Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-09-29 / 20. szám

VENDEGEKMAGYAR LUTHERÁNUS Két héten át ülésezett Budapesten a Lutheránus Világszövetség VII. Nagygyűlése. Beszámolónkat olyan interjákkal folytatjuk, amelyekben munkatársaink - Bokros Katalin és Patonai Adrienne — külföldön tevékenykedő, magyar evangélikus lelkészeket, világi tisztségviselőket szólaltatnak meg. Emődy Csaba Emődy Csaba tanácsadói minőség­ben Argentina egyházát képviselte a budapesti világtalálkozón. A Luthe­ránus Világszövetség úgynevezett társaságfejlesztő szolgálatában dol­gozik. — Az LVSZ különböző fejlesztési projekteket dolgoz ki a harmadik vi­lágban élők számára, amelynek az emberi élet jobbátétele a célja. — Milyenek a magyar fővárosban megrendezett Nagygyűléssel kapcso­latos benyomásai? — Minden, amit itt látok, az új­donság erejével hat rám, s mondha­tom, úgy élvezem őket, mint egy új­szülött. Éreztem, hogy a magyar egy­ház munkája kidolgozott, s hogy az egyház szerves része a társadalom­nak. De... nekem nem mindenna­pos élményem az is, hogy magyar nyelvű plakátot látok az utcán, hogy az emberek magyarul beszélnek az autóbuszon. A magyar nálunk otthon családi nyelv, csak otthon használ­juk. Rajtunk kívül környezetünkben nem beszéli más. És számomra, aki gyerekfejjel kerültem el, s azóta nem járt szülőföldjén, itt most lett egy ■egész nép nyelve a magyar. Budapes­ten születtem, 1942. június 15-én. 1949-ben szüleimmel Olaszországba mentünk, röviddel ezután Argentí­nába. Családom végleg itt telepedett le. Én is itt nőttem fel, ez az oka annak, hogy éppen annyira érzem magam magyarnak, mint argentin­nak. — Világi foglalkozása? — Három évvel ezelőtt alapítottam egy biztosító vállalatot. Jó üzletnek bizonyult, sok időt ad nekem ahhoz, hogy más, számomra sokkal fonto­sabb dolgokkal foglalkozhassak. — Mit kell ezen értenünk? — Kutatom annak a lehetőségét, hogy mit tehet egyik ember a mási­kért. Két évvel ezelőtt Buenos Aires­ben megalapítottam egy rádióadást, a Rádió Selexion Rundfunk-ot. Adás­időnk vasárnap egy órakor kezdődik, pont akkor, amikor a család az asz­talnál ül. A program címe: Egészség­ben élni. Egyik utóbbi adásunkban az Albert Schweitzer-mozgalom munkájáról volt szó, pontosabban ar­ról, mit csináltak az argentinok e té­ren az utolsó tíz évben. Természete­sen a Lutheránus Világgyűlés ese­ményeiről is tudósítjuk hallgatóinkat. Hefty László Argentínából érkezett a spanyol anyanyelvű delegáció tolmácsaként. Buenos Airesben a Krisztus Kereszt­je magyar evangélikus egyesület lel­késze. — A mi gyülekezetünket még Les­­kő Béla alapította harminc évvel ez­előtt, s én 1956 elején vettem át tőle a munkát. Argentínában mintegy harmincezer magyar él, közülük kö­rülbelül háromezerrel vagyunk ál­landó kapcsolatban az egyesületeken és egyházakon keresztül. Jelenleg Buenos Airesben hét magyar egyesü­let működik — bennük énekkarok, irodalmi színpadok, könyvtárak, sportklubok. Legfőb célunk, hogy a második és a harmadik generáció is jól beszélje a magyar nyelvet, ismer­je az ország történelmét, irodalmát, földrajzát, büszke legyen magyarsá­gára. Ezt legerősebben a cserkész­mozgalom segíti és a Zrínyi Ifjúsági Kör, ahol a tanítás folyik. Cserkész­­vezető csak abból lehet, aki magya­rul leérettségizett. Így minden évben 7—15 között van az érettségizők szá­ma, habár ez a vizsga nem ad álla­milag elismert bizonyítványt. Akik azonban elérik a szükséges pontszá­mot, szombat délutánonként — kor­csoportonként — foglalkozhatnak a fiatalokkal. A foglalkozásokon egyéb­ként a Magyarok Világszövetsége ál­tal kiadott tankönyveket is használ­juk. Az idén például — jóllehet több gyermeket írattak be — hetvenen vesznek részt rendszeresen a foglal­kozásokon. — Tanítványaiknak mennyire vannak személyes tapasztalataik az óhazáról? — Egyre többen járnak haza. Mi is biztatjuk őket, hogy itthon tökéle­tesítsék nyelvtudásukat, járjanak színházba, operába, nézzék meg a né­pi együttesek műsorait. S aki aztán egyszer hazajött, mindig visszavá­gyik, mert — mint mondják — itt mindenkit olyan szeretettel vesznek körül, amilyen szeretetet sehol a vi­lágban nem tapasztaltak, — ön kétszer járt itthon a máso­dik világháború óla. Most milyen ta­pasztalatokkal tér vissza? — Megható volt számunkra, hogy nemcsak a hívők, hanem a hivatalos szervek is milyen előrelátóan gon­doskodtak arról, hogy a delegátusok a lehető legjobban érezzék magukat és dolgozhassanak. A vidéki talál­kozók légköre pedig semmihez sem hasonlítható. Én egy tizenkét főből álló csoporttal Somogy megyében jártam, ahol Tab, Bábonymegyer, Somogymeggyes, Lulla és Torvaj vendégszeretetét élvezhettük. — Az elraktározott emlékek kö­zül melyiket szánja elsősorban a diákjainak? — Azt hiszem, válogatás nélkül mindenről beszámolok majd nekik. Viszont egy valóságos ajándékot is viszek, amelyet egy számomra isme­retlen jó baráttól kaptam. Valakitől hallván, hogy fiatalok nevelésével foglalkozom, elküldte nekem Balas­sa—Ortutay: Magyar Néprajz című könyvét, ezzel az ajánlással: „Legyen mindenki büszke rá, ha csak egy cseppnyi magyar vér is csörgedez az ereiben!” Ez az a hazaszeretet, amellyel mi is munkálkodunk, hogy gyermekeinket a magyar kultúra számára megtartsuk. Leskó Béla — Ügy értesültünk, hogy ön Ar­gentínából érkezett, mint a svéd de­legáció tagja ... — A külföldön élő és dolgozó své­dek számára — minthogy az ország hivatalos vallása az evangélikus —, a svéd egyház külföldön gyülekezete­ket tart fenn és támogat. Nyolc éve egy ilyen gyülekezet lelkésze vagyok Buenos Airesben. Onnan látom el Chilét és Uruguayi is, ahol norvég és dán híveink is vannak. A mintegy 1200 skandináv embernek csak a papja magyar. — Magyar gyülekezetnél sohasem szolgált? — Csak két és fél évig. Fölszente­lésem után 1946-ban, ösztöndíjas­ként kerültem Svédországba. Hama­rosan Argentínába küldtek, hogy a magyar evangélikusok számára gyü­lekezetei szervezzek, majd megala­pítsam a spanyol nyelvű lelkészkép­zést. Mikor elkezdtem a szervezést, bizony a fűszerestől és a trafikostól, meg a postástól is érdeklődnöm kel­let, van-e az ismerősei között „hun­­garo”. Eleinte semmi segédeszkö­zünk nem volt. Írógéppel másolták le egymásnak a hívek az énekesköny­veket, kézikönyveket. És aztán las­san a gyerekekkel is foglalkozni kezdtünk a hét végeken, természe­tesen magyarul. A gyülekezet azóta is megvan és virágzik, több vezetőjét én komfirmáltam, vagy kereszteltem. Később aztán, mint teológiai igazga­tó és tanár csak spanyol nyelven dol­goztam. Most például büszkén mond­hatom, hogy a Nagygyűlés több kül­döttségében is találkoztam volt ta­nítványaimmal. 1976-ban az oktatás területéről hívtak át a svéd gyüle­kezethez. — Tapasztalatom szerint ezen a ta­lálkozón a küldöttek bármilyen gondról beszéltek is, elsősorban álta­lános emberi szempontból közelítet­ték meg. Ön hogyan látja ezt az egyházi ember szemével? — Mint teológus azt vallom, hogy csak akkor tudunk igazán jó választ adni a gyakorlati kérdésekre, ha vi­lágosan ismerjük a keresztény hit alapelveit. Én tehát szívesen hallot­tam volna több teológiai beszédet, fejtegetést. Az élet azonban mást kö­vetelt. Valószínűleg, azért, mert fe­szültebb és türelmetlenebb a világ. S tudom azt is, hogy a legkülönbözőbb kérdésekről esett szó e két hét alatt, mégsem mondhatjuk, hogy minden fontos téma megvitatásra került. — Milyen gondolatokkal távozik Budapestről? — Kevesen tudják, hogy a ma­gyar evangélikus egyház — és álta­lában a magyar teológiai oktatás — milyen kiváló alapot ad lelkileg és teológiailag egyaránt. A világ min­den táján élnek és dolgoznak komoly teológiai megbízatással magyar em­berek. Egyszer például Libériában találkoztam egy kecskeméti szárma­zású misszionáriussal, aki az ottani bibliafordító intézmény munkatársa. Erős szálak fűznek bennünket ide, s ezért is volt nagy öröm számunkra, hogy a nagygyűlést a magyarorszá­gi egyház fogadta. A kiváló rende­zésről és lebonyolításról pedig nem­csak a magyar küldöttek beszélnek teljes elismeréssel. Markovits Pál A Nagygyűlésre érkezett és a szarvasi Vajda Péter Evangélikus Gimnázium ötvenedik érettségi ta­lálkozójára. Carmichaels-i nyugdíjas evangélikus lelkész, az Erős vár című lap akkreditált újságírója. — Az újságot 1934-ben alapította Lefler Andor teológus és társa Tur­­csányi Gyula. Ez a kis pittsburgi lap az összetartó kapocs az Egyesült Ál­lamokban élő magyar evangélikus közösségek számára. Valamikor ha­vonta adtuk ki, ma már csak két­havonta jelenik meg 1500 példány­ban. Emelkedtek a költségek és a magyar protestáns gyülekezetek szá­ma is apad. Jelenleg magyar szolgá­latot még négy gyülekezetben tar­tunk. — Hogyan lett a jubiláló újság munkatársa? — Hosszú a történet, lassan én is jubilálok. Édesapám az első világhá­borúban meghalt, ösztöndíjjal, nagy nehézségek árán leérettségiztem. S mivel nem tudtam az itthoni tovább­tanuláshoz a tandíjat előteremteni, Kanadában élő nővérem segítségé­vel 1935-ben kiutaztam Kanadába. Ott végeztem a Waterlooi Teológián. Még nem voltam felszentelt pap, amikor már a frissen alapított Erős várunkat terjesztettem New York­ban. Azóta vagyok az újság munka­társa, természetesen a nyugdíjazáso­mig tartó angol—magyar szolgála­taim mellett. 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom