Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-08-04 / 16-17. szám

KULTÚRÁNK ÉS AZ ŐSI NYELVEMLÉKEK A Königsbergi Töredék .VI8i & ‘ f'1 julivic keűrt* \&UytfGí*]1 ^ T_,- dirf vf<4ío'*rtfc JtubUÍcuP. mu/ií♦. * cí^y V—vW» iHk»ir- íejuUgötT-4& jnJaLr nt«t tuSKc- «£* 0} Vfte. myníTeíWrtuc.^S •iwr f«pUv nem tll<ttkc£‘ mcrC’ tfd ytriEn CV -futni ;• tW' ifcnne kytmc íeftctneywo rwir _ nf“M ^■ytC ct «iS jj4^^ 'A Tt&m á nrtR* ufpí-ur öti<nu£ vííic ]*c4> Aw•> “f fc rri#tí5?~4nt A> >»«-' í^feekut t*f- r nunif” i9t(cu^iir mrWi ~l (^<W«£W An«h. r$*v \ ü lí Z t íWW -'ín^T^í'i^Wlcl ''arA^cív - f^vuyAu^VS«V* _:,4ÉjS? I WAV firf 7<^- fc5u.f>’^OT--'v’n S Ä- <JiVmuA^yl(P*»í cvávítj /rrtil Vt1’"' t-UMi.mn. 4 w liVtviX irtOH'f i'f‘J*$Wc‘ Päi'&fflrCK - *4** V cí ftgt- fcnfiiAJirtf' fc(fcn j ro­p^psqSCTri^ **v í^A- w.* ^«3»' < (_4 ........,„..........v. fc.....................V; iASá*«snT'ífő ’ .in^t*.f ♦ ,cT -tfrtu *íh t',.'i>M(Vr .m^ti. u'Ud A*Á 'J?>VT «*wj» fáp'pyt.* v y 'j^' Uk>'\yA'nt^^tíV’i(4r^í' '''• -'V1- C '.“ fT»»: ■> '-FX*?U,!} ’,' ’ ’ »"ől !A3. í- ‘ r .. ii r.í-w- Atíéva!.......c\: .- <t v S>' -.. ,Vc> yi«5j. "C H'Vttt^JrcftiWiATC j1 Aí«i^ '-,. 4 y 0<*Gf&|iÍníifc < • *• y v«».^4’ ^Vti ÍMS.-iS9c 4 ki iJ-vA^'í^Ía« AH-* V» YP’’1 vm.WÍAU' .}lr<>i1nU .'t ^>lo!Ú • & ttl VQ Szerencsés ez az évtized nyelvemlékeink sorsa szempontjából. Két esztendeje sincs, hogy egy jól sikerült „üzletkötés” során, vagy­is nálunk őrzött régi flamand anyagokért cse­rébe Magyarországra került az a nevezetes leuveni kódex, amely legszebb ősi nyelvemlé­künket, az Ömagyar Mária-siralomnak neve­zett panaszos éneket is magába foglalja. És csak néhány hónapja mindössze, hogy Holl Béla tudományos kutató módszeres nyo­mozómunka során Sibenikben egy kisebb fe­rences kolostorban rátalált a Laskói Demeter nevéről elkeresztelt kódexre, valójában kö­zépkori, 15. századi latin nyelvű „iskolás könyvre”, amely önmagában is szenzációs fel­fedezés: ilyen régi, hazánkban keletkezett kó­dexet mindössze négy helyen őriznek: Buda­pesten, Esztergomban, Bécsben és Oxfordban. Ám, ha hozzávesszük, hogy találtak a kó­dexben egy ötsoros magyar nyelvű könyör­gést, amely különböző egykorú latin szövegek fordítása ugyan, de együvé illesztésük már tudatos kompozíció (mondhatnánk költői rendteremtő munka) eredménye, és szuverén magyar szöveget alkot, továbbá, ha megtud­juk, hogy a könyvtörzs és a fatábla között két 12. (!) századi kottás pergamenlapot találtak, amelynek kottaírása esztergomi lejegyzőre vall, és a korabeli hazai egyházi zenei élet színvonaláról ad hírt — nos, akkor a tény ma­ga egyszeriben szenzációvá válik. A minap egy rádióműsorban Holl professzor értelmezte a szöveget, Szendrei Janka zenekutató pedig a dallamot, amelynek két különböző „olvasa­ta” el is hangzott, élményszerűen közvetítve az ezerkétszázas évek liturgikus zenéjének hangulatát. (Holl professzor szerint a jugo­szláviai kutatások további eredményeket ígér­nek, lévén hogy a török elől számos szerzetes menekült a kolostorok értékeivel Dalmácia irányába.) S most egy újabb szenzáció; amiről előző számunkban már hírt adtunk: megtalálták az úgynevezett Königsbergi Töredéket, negye­diknek rangsorolt nyelvemlékünket. Megtalál­ták, azaz újra megtalálták, hiszen a múlt szá­zad közepe óta tudtunk már róla, hogy létezik egy latin kódex, minden bizonnyal 14. század végi szövegkoligátum, amelynek hártya-kéz­­irattöredékén magyar nyelvű szöveget talál­tak. Sőt a kötésdeszka és a bőrborítás között négy hártyaszalagon további szövegtöredéke­ket, amelyek szintén magyar nyelvű könyör­géseket tartalmaztak. Tudtunk tehát az anyag létezéséről, de alaposabb feldolgozása késett. A kódex viszont a második világháború alatt eltűnt, és a Königsbergi Töredéket az azóta megjelent kézikönyvek elveszettnek mondták. Nemrég a varsói Központi Régi Le­véltár igazgatója közölte az azóta elhunyt dr. Mezei László professzorral a töredék feltéte­lezett új lelőhelyét, s most dr. Vizkelety And­rás, a Széchényi Könyvtár tudományos fő­munkatársa rá is lelt — legalábbis magára a töredékre, a szalagokra sajnos egyelőre nem. Kiderült, hogy a kelet-poroszországi Königs­berg (ma Kalinyingrád) egyetemi könyvtárá­ban őrzött kódexeket 1945-ben a königsbergi erőd körüli gyűrű bezárulása előtt az akkori német könyvtárigazgató becsomagoltatta és a „birodalom” különböző helyeire (kolostorokba, udvarházakba) szállította. A „mi kódexünk” lengyel területre került és ma Kopernikus vá­rosának, Torunnak egyetemi könyvtára őrzi, benne (a szalagok híján) a magyar szöveggel. Maga a kódex 15. századi, de a szövegelemzés és a nyelvi állapot tanúsága szerint okunk van feltételezni, hogy a magyar töredék az 1200-as évek elejéről való — s ha valóban így van, akkor (a korábbi néhány szavas szórványo­kat nem számítva) a Halotti beszéd után a második összefüggő nyelvemlékünkről van szó! Az Ómagyar Mária-siralom és a Gyula­­fehérvári Töredék tehát későbbi. Benkő Lóránd akadémikus, a Széchényi Könyvtár megbízott főigazgatója, aki a Töre­déket néhány, a sajtót képviselő meghívott szakember előtt értékelte, felolvasta a töredé­ket, hogy érzékeltesse a belső ritmust, magya­ros tagolást-lejtést: „Ez az Isten / mint esmér­­jük / kit szeplő nem / illetett. / Mert hálsten, / ő nőm volna / benne bünűt / lelhetnénk.” (Hozzávetőleges mai olvasat.) Ilyen magasrendű nyelvi kultúra a 11—12. század fordulóján? Nyomban felmerül a kér­dés, hogy ez a szöveg (a már ismert Halotti beszéddel együtt) nem tétetelezi-e fel vajon egy igen korai magyar műköltői nyelv kiala­kulását? — Feltétlenül — válaszolja Benkő profesz­­szor —, hiszen a szöveglejtés és a zeneiség nagymértékben elüt attól, ahogyan egy kora­beli latin szöveget skandálnánk. Feltehető, hogy egy dunántúli kolostor írástudó papja valamely latin textust a korabeli hívők szá­mára magyarra költött át. (Feltűnő egyéb­ként, hogy legkorábbi szórványaink és nyelv­emlékeink legtöbbje dunántúli eredetű.) Az elmélyültebb kutatások csak ezután következ­nek majd (van rá esély, hogy a kódexet csere útján szintén megszerezhetjük); az eddigiek alapján mindenesetre feltételezhető, hogy ama bizonyos veszprémvölgyi apácák kolos­torát építtető férfi szerzetesek közül került ki a szerző. S az apácák számára írta a könyör­gést, mint liturgikus szöveget, hiszen a női rendek számára nem volt kötelező a latin nyelv ismerete. — Ezek szerint a Gellért püspöknek tulaj­donított mondás az őrlőlány dalolásával kap­csolatban, hogy „hallottam a magyarok éne­két”, több lenne egyszerű legendánál? — Gellért feltétlenül hallhatott ilyen ma­gyar éneket. Számos jel van arra, hogy már a vándorló magyarságnak önálló költői (és ter­mészetesen ének-) kultúrája volt. — Milyen rétegben? — Természetesen a népdal szintjén. Ám éppen e korai fordítások bizonyítják, és ebben van egyik legfőbb jelentőségük, igen korán válhatott egy tudatosabb magyar műköltészet ihlető forrásává. ősi nyelvi hagyományunk felkutatására az Akadémia megfelelő intézményeiben részletes kutatóprogram alakult ki, bíznunk kell benne, hogy ez további eredményekkel is megörven­deztet majd bennünket. LUKÁCSY ANDRÁS 43

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom