Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-09-15 / 18-19. szám

A nyugaton élő magyarság etnikai azonosságtudatá­nak alakulását, e folya­mat hátterét, általáno­san ható törvényszerűsé­geit igyekeztem viszonylag részlete­sebben kifejteni a Világosság című folyóirat hasábjain. (A tanulmányt a konferencia résztvevői megkap­ták.) Most, a téma vitaindítójaként né­hány lényeges, kutatási problémát szeretnék vázolni. 1. Melyek a téma, az identitás­kérdés időszerűségének okai ? A szociológiai-pszichológiai iro­dalomban az elmúlt másfél évtized során ugrásszerűen megnőtt az iden­titással foglalkozó publikációk szá­ma. Talán nem is túlzás Erikson megállapítása: ,,Az identitás vizs­gálata korunkban éppolyan straté­giai jelentőségű lesz, mint amilyen a szexualitás tanulmányozása volt Freud idejében.” Mi történt a vi­lágban, mi van ennek a jelenségnek a hátterében? Világszerte képlé­kennyé váltak azok a tartós azono­sulási keretek, melyek segítségével az ember önmagát, saját énjét és annak társadalmi minőségét, a töb­bi emberhez képest bemérheti, meg­határozhatja. A lassú élettempó, a szinte mozdulatlanul merev társa­dalmi struktúrák korszaka, amely még az elmúlt század során is léte­zett, az idők folyamán szertefosz­lott. Annak idején az volt a termé­szetes, hogy ahol valaki megszületett, felnövekedett, szakmát tanult, ott maradt egész életében. Tartós azo­nosság-mintákat kapott, ezeknek feltétlen érvényességét véste leikébe a megszokás. Tudta, hová tartozik, kicsoda. Századunkban azonban a föld­rengés-szerű társadalmi mozgások következtében — és az ütem évti­zedről évtizedre gyorsult — milliók változtattak lakhelyet, választottak új foglalkozásokat, Milliós tömegek vándoroltak ki hazájukból önként vagy erre kényszerítve. A migráció, a mobilitás, a városiasodás irama országon belül és az államok közt azóta is erősödik. E változások kö­vetkeztében szétszakadtak a tartós családi, rokonsági, szomszédsági ke­retek, a szakmai környezet is gyor­san változik. A magánlétezés faj­­súlya nő az egyes emberek életében. Az eredmény: elmagányosodás. A hétköznapi érintkezés arctalan tö­megekkel történik, az ember énje túlterhelt, sokan és gyakran az ön­értékelés és önmeghatározás zavarai­val küszködnek, terjed a deviáns viselkedés. A kutatók bár kiinduló­pontjaik és elméleti következteté­seik különbözőek, abban általában egyetértenek, hogy lehetetlen elkü­löníteni egymástól az egyének sze­mélyes fejlődését és a társadalmi változásokat, lehetetlen szétválasz­tani az identitás tapasztalt válságát az egyén életében és korunk válsá­gait a történelmi fejlődésben. (Van­nak, akik egyenesen „negatív iden­titásról” beszélnek, amelyen a tár­sadalom által felkínált azonosság­­modellek elleni lázadást értik.) Az identitás-vesztés, mint közér­zet meglehetősen általános tehát, ugyanakkor tapasztalható az is — és ez csak látszólagos ellentmondás —, hogy a régi azonosság-keretek KETTŐS IDENTITÁS szétporladásáva) együtt tömegmé­retekben folyik az új identitás-mo­­dellek keresése. Az etnikai mozgal­mak jelentős országokban felélén­kültek, az új nemzedékek keresik gyökereiket. Új társadalmi-nemze­déki tömörülések születnek, erősö­dik a lokálpatriotizmus, hobbv-egye­­sületek ezrei alakulnak napról nap­ra, amelyek azonosság-mintákat kí­nálnak. A perem-lét felismerésének sokkja még az ötvenhatosok csak­nem gyökeret vert csoportjainál is tapasztalható, két évtizeddel a lete­lepedés-beilleszkedés után. Pedig a kedvező start-körülmények — a fo­gadtatás nagyvonalúsága, zömében fiatal koruk, gyors beházasodásuk, viszonylag magas státusz — alapján ez alig volt elképzelhető. És hasonló élénkülés, megnövekedett érdeklő­dés az etnikai gyökerek iránt, a szár­mazástudat erősödése tapasztalható világszerte a befogadó országokban született nemzedékek körében is. A tömegméretű rendszeres érintke­zés — az idegenforgalom hulláma­in — a szülőfölddel, a családi kom­munikáció gyakorisága időszerűvé tette a kérdés kitágítását: a jelen helyzetben a kettős identitás nem fából vaskarika, hanem élő valóság, tapasztalati tény, amelyet kutatni lehet, kell és érdemes. 2. Az identitás és belső szerkezete. A kutatók abban egyetértenek, hogy az identitás: önbesorolás. Ab­ban is, hogy a két „kulcs-kategória”: az Én és a társadalmi azonosság. Eltérő iskolák sora alakult ki azon­ban az identitás belső szerkezetének vizsgálata során. A két alapmozza­nat — egymással kölcsönös össze­függésben — a személyes azonosság és folytonosság tapasztalata és a má­sik: a közösségben elfoglalt szilárd pozíció. Az én-tudat vagy öntudat nem is jöhet létre másként, mint a társadalmi identitás ilyen vagy olyan felépítése során. A társadalmi azo­nosságtudat: az egyén tudása arról, hogy bizonyos társadalmi csoportba tartozik, s a csoporthoz tartozás­nak megvan számára az érzelmi ereje és értéke. Ezen érzelem és érték által kölcsönzött tekintély nélkül nincs késztetés arra, hogy valame­lyik csoporttal az ember azonossá­got vállaljon. A társadalmi azonos­ságtudatnak az a feladata, hogy le­hetővé tegye a csoportviselkedést. Az egyén konfliktushelyzetekbe ke­rül és kell hogy tudatában legyen önmaga azonosságának, mert csak így képes elviselni a régi identitá­sok elvesztését, így képes új identi­tásokat építeni, így válik lehetővé élethelyzeteinek élettörténetté szer­vezése. A társadalmi identitás min­dig összehasonlítás eredménye: azo­nosságok és különbözőségek felmé­rése, versengés a saját csoport po­zitív értékeléséért. A nemzeti azonosság történeti képződmény. Az, hogy valaki pél­dáid az USA-ban valamely etnikai csoporthoz tartozik, sajátos léthely­zetet jelez. Választania kell és vállal­nia kell egy viselkedésmódot, és vá­lasztásának van önvédelmi reflek­­sze. Ez azt is jelenti, hogy az iden­titás mindig személyes erőfeszítést igénylő pszichikus teljesítmény. A magyarságtudatnak van kiter­jedése, mélysége és hatáserőssége. Talán egy versidézet példája köze­lebb hozza a kérdés mély rétegeinek megértését. Az ismert, sokat idézett Petőfi-versben olvashatjuk: Ha nem születtem volna is magyarnak E néphez állanék ezerszer én Mert elhagyott, a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén. A bajban egy nép mellé állni: szo­lidaritás. A szabadságharcban Bem apó példája jellemzi legszebben ezt a magatartást. Bem hősünk lett, társunk a harcban, de nem honfi­társunk. A származástudat a nem­zeti identitás alaprétege. Ha most e bonyolult képződmény szintjeit is elemezzük, azt látjuk, hogy lénye­ges elem az ismeretek, az élmények tartománya, amelynek legfontosabb oldala az anyanyelv. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy jól beszél­het valaki egy idegen nyelvet, ismer­heti az illető nép történelmét, föld­rajzát, élhet az országban több-ke­vesebb ideig és szerezhet rendkívül mély élményeket: mindez nem elég­séges arra, hogy a nemzeti azonos­ságtudat feltétlen kialakítója le­gyen. Gondoljunk csak a hazánkban tanuló idegen diákok vagy az itt élő nemzetiségek helyzetére. Az is­meretek tartományának van kiter­jedése. Fontos elem a nemzeti lét törvényszerűségeinek, sorskérdései­nek, a győzelmek és vereségek okai­nak ismerete, de önmagában bármi­lyen mély is valakinek a tudása, kaphat az egyetemen történelemből jelest, ettől még nem válik magyarrá. Bem egy „helyzeti azonosságot” vállalt, míg a nemzeti identitás tartós, állandó, strukturális azonos­ság. Énünk időbeni meghosszabbí­tása, túllépés önmagunkon, egy nép történelmének vállalása. Petőfi azonban azt is érinti, hogy mit je­lent „magyarnak születni”. Nem kí­vánok e kérdésbe belebonyolódni, de jelezni szeretném, hogy az iménti gondolattal bonyolult és kalandos szálat fogtunk kézbe. Említsünk meg — csak utalásszerűén — egyet­len emigrációtörténeti epizódot. A harmincas évek végén már formálód­tak a faji törvények, amikor a Hor­thy-korszak vezető csoportja a II. Világkongresszusra készülődött. Bá­ró Perényi Zsigmond egy cikkében arról írt, hogy „magyar az, aki an­nak vallja magát”. A szélsőjobbol­dal ezt tagadta és követelte az „idegenvérűek” eltávolítását, míg a Népszava Perényi állásfoglalásá­nak gyakorlati érvényesítését kérte számon: aki magát magyarnak vall­ja, azt semmilyen törvény ne foszt­hassa meg magyarságától. Juhász Gyula történész, az Új írás legutóbbi számában megjelent tanulmányában torokszorító példá­kat sorol fel a harmincas évek szel­lemi életéből, hogyan zavarta meg a fajelmélet olyan alkotók nézeteit is, mint Féja Géza, Veres Péter, Németh László. Hbgyan bonyoló­dott bele a náciellenes Pethő Sán­dor a „törzsökös magyarság” zava­ros fogalmába, alapként fogadva el, hogy magyarnak kell születni, de azon vitatkozva: milyen családba és hány nemzedéken át? A hibás kérdésfelvetés csak téves válaszo­kat eredményezhetett, súlyos kö­vetkezményekkel. A befogadó országokban született nemzedékek tagjainak ezer és ezer példája mutatja számunkra, hogy a inagyar családba születés lényeges, de nem elégséges feltétele a magyar­ságtudatnak, a nemzeti azonosság­nak. A nyugati országokban született nemzedékek magyar családokban született jelentős része nem vállalta a „genetikai” vagy statisztikai ma­gyarságot. A magyarságtudat, a nem­zeti identitás döntő és nélkülözhetet­len eleme az érzelmi állásfoglalás, az azonosság vállalása, annak tuda­tában, mit jelent magyarnak lenni? Van a magyarságtudatnak egy mélység-dimenziója is, amely arra ad választ, hogy milyen a nemzet­tudat „színe”. Gondoljunk az Ady­­versre: „Az én magyarságom vé­res és fekete, véres és szomorú”. Előfordulhat tehát, hogy a csoport­­hoz-tartozás ténye pozitív értékelést kap, míg maga a csoport negatív megítélés tárgya, mint ahogy ezt az idézett Ady-versnél láttuk. Ha­sonló magatartás-mintát találunk sokat a magyar költészetben. Most csak egyet említünk, József Attilát, aki így ír: „Mégis magyarnak szám­kivetve”. Rendkívül lényeges annak belátá­sa, hogy az ember mindig konkrét társadalmi közegben él, soha sem elvont közegből szakad ki és soha sem absztrakt környezet­be illeszkedik be. Ahogy Lukács György írja: „az ember sohasem cselekedhet ember-nélküli helyzet­ben.” Az azonosságtudat kialakítása folyamat, van iránya. Gyakori té­vedés, hogy az azonosságtudat meg­szerzését kizáró jellegűnek tartják, holott könnyű belátni, hogy egyetlen ember életében is — csecsemő kor­tól az öregségig —- a szakadatlan változás a jellemző, az azonosság és a nem-azonosság egysége az élettör­ténet során. Az ember elvegyül és kiválik, azonos és különböző. A ket­tős azonosság tapasztalati valóság és a kérdés inkább az, hogy ezeknek milyen az egyénben a kiterjedése, mélysége, hatáserőssége. Mindez pe­dig függ a családtól, az etnikai kö­zélettől, a szülőföldhöz fűződő kap­csolatok gyakoriságától, erejétől él­ményszerűségétől . (A Szórványmagyarság Kutatók Tudó­­mányos Tanácskozásán elhangzott elő­adásból) SZÁNTÓ MIKLÓS 40

Next

/
Oldalképek
Tartalom