Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-15 / 18-19. szám
fl&oíl&ié MAGYAROK PÁRIZSBAN (2.) Cikksorozatunk első részében azt vizsgáljuk, hogy a francia fővárosban működő magyar közösségek — a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egyesület és a franciaországi református egyházközösség — hogyan segíti elő az ott élő mintegy húszezer főnyi magyarságot nemzeti identitástudata megőrzésében. Ezt folytatjuk a Párizsi Katolikus Magyar Misszió vezetőjével készített interjúban. A Saint Martin Boulevard egyik mellékutcájában, a Hue Albert Thomas 42. számú bérház földszintjén és első emeletén működik a Párizsi Katolikus Magyar Misszió. A kápolnát a bérház belső épületének földszintjén alakították ki, az oltárt a felette levő üvegtetőn át beszűrődő fény világította meg. Ezen a vasárnap délelőttön a tizenegy órás misén mintegy nyolcvanan vettek részt, elsősorban az ötven év körüliek, de néhány fiatalasszonyt, gyerekeket is lehetett látni. A mise után a hívek egy része levonult a kápolna alatti pincerészből kialakított étterembe, ahol harminc frankért megebédelhetnek, s az ismerősök délután 3 óráig beszélgethetnek egy csésze kávé vagy egy pohár bor, limonádé mellett. Koncertek a plébánián Hiero atya, a misszió vezetője negyvenöt-ötven év körüli, energikus és határozott férfi. Az egyik szobában ültünk le beszélgetni, ahová ötpercenként nyitottak be valamilyen kéréssel, problémával. — Mikor került a misszió élére? — 1973-ban kértek meg feljebbvalóim, hogy jöjjek Párizsba — mesélte. — Addig Köln, Bonn, Aachen körzete tartozott hozzám. Itt, a francia fővárosban teljesen más környezet fogadott. Nehézségeket okozott az is, hogy míg németül tökéletesen megtanultam, franciául akkor még csak „gagyogtam”. Egyébként egyházközségünk már régen csak a nevében miszszió. Mi nivatalosan plébánia vagyunk. Mert míg egy missziós papnak a helyi plébánostól kell engedélyt kérnie az esketésre, én önállóan összeadhatom A párizsi Magyar Katolikus Misszió imaterme Szellemi otthont is teremtve a jelentkező párokat. Hasonló a helyzet a keresztelésekkel is. Önálló plébániai anyakönyveket vezetünk. — Hogyan próbálja a katolikus egyházközség az itteni magyarokat magyarságukban megtartani? — Ha valaki idegenbe jön, nem is gondol arra, hogy valami természetellenes jelenség történik vele. Mert az ember természeténél fogva szociális, közösségi lény. S itt tévednek azok a honfitársaink, akik azt gondolták: „kijöttem, ezentúl senkihez, semmilyen közösséghez, ami magyar, nem tartozom”. Ez azonban az öngyilkossággal egyenlő. Ha valaki elzárkózik a közösségtől, amelynek nyelvét beszéli, kultúráját magába szívta, attól a pillanattól kezdve lelkileg szegényedni kezd. Egy hasonlattal: az ágacskát a fa táplálja, s ha a fával való kapcsolata megszakad, menthetetlenül elsorvad. S a lelki szegényedés igen gyakran lelki betegséghez vezet, nem egy ilyen emberrel találkoztam az utóbbi időben. Nekünk tehát igen fontos feladatunk, hogy összegyűjtsük az elszigetelten élő magyarokat. Hála Istennek, van elég helyiségünk. Mert minden ember számára fontos az a tudat, hogy tartozom valahová, ahol, bármilyen ritkán is jövök, szeretettel várnak. Én, amikor összehozom az embereket, egy szellemi otthont is igyekszem teremteni a számukra, egyfajta szellemi öntudatot adni. Azt próbáljuk mindenkivel megértetni, hogy „itt ti elsősorban magyarok vagytok”. Ez igen fontos, hogy a különböző szellemi színvonalú, nézetű, életkorú, társadalmi helyzetű emberekből közösséget hozhassunk létre. Szervezünk például video előadásokat, levetítettük Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, az Egri csillagokat. Megemlékezünk nemzeti ünnepeinkről, március 15-ről és így tovább. A Szent István-ünnepély megszervezése is egyházközségünk feladata. Rendszeresen tartunk összejöveteleket, koncerteket. Egyébként bérbe is adom dísztermünket a különböző itteni magyar szervezeteknek, ilyenkor híveimmel vendégek vagyunk. Igen fontos feladatnak tartom a fiatalsággal való foglalkozást, magyarságuk erősítését. Minden szombaton tartunk hittanórát, ennek keretében is tanítjuk őket magyar nyelvre, törté-A szépen faragott oltár az ausztráliai katolikusok ajándéka FOTÓK: APOSTOL ANDRÁS nelemre. A vegyes származású gyerekekkel, tehát, akiknek egyik szülője nem magyar, külön nyelvtanárnő foglalkozik. Beilleszkedés vagy beolvadás? — Az imént hallott szentbeszédben is szó esett többek között a magyar nyelv, kultúra megőrzésének fontosságáról. — Mi azt mondjuk, hogy segíteni kívánjuk a beilleszkedést. De ezzel nem azt hangsúlyozzuk, hogy a beolvadást kívánjuk segíteni. Kettős azonosságtudatot igyekszünk adni ezeknek a gyerekeknek. Egyrészt azt mondjuk nekik, hogy ti most ennek az országnak vagytok a gyermekei, ez a hazátok — és szeressétek is. Ugyanakkor ne felejtsétek el, hogy a magyar népnek vagytok a leszármazottai, itt is tagjai, sőt képviselői. Ezért őseitek hazáját is szeressétek. — Közismert, hogy a misszió jelentős szociális tevékenységet is végez. — Igyekszünk honfitársainkon minden tekintetben segíteni, anyagi gondok, betegség esetén is. Szerencsére megfelelő személyzet áll a rendelkezésünkre: szociális nővér, apácák. S az sem titok, hogy a kisebb-nagyobb kölcsönökkel is segítjük a rászorulókat. — A Párizsban élő magyarság mekkora részére számíthat a katolikus közösség? — A mintegy húszezerre tehető magyarságból körülbelül tízezer a katolikus. Az én címtáramban háromezerötszáz név szerepel. Ennyien adták meg nekünk a címüket, ennyien kapják az újságunkat. Javuló kapcsolatok — ön szerint milyen ma a kapcsolat a párizsi magyar egyesületek, egyházi közösségek között? — Most nagyon áldásos helyzet uralkodik. Néhány évvel ezelőtt a különböző cmigrációs körök, egyesületek egymást marták. Aztán valahogy lecsillapodtak a kedélyek. Amikor először elmentem a Kemény Mihály vezette Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Körének egyik előadására, sokan felhördültek: egy pap hogyan mehet el egy szabadkőműves egyesületébe? Azt mondtam, az előadás témája érdekel, akik odajárnak, azok a honfitársaim. Hogy milyen nézeteket vallanak, az az ő dolguk. Tudom továbbá, hogy a híveim egy része is eljár oda, hát akkor én is elmegyek. Ma már nem probléma az ilyesmi. Az óhazával való kapcsolat is hasonlóan alakult. Tavaly, harminchat év után, hazalátogattam. Ha ezt öt évvel ezelőtt teszem, a híveim egy része talán még „meg is kövez”. A kapcsolatok ma már minden irányban emberiek, rendezettek.- Előfordult már, hogy az itteni konzulátus is kérte a mi segítségünket. Például egy turistaként itttartózkodó honfitársunk kocsiját feltörték, nem lehetett őrizetlenül az utcán hagyni. A konzulátus kérésére több napra elhelyeztem a járművet a papnevelő intézet zárt udvarában. POKORNY ISTVÁN (A Magyar Nemzet nyomán) MAGYAR LEMEZ HOLLANDIÁBÓL Az előadó holland, a zeneszerzők magyarok. Ineke Kok, fiatal előadóművész és zenetanárnő Bartók Béla, Weiner Leó és Farkas Ferenc zongoradarabjait játssza élete első, saját kiadásában megjelent lemezén. Választása nem a véletlen műve: Hajdú István személyében magyar zongoratanára volt a rotterdami konzervatóriumban. A lemezt hallgatva az is kitűnik, Ineke Kok magyarul érezve-gondolkodva adja elő neves komponistáink műveit. A lemez borítóján a lapunkból már jól ismert, rotterdami magyar tanár, Assendelft Krisztics Hona mutatja be az ifjú művésznőt. Ineke ugyanis magyarul tanul. B. I. INEKE KOK speelt Hongaarse muziek Farkas - Bartók - Weiner „JOURNEY OF HOPE" 1979-ben Terry Fox Kanadában élő fiatalember rákbetegség következtében elvesztette egyik lábát és műlábon keresztül futott Kanadán. „Marathon of Hope” címmel gyűjtést indított a rákkutatás támogatására. A fiatalember két évvel később az elhatalmasodó betegség következtében elhunyt, nevét terek és utcák őrzik. Honfitársunk Steve Fonyó Terry Fox példáján, „Journey of Hope” címmel hasonló okokból és körülmények között vágott neki a 7150 kilométeres útnak. Célja, nemcsak az emberi tűrőképesség határainak felmérése, hanem további támogatás és gyűjtés szervezése a rákkutatás fejlesztésére. A külföldi sajtó és most már a magyar közvélemény is érdeklődéssel és büszkeséggel követi Steve Fonyó útját. 8
