adták ki 1942-ig. A második vi­lágháború után, 1948-ban ismét megindítot­ták. 1950 áprilisától a lap megszűntéig, 1967 januárjáig szerkesztője voltam ennek a lap­nak, mely hetenként, később kéthetenként jelent meg. A brazíliai magyar kolónia a harmincas évek közepén érte el virágkorát. Amikor 1938-ban Budapesten megrendezték a Ma­gyarok Második Világkongresszusát, a bra­zíliai magyar szervezetek, egyesületek is megtartották a Brazíliai Magyarok Első Or­szágos Értekezletét — mely egyben az utol­só is. Ekkor jelent meg a „Brazíliai Magya­rok” című, 130 oldalas, nagyalakú, gazdagon illusztrált album. A kiadvány szerkesztői nem törekedtek teljességre, s voltaképpen csak vázlatát ad­ták a brazíliai magyar élet kialakulásának. A negyvenes évek elején készült egy részle­tes, átfogó munka, a kézirat már nyomdába került, nagy részét ki is szedték, amikor Ma­gyarország hadiállapotba került Brazíliával. A szedést megsemmisítették, a kézirat az utó­kor mérhetetlen kárára elkallódott. A revíziós propaganda a brazíliai magyar­ság körében erős visszhangra talált. Ez ért­hető és természetes, ha arra gondolunk, hogy a brazíliai magyarok 85—90 százalékát a trianoni békeszerződés késztette vagy kény­­szerí tette szülőföldjének elhagyására. így természetes, hogy a Felvidék és Erdély egy részének és kivált Bácskának a visszacsato­lása híre örömet keltett. A válság akkor robbant ki, amikor Ma­gyarország a náci Németország oldalán belé­pett a háborúba, majd hadiállapotba került Brazíliával is. Az 1942-ben a Säo Pauló-i Teatro Municipálban megrendezett „Magyar lakodalom” parádés díszelőadása, melynek keretében a brazíliai magyar egyesületek tánccsoportjai, énekkarai léptek fel külön­böző magyar tájak népviseletében, népi tán­cosokkal, játékokkal és népdalokkal, egy kor­szak lezárását jelenti. Minthogy a magyarok ellenséges ország polgárai lettek — hisz a „régi magyarok” közül csak igen kevesen vették fel a brazil állampolgárságot —, több mint ötven ma­gyarszervezetet, egyesületet államosítottak, va­gyonuk az állam tulajdonába került. A ma­gyar iskolákat is az állam vette át. Megtil­tották a magyar beszédet, nem jelenhettek meg magyar sajtótermékek. Az egyházakon kívül csak a már említett két egyesület, a Segélyegylet és a Sportklub tudta átmenteni magát a háború utánra brazil névvel és bra­zil vezetőséggel. De mindennél súlyosabb az a törés, amely a kolóniát megosztotta. A kolónia egy része a „keresztény—nemzeti” jelszavak bűvöleté­ben akkor sem távolodott el a Horthy-Ma­­gyarországtól, amikor az százezer honvédet küldött a halálba a Don mellé, és amikor fél­milliónál több magyar állampolgárt vittek a szerelvények a német haláltáborokba. Ez a réteg bizalmatlanul fogadta a háború utáni hazai változásokat, elzárkózott a demokrati­kus Magyarország elöl. A demokratikus magyarok, s ide tartoz­tak az egykori csepeliek, az egykori Köztár­sasági Kör tagjai és a java értelmiség, a szö­vetségesek győzelmét várta, és hogy szolida­ritását kifejezésre juttassa, akció indult egy amerikai bombavető repülőgép vásárlásá­ra... Mindkét oldal kölcsönösen „hazaáru­lónak” tekintette a másikat. A második világháború befejezése ilyen megosztott magyar kolóniát talált, amikor Nyugat-Európából előbb csak gyéren, majd mind sűrűbben hozták a hajók az „új ma­gyarokat”. Voltak közöttük üldözöttek és ül­dözők, áldozatok és pribékek, kollaboránsok és ellenállók, megtalálni az elsüllyedt Hor­­thy-Magyarország egész politikai-társadalmi spektrumának minden árnyalatát. (A szórványmagyarság Kutatók Konferenciáján elhangzott előadás nyomán) KUTASI KOVÁCS LAJOS 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom