Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-15 / 18-19. szám
OLVASÁS KÖZBEN Nagy Káimér kötetéről Nagy Kázmér nemrég kiadott könyve a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg. Címe: „Elveszett alkotmány”. A bevezetőben a szerző vázolja könyve keletkezéstörténetét. „... 1949—1982 között külföldön éltem. Közel két évtizedig magyar lapot szerkesztettem Ausztráliában. Munkámmal kapcsolatban gyűlt össze az emigráció történetére vonalkozó anyag, amit 1967— 1968-ban dolgoztam fel, majd a következő tíz évben folytattam a történet megírását. Az első kézirat alapján 1974-ben Münchenben jelent meg az „Elveszett alkotmány”. Vázlat az 1944—1964 közötti magyar politikai emigráció kialakulásáról; a további kutatásokkal kiegészítve 1982 elején Londonban az »Elveszett alkotmány. A hidegháború és a magyar politikai emigráció 1945—1975a” A hazai kiadás — kisebb stiláris javításoktól eltekintve — az előző kettő szövegével azonos. A könyv a politikai emigrációt, mint történelmi, társadalmi jelenséget tárgyalja, döntőnek azt vélve, hogy a legutóbbi harminc év során kialakult politikai emigráció — az előző fél évszázad emigrációs hullámaival ellentétben — „retrográd” politikai erők szolgálatába szegődött. Helyesen mondja, hogy a politikai emigráció a maga helyzetét átmenetnek tartja: céljuk a győzelmes hazatérés a remélt rendszerváltozás után. A diaszpóra lényege pedig az, hogy tagjai — függetlenül távozásuk körülményeitől — új hazát találtak a befogadó országban. Jómagam inkább azzal a meghatározással élnék, hogy a diaszpóra mindazokat jelenti, akik kivándoroltak és akik a befogadó országban született nemzedékek tagjai, amennyiben magukat ott magyarnak vallják. Ugyanis: ha nem így járunk el, kimaradnak a befogadó országokban született generációk mindazon tagjai, akik vállalják az etnikai közéletet, de a szó teljes értelmében nem is lehetnek politikai emigránsok, hiszen nem „vándorok”. A könyv érdekes és gondolatgazdag első fejezete a politikai emigráció magatartását az azonosságtudat válságával magyarázza. „A magát hontalannak érző emigráns védekezik, társakat keres.” E viselkedés megértéséhez kulcsot adott osztályhelyzetük. Más és más volt a közéleti múlt élménye az 1944-eseknél és az 56-osoknál. A végeredmény, írja a szerző: „a valóságtól elszakadó politikai emigráns önmagát temeti el az ördögárokba, amelyből nehéz a szabadulás. A befogadó társadalommal való érintkezés is megnehezül, sőt kóros esetekben elviselhetetlenné válik mindkét fél számára. Az ütközés tompítását szolgálják a »párnafáin átmenetű csoportok.” A második fejezet a könyv szíve. 1944 és 1964 közt rajzolja meg a politikai emigráció három fő hullámának viselkedését. Míg az előző korszakokban az emigrációs hullámok kiemelkedő vezetők körül csoportosultak, a legújabb, a retrográd hullámok egymással versengő csoportjainak legtöbbször önjelölt vezéreit nem követték tömegek, a többi csoport őket nem fogadta el: tábornokok hadsereg nélkül. (A sor Eckhardtól Mindszenty-ig terjed). A csoportok ugyanakkor megegyeztek abban, hogy a magyarországi helyzetiét ideiglenesnek vélték és hatalmuk visszaszerzése érdekében bárkivel szövetkezni hajlandók. Nagy Kázmér az „Elveszett alkotmány” uralmi jogcíme alapján osztályozza a három hullámot, ez könyve alapgondolata. A hazai közönség számára sok ismeretlen részletet közöl, például az úgynevezett Országtanács körüli tragikomikus, jogfolytonosság-vitákról. A 47-esekről szóló fejezetben úgy ábrázolja a politikai emig-Nagy Kázmér Elveszett alkotmány A magyar politikai emigráció »«5-1975 Gondolat rációt, mint a hidegháború „termékét”, amelynek kialakulásában súlyos felelősség terheli Rákosi Mátyás korszakának szalámipolitikáját is. Ebben a részben a Magyar Nemzeti Bizottmány körüli hatalmi küzdelmekről ad érdekes képet. (A szerző közli Márai Sándor megrázó versét, a Halotti beszéd-et és Tamási Áron Válasz-kt is. Néhány évvel ezelőtt, amikor a Magyar Televízió dokumentumműsort sugárzott a hazatelepültekről és hazalátogatókról, elhangzott a vers A VILÁCMAGYARSAC LÉTSZAMA ■ Szomszéd államokban: Ausztriában 60 000 Csehszlovákiában 840 000 Jugoszláviában 700 000 Romániában 1 800 000 Szovjetunióban 150 000 Európában: Benelux államokban 25 000 Franciaországban 50 000 Nyugat-Németországban 50 000 Nagy-Britanniában 25 000 Olaszországban 10 000 Svájcban 15 000 Skandináv és egyéb államokban 25 000 Többi európai országban 5000 = 205 000 Tengerentúl: Ausrtrál-Ázsiában 40 000 Afrikában 20 000 Amerikában 700 000 Dél-Amerikában 100 000 Kanadában 100 000 = 960 000 Magyarországon kívül: 3 550 000 J 165 000 = 4 715 000 Magyarországon 10 700 000 összesen: 15415 000 (NAGY KÁZMÉR KÖNYVÉBŐL) — Avar István remek tolmácsolásában — és a magyar nézők százai írtak a tévé-adás szerkesztőjének, hogy szeretnék megkapni és olvasni Márai megrendítő alkotását.) Az ötvenhatosokról írt fejezetben, helyesen mondja a szerző, hogy „többségük nemcsak a politikai emigrációhoz nem csatlakozott, hanem koruk és előképzettségük, műveltségük hiányosságai miatt a magyarságától is könnyebben szakadt el, s zuhant szabadesésben idegen népek, nyelvek tengerébe, jobb esetben idegenekkel kötött házasságok révén.” Míg a negyvennégyesek különböző csoportjai arról folytattak késekig menő vitákat, vajon Horthy Miklós kormányzót erőszakkal mondatták-e le, vagy önként adta át a hatalmat a nyilasoknak, a negyvenhetesek szerint a felszabadulással a régi rend megszűnt, a történelem új időszámítást kezdett, új alkotmányos rendszer vált törvényessé és a szabályszerűen megtartott, demokratikus választásokkal nyert legitimitást hangoztatták. Ez a hullám a fordulat évétől, 1948-tól tekintette érvénytelennek a bekövetkezett korszakot. Az ötvenhatosok viszont úgy vélték, hogy az emigrációs politikusok minden addigi csoportja „leszerepelt” és ők az egyedüli hatalomvárományosok. Nagy Kázmér szinte filmszerűen írja meg az emigrációs közélet történelmi komédiájának egymás utáni jeleneteit és megállapításainak hitelét az elmúlt évtizedeknek az olvasók által megélt eseményei biztosítják. Sajnos, az 195b utáni évek politikai mozgalmainak leírása már csak néhány rikító színfolt ábrázolásával folytatódik; a következő évtizedben a politikai emigráció ténykedéseit egyértelműen és kissé egyoldalúan a világpolitika boszorkánykonyhájának melléktermékeként festi, mint utóvédharcokat, melyeknek ugyancsak tragikomikus mozzanata Mindszenty rövid ideig tartó vezérkedése. Nagy Kázmér világosan látja, hogy a politikai emigráció harcainak ár-apály mozgása a hazai fejlemények vonzása szerint történik, ennek árnyalt, gazdag kibontása azonban nagyon vázlatos, és éppen ez az izgalmas, hézagpótló, olvasmányos és élvezetes stílusú könyv egyik hiányossága. Terjedelmes részt — közel hetven oldalt, a terjedelem egy negyedét — jelent a könyvben a „Függelék”, amelynek egyik pontjában a szerző a világmagyarság létszámát ismerteti. A könyv listát ad a politikai emigráció sajtójáról, adatokat, tényeket közöl a hidegháború történetéből és felsorolja a gazdag forrásanyagot, amelyből könyve megírásakor merített. Nehéz műfaji kategóriába préselni ezt az életteli könyvet, talán leginkább politikatörténeti esszének nevezhetnénk. A könyv itthoni megjelentetése mindenképpen üdvözölhető Nagy Kázmér munkája a Gondolat Kiadó siker-könyvei közé iratkozott fel. A téma iránt megnövekedett érdeklődés annak következménye, hogy az idők folyamán természetessé vált a hazai családok érintkezése nyugaton élő családtagjaikkal. A tapasztalat azt mutatja, hogy a politikai emigráció csökkenteni szerette volna az állandóvá vált érintkezés pozitív hatását, ugyanakkor szeretnék felhasználni azt a maguk céljaira. Erről a bonyolult politikai területről ad hasznos tájékoztatást ez az értékes munka: az „Elveszett alkotmány”. SZ. M. 41
